Líraértésünk, ahogy telik az idő, úgy fordul egyre nagyobb örömmel a minél kisebb szegmensben jelen lévő, annál elmélyültebb és erősebb oldalát mutató tájköltészet felé – noha egyre kevésbé pontosan tudná csak megmondani, mi is az, mit is ért azon. Eszembe se jut azt állítani, hogy Fekete Vince 7 év alatt írt verseinek gyűjteménye javarészt ilyesmi darabokat tartalmaz, hiszen ezzel talán a tárgyiasság irányába mozdítanám el e költészetet, holott a versekben megidéződő-megképződő tájaknak (és a tájversek mellett a hasonlóan működő, de mégiscsak más helyszíneknek) alapvető része a beszélő, aki önmagát artikulálja újra meg újra nyelvi keretek közé a tájak (és tehát helyszínek) immanens összetevőinek aktív közreműködésével, akárha maga is az lenne. Ugyanakkor tárgyias és alanyi költészet között kétségtelen pengeélen táncol annak ellenére, hogy egy-egy versben minden tisztán látható. És persze ha nem is állítom azt, attól mégiscsak valami sokban hasonlóról van itt szó. Méghozzá deklaráltan: a Védett vidék verseit mintegy keretbe foglalja a hasonló felütéssel indító nyitó- és záróvers, a (Mert nem lehet ilyen jéghideg), amely mintegy poétikai programot hirdet, illetve összegez a tételek közrefogójaként, noha éppen elég feladatot is ad az olvasónak, ha ezt a programot/összegzést fel akarja fejteni. A monotonitás és az élet körforgása ugyanis nyilvánvalóan kétfelé bontható, s a másik fele épp a természet évről évre ismétlődő, ciklikus „elpusztulásában” és „újjászületésében” érhető tetten a legadekvátabban – viszont attól e ciklikusság még közel sem lesz monoton. Jéghideg, gépies, monoton és zakatakoló viszont az a világ, ahonnan a beszélő nyilván útra kel, hogy a tájba eredjék – ez a kontrasztosság egyszerre van belül és kívül e keretverseken, az olvasó döntése, hová is helyezi el.
A vidék védett, hiszen a poétikai állásfoglalás képes kiemelni a természet (és/vagy a történelem) nyers erozív folyamatainak láncolatából és olyan mezőbe helyezni, ahol csak a nyelv érintheti. A „tiszta” természeti képződmények/„tárgyak” nyelvi objektummá való átlényegülése, a jelentéssel való telítettség Fekete Vince költészetében ugyanakkor többnyire meg sem próbálkozik a rögzítéssel öszszekapaszkodni. Végigolvasva a verseket, egyáltalán nem konkrét helyek leképeződését érzékeli az olvasó, sokkal inkább hangulatok és atmoszférák által kijelölt az út, amely e helyekre vezet és persze a végpont is az (más kérdés, ha olyan olvasó akad össze a versekkel, aki fel is ismer bizonyos helyszíneket). A Lebegő foltok kötetnyitó ciklus első tétele, a Felissza mind szép példát mutat Fekete Vince módszerére: leírások helyett hívószavak idéznek be konkrét helyeket, melyek az olvasók bizonyos körének, közösségének jóval többet, de legalábbis mást jelentenek, mint a többieknek: A borvízforrás, a Kicsifenyő környékén... – vagy később, a Vadoromban: Egres-kút, Réz-kút / s a Vadorom / környéken voltnincs / gyermekkorom. De érezhetően hasonlóképp működik akár már a ciklus második verse is, méghozzá a címétől kezdve: Vargaváros. Az olvasó biztos benne, hogy a hely létezik-létezett, noha a cím másik fele (Századelő) sejteti, hogy nem feltétlen valós, sokkal inkább virtuális helyszínrajz lehet csupán – ilyenformán a minduntalan elő-előbukkanó hatásélmény, Oravecz Imre Halászóemberének több szövegében megismert eljárása ötölhet fel: a múltba vetített helyszín felidézése, a „mi lehetett itt akkor?” kérdése, amely néha talán a bizonyosság érzetét sugallja: mi volt itt...
A – fentebb említett – tiszta természeti képződmények, tájak, vagy az emberek által teremtett, időben visszanyúló, „tiszta” korokból való helyszínek megképzésekor a versnyelv is leginkább letisztultságával tüntet, míg máskor a rím, a ritmus uralja és teremti meg a beszéd feltételeit. Ez a kettős eljárás igen ügyes ritmust ad az olvasáshoz, nem mellesleg azt a kissé melankolikus, jó értelemben értett emelkedettséget is kellően ellepontozza, amely a tájköltészetnek eszköztelensége ellenére – vagy talán épp azért – mintha szükségszerű velejárója lenne. Érdekes, hogy míg témájából eredően a népiség költészeti törekvései jelölnék ki talán a tájpoétika előzményeit a magyar líra szöveghagyományában, addig formaeljárásai, szövegtípusai, valamint a versekben idézett költőelődök sorra-rendre más iskolákból kerülnek ki. Az újabb tájlíra például egyenesen ókori kínai és japán versformákat és költőket hív segítségül előszeretettel – ennek első jelzése is Oravecz Imrétől eredeztethető Ryokan-fordításaival, bár verseivel igyekszik megkerülni (de – mint az a Hopik könyvében tapasztalható, előszeretettel teremt más előzményeket is a maga számára), vagy hivatkozhatunk a látványosabb, de talán túlhajtott, és a már időnként a patetikusság túloldalára is átbillenő Győrffy Ákos verseire is, melyek ma inkább szem előtt vannak. Nos, Fekete Vince versein inkább már szűrt alakban érezhető a tömör, sűrű szerkezetekben való gondolkodás, mely üdvösen kikerüli a túlemelkedettség buktatóit, már csak azért is, mert érezhetően nem eszköz a tájlíra: nem valami a mélyben vagy a magasban rejlő titkos talányra, rejtett értelemre utalja az olvasót, hanem nyílegyenesen magára mutat. A tájban való feloldódás nem annyira intellektuális szükséglete a versnyelvnek, hogy feszültséget teremtsen lezárásként, hanem szinte természetes ok-okozati láncból következő végkifejlete – nem bölcselkedés történik itt, hanem hangulatokkal, még inkább hangulatokban elbeszélt történetek zajlanak.
Ha van konkrétan kijelölt topográfiája a Védett vidéknek, az sokkal inkább irodalmi vetület, mint földrajzi, holott a megidézett költőelődök szövegei inkább csak a mankó, a bot, a túrázó elengedhetetlen segédeszköze szerepét ölthetnék magukra – mégis az egyetlen bizonyosságot jelentik. Ezek között dominánsak az erdélyi költők – a Füvekben, fákban ciklus egyetlen, részekre tört szövege, a Tízezer éj alatt egyből három is: Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor és Létay Lajos, máshol Jékely, de József Attila, Radnóti vagy Kosztolányi is fontos hivatkozások, nemkülönben néhány kortárs és barát, mint Kemény István vagy Lövétei Lázár László. Sokfelől egyfelé tartó hagyomány ez, mely érezhetően többdimenzióssá, több lábon állóva teszi Fekete Vince költészetét.
A Védett vidék erőssége is ez a kettőség, amely a kötet verseinek az eltérő világokból származó szövegekkel folytott állandó párbeszédéből épül meg – miközben a könyv versei egyértelműen „csöndes olvasás-pártiak”. Még az olyan erősen auditív tételekben is, mint A földbelátó, az igen emlékezetes Az eltévedt sereg vagy az Átok, melyek ritmikája valósággal az olvasó fülében dobog még nagy csendben is. Emlékezetesek azok a kötet különböző részeire szétszórt epikusabb, ugyanakkor töredezettebb darabok – a kezdő, már említett Felissza mind, mely mintha csak véletlenül maradt volna ki a Vak visszhang cím alatt egyberendezett darabok közül – de persze nem véletlen az –, melyek voltaképp egyneműek, s melyek meghatározzák, hogy a legerősebb benyomásaim mégiscsak a tájköltészet fogalomköre körül matatnak, ha a Védett vidékre gondolok.
Miközben újabb líránk egyik látványos szegmensében a nagyváros ikonikus-tárgyias jelenléte egyre sokrétűbben és töményebben érzékelhető, már régen nem is a posztindusztriális, hanem egyre inkább a kiberkultúra aspektusából, addig egyre jelentékenyebb vonulatot képeznek a gondolat-, kép- és különösen érzelemgazdag tájversek, melyeket (persze együtt annyi minden mással), illetve az arról való fogalmainkat újra kéne gondolni. Fekete Vince új, sok csöndes örömre okot adó kötete kétségtelenül alkalmas rá, hogy egy újrafogalmazáshoz példaszövegekkel szolgáljon.
Fekete Vince: Védett vidék. Erdélyi Híradó–Ráció, Kolozsvár–Budapest, 2010.
