Mottó:
„Mi az ő tudákos okoskodásaikat eredményeknek nem fogadjuk el és ezek kedvéért történelmünkről nem mondunk le; legyen bár aranyporral behintett fátyol vagy díszes dudva. Inkább legyen aranypor, mint közönséges homok, mit a szemünkbe szórnak; inkább maradjon meg, ha csakugyan van, a dudva, mintsem hogy a dudvával együtt az ezeréves tölgyfát is kiirtsák, melyet e jeles botanikusok ugye nem tudnak egymástól megkülönböztetni.”
(Fischer Károly Antal 1907)
12.) A két őstörténeti véglet, hogy : „az őshaza itthon van”, és hogy: „minden odakintről jött”, természetes módon időnként kiegyezésre, kompromisszumokra kényszerül. A legjellegzetesebb alkualap, hogy „bár kintről jöttünk, de tulajdonképpen csak visszatértünk”; egy másik formula: „Már azelőtt is jöttünk, több hullámban.”
ETERNEL RETOUR
Az örök visszatérés motívuma nemrégiben újból felmerült az etruszk–magyar nyelv-összehasonlítások felújítása kapcsán, a többlépcsős honfoglalás pedig a „huntörténet” rehabilitálása és a László Gyula régészeti maglátásai alapján fel-felcsapó honfoglalás-vitákban.
Pillanatnyilag a helyzet az, hogy a „kintiek” az ultracentrikusokkal szemben fölénybe kerültek, mégpedig: „kultúrfölénybe”. Ilyen művek jelölik ki harcálláspontjaikat, mint az említett Tóth Gyula-féle rehabilitálása a magyar krónikák – nemrég még zavarosnak tartott – kronológiai adatainak, s ez valóságosabbá és valószínűbbé teszi a krónikák állításait a honfoglalás megtörténtéről; másrészt az ultracentrikusok zászlait ma leginkább műkedvelők hordozzák, akik közül a jobbak is inkább csak publicisztikai módon érvelnek és írnak (akárcsak jómagam), a többiek pedig mintha „ki mit tud” jellegű társalgási rendezvényeken vennének részt.
És különösképpen nyomasztó, hogy ugyanakkor vélik egyesek időszerűnek hangoztatni a fegyveres honfoglalás jogalapító értékét, amikor a világ (legalábbis elvben, ha az élő politikai gyakorlatban nem is) elutasítja a fegyveres hódítás történelmi jogalapot teremtő értékét. Vagyis újból megerősítheti annak a rólunk annyi ellenszenvvel kialakított képnek a körvonalait, hogy: erőszakos betolakodók vagyunk itt Európa közepén.
A helyzet több vonatkozásban szinte komikusan hasonlít a száz évvel ezelőttihez, amikor Fischer Antal Károly az akkoriban főleg Jankó János által képviselt „modernek” ellen küzdött, A magyar őstörténetírás hanyatlása című tanulmányában.
„Én azt vélem – írja Fischer –, hogy dr. Jankó János az Oroszországban a magyarok származásáról most általánossá vált »hivatalos« elmélet után alkotá magának ezt a véleményt. Ezen elmélet Kunik E. oroszországi excellenciás úrtól származik és a következő: A hunok és a magyarok finn eredetűek, uralkodóik s nemességük ellenben... törökök voltak. Ez utóbbiak elsajátították alattvalóik nyelvét, a finn nyelvet. A hunok s magyarok, mint finn nép, természetesen nem voltak lovas nép, a lovagolásra csak az ő török fejedelmeik és a török származású nemességük taníták meg őket... Aki e tanokkal szembe mert szállani, az szerintök nem ismeri a »tudományos« búvárlatok eredményét, az nem komoly szaktudós, az laikus.... Jankó János doktor még azt is ránk fogta, hogy... szemünket nemzeti színű hályog borítja, és kötelességének tartja, hogy azt szemünkről levegye.”
(Fischer csak „tudományos” manipulációt lát. Valójában ez már ideológiai-politikai is: a finnugor népeknek nincs, nem volt s nem is lehet saját vezető rétegük! Szükséges hát őket a politikailag tehetségesebb népeknek „gyámolítani”. Ezt az eszmét nemcsak a Volksbund nemzetiszocialistái s nemcsak Nemeskürty István képviselte. A Habsburg-dinasztia háttér-szolgálatai, különösen a Rákóczi-szabadságharc bukása után valósággal „beleszuggerálták” a köznépbe is. Jellemző és nevetséges példa, amikor 1848-ban a magyar kormány a nemzeti hadseregbe toboroz, Magyardécse község (akkor Belső-Szolnok megye) kupaktanácsa azt válaszolja, hogy ők csak akkor adják oda fiaikat a honvédségnek, ha – német tisztek fogják vezetni őket!)
Tóth Gyula hivatkozva a német és a németszellemű történetírás támadásaira a magyar krónikás hagyományok ellen, írja: „… gyönyörűen felsejlenek a hamisítás mögöttes szándékai, céljai. Az indogermán hegemóniára, és végső soron az ezt megvalósító új Rómára áhítozó 19. századi tudományos körök kire is hivatkoztak, amikor jogot formáltak a Kárpát-medencére? Természetesen Fiktív Nagy Károlyra, és annak pannóniai hódításaira. Ugyanis a beiktatott 300 év és a finnugor elmélet segítségével már korábban lehetetlenné tették, hogy a magyarok az Attila-féle jogalapra hivatkozhassanak, s ezután már bátran lehetett hangoztatni, hogy Nagy Károly pannóniai hódításai időben megelőzték Árpád honfoglalását, azért a nyugatiak Kárpát-medencei jogigénye régebbi, mint a magyaroké!”
Nos, még abban az esetben is (amit ugyebár még mindig nem lehet teljesen kizárni), hogy Nagy Károly nem fiktív történelmi alak, a fegyveres hódítás nem elfogadható mint birtoklási jogalap. Kant nemcsak a filozófiában, de a politikai- történelmi erkölcstanban is kopernikuszi fordulatot jelent – sajnos, csak elméletileg! Mert még a XX. század legvégén is, nagy nemzetközi súlyú politikusok is rendszeresen tettek olyan kijelentéseket, hogy a háborúk eredményei folytán létrejött állapotok jogilag nem támadhatók!
13.) Két éve jelent meg egy már alcíme által is igen érdekes könyv, Szabó István Mihálytól. A magyar nép eredete. AZ URÁLI NÉPEK EURÁZSIAI-AMERIKAI ŐSTÖRTÉNETE.
A szerzőről érdemes tudni, hogy jó nevű biológus. (A bioszféra mikrobiológiája c. sorozatának eddig négy kötetét adta közre az Akadémiai Kiadó.) Tudományosságról alkotott fogalmai és módszerei tehát a katedranyelvészetnél „valamivel objektívebb” területen iskolázódtak! A régészeti, nyelvészeti, történeti szakirodalom mellett „az őskörnyezettan és a humángenetika legújabb eredményeit használja fel”.
Két idézet könyvéből:
„Valószínűsíthető, hogy a magyarság a Föld azon kisszámú népe közé tartozik, amelyek a sok tízezer (vagy akár százezer) éves biológiai fejlődésük során a maguk kifejlesztette anyanyelvüket – nyelvváltás nélkül – napjainkig megtartották.”
„A nyugati tudományosság részéről Semino és nagyszámú munkatársa – a korábbi évtizedek és századok számos, a magyarsággal nem éppen rokonszenvező nyugat-európai szakemberével szemben – modern természettudományi módszerekkel szerzett adatok birtokában, elsőnek foglalt határozottan állást abban a tekintetben, miszerint a magyar népet Európába még a felső őskőkor kezdetén behatolt telepesektől származtathatjuk! Szerintük a mai magyarság genetikailag a kelet-európai népek egy meghatározott őskőkori túlélő csoportjának (lengyelek, ukránok, horvátok) közös gyökereitől eredeztethető. Kontinensünkre a mai lakosság 80 százalékának ősei a felső paleolitikum elején települtek be, és a magyarok ősei is ezekkel az őstelepesekkel együtt érkeztek ide.” (Itt azonban Kárpát-medencéről még nincs szó, csak Kelet-Európáról.)
A honfoglalók későbbi számára nézve sajnos elfogadja a mintegy 300 000-re becsülhető lélekszámot, viszont elutasítja Czeizel Endre feltevését, miszerint az a honfoglaló populáció mára már teljesen kiveszett, és a mai magyarság mindenfajta őskőkorszaki eredetű népek fiaiból kialakult utódpopuláció volna – vagyis az adomabeli bicska esete, amelynek előbb pengéje törött ki, s ezért ki kellett cserélni, majd a markolata is szétment, s új markolatot csináltak hozzá: hogy azért vajon ez még ugyanaz a bicska-e?
Művében a lényeg azonban nem mellékes konkrét megállapításokban van, mint ahogy lényegtelenek azok az esetleges észrevételekre alkalmat adó átszökkenések is egyes bökkenők fölött, hogy a szláv népek közül a leginkább exponált területen éppen a legnagyobb létszámú oroszokat nem tárgyalja meg, vagy említés nélkül hagy olyan ultracentrikus, de nem magyar szerzőtől származó műveket, mint Grover Krantz néhány éve megjelent tanulmánya (arról, hogy a magyarság, azaz ugorság őshazája a Kárpát-medence, hogy itt alakult ki a fejlett földmívelés, s az innét északkeleti irányba indult első kivándorlási hullámból származnának a finnségi népek, a későbbi hullámok viszont elszlávosodtak és elgermánosodtak stb.) – a mindennél értékesebb lényeg az, hogy kitör azok közül a szűk időbeli és térbeli rekeszek közül, amelyek közé a közelmúltig az európai és ezen belül a magyar őstörténetet beszorították, azaz a nyelvtörténetet, a művelődéstörténetet és természetesen magát az egész történelmet csak azoknak az adatoknak a fényében próbálták tisztázni, illetve egyáltalán elképzelni, amelyeket az utóbbi pár ezer év kínál, a biblia időszámításnak legfeljebb hatezer éve.
Holott akármilyen szűken is mérjük, az emberi nyelvek legalább százezer évesek. (Hiszen már annak is a szaktudósok szerint bizonyosan hetvenezer éve, hogy – a fejtetűből kialakult a ruhatetű. Ha pedig az ember és ezen belül természetesen a nő akkor már öltözködött, ezt nyilván meg is beszélte!) Ráadásul az eddigi magyar, illetve ezen belül a finnugrista őstörténeti koncepciók a magyar nyelvtörténetnek csak utóbbi pár ezer évét, de annak is főleg csak a X. századtól errefele terjedő szakaszát kutatták igazi hévvel, feltárandó mindenekelőtt a szláv és német hatásokat, és még a névadó ős-finnugor réteg is csak szűk szemszögekből kezelt, szótári holtállománynak tekintetett, melynek legfennebb az adhatott némi érdekességet, hogy milyen iráni kölcsönzéseket lehetett rajta kimutatni.
Ezekre a mesterségesen kikevert-kikavart, vagy innét-onnét összemarkolt szálakból megsodort zárvány-koncepciókra óriási csapást mér Szabó István Mihály óriási kitekintésű műve, amelyre most minden ultracentrikus felfogás csak irigykedve és féltékenyen nézhet. Ám ugyanakkor annak tudatában, hogy az őstörténet legingoványosabb területein továbbra is feltérképezetlenül maradnak nagyon fontos, de még mindig titokzatos útvonalak!
14.) A probléma érdekességét éppen az adja, hogy az ultracentrikus, vagyis kárpáti őshaza középpontú koncepciónak már legalább negyven éve kialakult hasonlóan széles kitekintésű összefoglalása (vagy akár „bevezetése”, ha úgy tetszik), de ezt nemcsak a hivatalos tudományosság és annak szakmabeli ellenzéke nem veszi komolyan, sőt egyáltalán nem veszi tudomásul, de még az outsiderek, a különböző színvonalú műkedvelők, az „esszéisták”, de még a magazin-történészek sem.
Ez a Magyar Adorján-féle koncepció azon alapul, hogy a Kárpát-medencében, jóval az ismert történelem szemhatárán túl, például már az utolsó jégkorszak előtt (de talán még annál is sokkal régebben) a kedvező éghajlati és földrajzi adottságok miatt nagyon fejlett ősi civilizáció alakult ki, amely azonban elsősorban nem technikai vívmányokkal, hanem szellemi teljesítményekkel emelkedett a távolabbi környezet fölé; az itteni népesség túlszaporodott és állandóan rajokat bocsátott ki minden égtájra, így nyelvileg is nyomott hagyott szinte az egész földkerekségen, és annyi hamis őshaza-elképzelésre adott okot.
Konkrét kronológiát sehol sem ad, nem is adhat, hiszen feltevései az őskőkor beláthatatlan homályán is túl vezetnek. Embertani felfogása ahhoz a Dacqué-féle antidarwinista koncepcióhoz csatlakoznak, mely szerint az ember nem a fejlődési lánc legvégén áll, hanem több tekintetben archaikusabb lény, mint az emlős állatok. (Arra nézvést, hogy emberből lehet még majom, de majomból ember már nem, szomorú kilátásokkal fenyeget a mai ún. szubkultúra egynémely jelensége!)
Rövidre fogva, szerinte előbb a Kárpát-medencében, melynek népteremtő fókusza a Kisalföld, közepén a Csallóközzel – majd a hozzá csatlakozó övezetekben tizenöt (esetleg egy-kettővel kevesebb) magyar őstörzs alakult ki. Ezek ugyan mind magyarul beszéltek, de abban különböztek egymástól, hogy bizonyos vallási fogalmaknak és életmódjukra nézve fontos tárgyaknak és jelenségeknek neveit következetesen mindig egy-egy bizonyos hangzócsoportból képezték. Kultikus mássalhangzókból. (Egyébként a „vallási” és az „etnológiai” fogalmakat és képzeteket M. A. általában nem választja el egymástól.) Például a magyaroknál az m-g és módosulásaik. Magor: eredetileg a napisten, illetve ennek életet adó (nem pusztító) megtestesülése, lásd mag (földmívelésre utal), és a gomb, gömb különböző változatait, pl. gyüm-ölcs stb. A pannon őstörzs kultikus hangjai a p (valamint f, v) és az n. Jellegzetes pannon szó pl. a kenyér latin neve: panis, magyar kicsinyítése a pánkó. Lényeges, hogy e kultikus hangzók kultikus alakú jelképekkel járnak együtt, pl. a magyar őstörzsnél ilyen volt a kör, a gömb stb.
Az őseredeti magyar ornamentikában azért oly feltűnő a meggyvirág szirmainak és a gyöngyvirágnak a gyakorisága, mert ezek termése is gömb vagy gömböcske, a gyöngyvirágnál maga a virág is, nem szólva arról, hogy a levél zöld, a virág fehér és a termés piros...
Azonban tanításait nem részletezem, mert tapasztaltam, hogy állításai a tárgyalás egész menetéből kiemelve, a „háttérismeretek” nélkül, az anyagban járatlan olvasóra inkább elrettentő hatással vannak, mint vonzóval. Például többször váltott ki borízű röhögést nyelvészekből és történészekből az a kitétele, hogy a palóc név tulajdonképpen a pelazgból ered, illetve ahhoz kapcsolódik. Ha azonban az ember tudja, hogy ő nemcsak szótárból etimologizált, s több holt nyelven kívül nemcsak a magyar és német, de az olasz, délszláv és albán nyelvek nyelvjárásait is kitűnően ismerte, méghozzá a terepről, és így felfedezte, hogy a Dubrovnik (Raguza) környéki horvát és olasz lakosság, akárcsak az észak-albánok ugyanolyan a és á hangokat hallatnak, mint a palócok, és hogy a pálca, pálma, bálvány (gerenda) szavak miként viszonyulnak a sok (főleg női) műkedvelő vallástörténész által oly sok révézetességgel mindegyre emlegetett Baál közel-keleti istennévhez (melynek első jelképei eredetileg csak cölöpök, oszlopok voltak), kezdi másként látni az egész ügyet.
Annak azonban, hogy a magyar tudományos vagy tudományoskodó közérdeklődés miért utasította el Magyar Adorján Ősműveltség-koncepcióját, három súlyos oka is van.
A legelső az, hogy már 1930-ban megjelent egy Kérdések című füzete, amelyben 99 szakaszban olyan hasonlóságokat mutat ki magyar, finn, szláv és olasz szavak (illetve nyelvjárási változatok) között, amelyeket az eddig elfogadott történeti háttérrel és tudományos alapokkal megmagyarázni nem lehet! Nos, nemcsak a nyelvészek nem nézik túl jó szemmel az övékénél szélesebb körű nyelvismereteket és tájékozottságot (már Hunfalvi Pál is fintorgott Horvát István „túl nagy” olvasottsága mián), hanem az átlagolvasó sem szereti, ha túl hosszú ideig veszik igénybe a türelmét: azt szeretné, ha üdítő, azonnal felfogható újdonságokkal traktálnák, nem töprengésre késztő, bonyolultan szétágazó ismeretekkel.
Másodszor: Magyar Adorján nemcsak az egész „lovasnomád”-elméletet utasítja el (megvetőleg „ázsiázás”-nak nevezi), hanem a magyar nép „marciális”, vagyis harcias természetéről elterjesztett felfogást is.
A magyar nép szellemében, létformájában mindenképpen dolgozó típusú, a földművelő népek közé tartozik és nem a katonanép típusúak közé. Nyilvánvalóan ez felháborító a hagyományos „magyar vitéz” imázst annyira tisztelő olvasó számára. (Pl. mostanában olvastam egy női szerző „alapjában jó szándékú” könyvét, aki azt írja, hogy amikor a politikai ösztönök keresése közben az őstörténet veszélyes vizeire keveredett, eleinte csak a hun felünkről vett tudomást, később „nehéz testi munkával kellett felfedeznie a spanyolviaszt, miszerint nem mind Árpáddal jöttünk”.
Nos, ez a kedves, idősebb hölgy, eredetileg műfordító (ha azt mondanám neki, hogy néni, megsértődne, holott biztosan tudja, ez a szumírban „úrnőt” jelent), szkíta eleink csatázásairól szólva, önérzetesen emeli ki, hogy Dáriusznak „krónikáink szerint 80 ezer emberét levágtuk”, majd alább, hogy Nagy Sándort „csúfosan megszalasztottuk”.
Igen, ez a többes szám első személy! Amely oly jellemző büszkeségeinkre – de, öntépő mazochizmusunkra is!
Egyébként M. A. figyelmeztet, a fizikai munkának s a vele foglalkozóknak lenézése és elmarasztalása a „harcos létforma” mögött már az ókorban is elterjedt volt, a görögök szerint „a munka nem illett a szabad emberhez” – amint ezt a mai fiatalság egy része is vallja –, s volt korszak, amikor a római író még a kéziratait is csak diktálta tudós rabszolgáinak, ő maga restellte volna leírni. (Csak később jött ez szokásba.) A vitézi romantika, a harcos, azaz hadakozó létforma nem „úri szittya” ideológián, hanem klasszikai hagyományokon is alapult! És akkor most utasítsuk el? Ünnepélyes alkalmakra felújított mandzsu küllemű lovasságunkkal együtt?
Harmadik fő oka Magyar Adorján elutasítottságának a szinte végletesen racionalista látásmódja. Nagyon sok népmesét, regét és legendamotívumot elemez, de mindig szigorúan racionalista szemszögből. Például a Csaba legendát, a visszatérés motívumát a menny boltozatán – az üstökösökhöz fűződő képzetekkel magyarázza (de erről már írtam több mint harminc éve az Utunkban).
Ezt a józan szemléletet természetesen nemcsak a sámánisták szektája, nemcsak a Bika táltosok Papnői vetik el, hanem a vallásos emberek is. Mivel a vallásosság érvényét összetévesztik a vallástörténet bizonyos megállapításaival. Csak egyetlen példát idézek; azért éppen ezt, mert a ma divatos történelmi ponyvaregények és film- és tévéhalandzsák éppen ezt futják ki napjainkban: Jézus Krisztus családját. És családi kérdéseit. (Szúrjam közbe, Bodor Pál, azaz Diurnus, már évtizedekkel ezelőtt előre látva, hogy a régi káderlapok már mit sem érnek, közzétette, hogy ő nemcsak székely nemesurak leszármazottja, hanem egyenes ágon a Jézus Krisztusé is (az anyagot egyébként a Petőfi Irodalmi Múzeum is őrzi, Kabdebó-gyűjtés). Noha az alázattal és szeretetteljes megbocsátással sohasem élt hivalkodóan vissza.
Nos, erről ezt olvashatni M. A. Ősműveltségében: „Hogy a Mária-Jézus hitrege milyen régi, erre nézve ide teszem Sparner »Weltgeschichté«-jéből (1893) ezen indiai ábrázolatot, amelyen a kisded Buddha látható, anyjával, Májával... mindkettejük feje fölé dicsfény (aureola) téve. De feltűnően hasonló a Mária és a Májá név is.” (A görögök Hermész istenének anyja szintén Maya.) „... van olyan buddhista hagyomány is, amely szerint Mája, bár férje is volt, de fiát szűzen szülte... Buddha utóbb a Magada városa körüli gyönyörű kertben találkozik a szépséges, de erkölcstelen életű Amra nevű hetérával, akit erkölcsös életre térít.” Elég összevetni a Magadai Amra és a Magdalai Mária, azaz Mária Magdolna neveket, hogy a történet más színben tűnjék fel, mint ahogy, ma tálalják.
Mindennek ellenére csak szimplifikáló olvasó képzelheti, hogy a vallásosság ellen hangzanak el e megállapítások. A vallásosság érzelmi, erkölcsi alapú, élményszerű állapot. Ha egy bibliakritikus kimutatja, hogy Krisztusnak voltak vallástörténeti előképei (vagy ha úgy tetszik, előző megtestesülései), ebből nem vonható le az az állásfoglalás, hogy akkor hát nem kell követni tanításait, ne bocsássunk meg az ellenünk vétőknek és ne szeressük randa embertársainkat is! (Magyar Adorján életvitelében és érzületeiben mélységesen keresztény volt.)
Noha Csontos Péter történésznek hála, Magyar Adorján főműve (az Ősműveltség és más kisebb művei) szép kiadásban olvashatók, amíg nem készül el egy név- és tárgymutatóval ellátott, némileg rövidített és nyelvileg itt-ott korszerűsített kiadása, addig mint olvasmány sem fog elhatolni sem a nagyközönséghez, sem a (feltehetően türelmes és megértő) szakemberekhez sem, és a spanyolviasz-termelés is járványszerűen fog továbbterjedni.
Vége
