Azon vitázni, hogy az Erdélyben, filmet, együtt hármas közül melyik volt előbb, csalóka dolog: a kérdés természetét illetően igencsak hasonlít a tyúk-tojás dilemmára, és még csak az alcímnél tartunk. Mert az Antigoné, a maga sokatmondó egyszerűségében, elindít, majd magunkra hagy a filmről mint olyanról való gondolkodásban, megkérdőjelezve minden hozzá kötődő hagyományos elképzelést, és – kikéri magának – nem válik erdélyi magyar naranccsá.
Játékfilm, de valójában játék-film, mert nem játsszák, hanem ő játszik velünk. Elhiteti, hogy jelmezes Szophoklész-adaptációt fogunk látni: sziklabérces, kietlen tájon, történelmi idők előtti világban figyeljük majd az írott és íratlan törvény képviselőinek összecsapását. De miért is? Mit mondhatna nekünk ma Antigoné és Kreón harca, anélkül, hogy ne nyúlna néhány evidens, az erdélyi magyarság problémáját érintő kérdéskörhöz? És már lépnénk is erre az útra, csak akkor az hirtelen eltűnik előlünk, és brechti szereplőként kiszól Antigoné, hogy ő ezt nem tudja csinálni. Jöhet a nézői elvárások felrúgása és az érdeklődéssel fűszerezett elképedés: most mi lesz? Majd sorjában ismerjük meg az idézőjeles „Antigonét” (Szász Réka) és „Kreónt” (Debreczi Kálmán), és amikor az idézőjeles „rendezőt” (Jakab-Benke Nándor) is megmutatják, elkezdődik az elidegenítés, amely paradox módon mégis sokkal közelebb visz minket mindenhez. Mert a mai néző nem tűri a válaszfalakat, nem hajlandó múzeumi tárgyként tekinteni a jelen műalkotásaira és – noha a konvenciók miatt nem meri ezt mindig beismerni – igenis kíváncsi a munkafolyamat hogyanjára is. És ekkor lesz nyilvánvaló, hogy nem a koncepció, hanem annak kivitelezése áll a film középpontjában, amely ezen a ponton már nem is film, hanem metafilm, és máris tudjuk, hogy becsaptak, de jól esik, mert okosan csinálják.
Három (férfi) moira szövögeti, pontosabban szövögetné a film fonalát, csakhogy őket is fűzi a Sors, mert végzetes hibát követtek el: Szophoklész szövegére pillantottak. A Jó (JBN), a Rossz (Oláh-Badi Levente) és a Csendes (Zágoni Bálint) – a „vétkes komikus triász” – a filmkészítés nehézségeit tapasztalva egymást közt cserélgetik a maszkokat, és nem lesz egyértelmű, hogy kivel kell tartani. Hisz folyton olyan szituációkba keverednek, ahonnan csak egyikük jöhet ki nyertesként, de mivel tudjuk, hogy hús-vér emberekről van szó, nincs szívünk csupán egyikőjük pártját fogni. Valamennyiük közül Debreczi az, aki a nagy megmérettetés alatt megmarad pozitív szereplőnek – ez talán a szakmai tapasztalat és egy eredendő sármosság állandó kettősének tudható be. De valóban igazi énjüket mutatják hőseink, vagy nagyítótükörben látjuk őket? Néha remélni, hogy sarkított (alter)egókat vesz szalagra a kamera, s a rendező például tényleg átlátja nagybetűs ötletét, nem pedig nőideálját akarja megtalálni a forgatások alatt. Persze korántsem ennyire vészes a helyzet, inkább csak komolyan komolytalan: poén poént követ, és amint kikristályosodik a rendezői (esetleg színészi) elképzelés a tulajdonképpeni Antigoné-filmről, máris bővül a humorforrás. Mert, valljuk be, kissé vicces lenne két órán át sminkelt tragikus hősök művi pátoszát nézni, hallgatni. Sok időnk mégsem marad a fantomjelenetek boncolgatására, mert, és ezt szerzőink is tudják, a valóság mindig színesebb a filmnél, s így az alapkonfliktusok a stáb tagjai közt fognak rövid, de tartalmas életre kelni. Ha mégis Szophoklész-utánérzésre vágyunk, többszörösen fellelhetjük két ellentétes eszme viaskodását, színház kontra film jelige alatt, a rendezői szokások, színészi játék, technika összehasonlításában.
Hogy mi mindenen kell keresztül menjen a „fiatal filmes csapat” – lényegében erről szól az ál-dokumentumfilm (angol szóval mockumentarynak is nevezhetnénk, hisz ebben a megnevezésben benne van kötekedés, élcelődés is, amely esetünkben sem hiányozhat, s nem csak az alkotókat, de az alkotást is célba veszi). Hőseink hamar ráeszmélnek, hogy nem egy zökkenőmentes utat jár, ki filmkészítésre adja a fejét: mire kiküszöbölnének egy akadályt, újabb fordulópontként jön egy másik. Ez így történik mindvégig, és néhol már vontatottá válik ez a felsorakoztatás – egy-egy (ál)hisztit, (ál)vitát nehezen hiszünk el, de kárpótol a forma, melyben ezek feltűnnek: az ízes magyar nyelv, a dallamos székely ékesszólás, és kevésbé szakrális szókészletünk kiaknázására tett kísérlet (példaértékű szókapcsolatok a feszültségkeltés érdekében elmaradnak). Nézői feladat lehet egy, a film életérzését kifejező mondatot találni az elhangzottak közül (l. „Antigonét mindenki meg akarja csinálni”).
Mégis, úgy érzem, van valamiféle kétértelműség a filmben, ha az utolsó snittből kiindulva (újra)értelmezzük azt. A zárójelenetben vagyunk tanúi egy talán improvizált, talán valódi, de jogos kiborulásnak, a felháborodott rendezőnek, aki már maga sem tudja, hogy miért dől össze a kártyavár. És vicces, de kicsit szomorú is, hogy Erdélyben így csinálnak-csinálunk filmet, hogy az ötlet mindig alá kell rendelődjön a társadalmi és anyagi helyzetnek. Fellini, amikor hasonló témát dolgozott fel a 8 és ½-ben, nem technikai problémák miatt került alkotói válságba, ellenkezőleg, kevésnek találta a filmben rejlő lehetőségeket egy, csakis mély szimbolikával illusztrálható, önreflexív állapot kifejezésére. Az Antigoné esetében az alkotóhármas nincs és nem is lehet ötlethiányban, egyelőre, filmjük szerint, csak külső, formai nehéz-ségekbe ütközhetnek. A humor, a paródia lesz a megfelelő közeg a sajátos, de nélkülözhetetlen önreflexióra – ezáltal menekül meg a film bármiféle kritika elől, mert minden saját hibát megfogalmaz és tálcán kínál. A néző majd eldönti maga, hogy így működik-e az erdélyi filmgyártás, de viszonyítási alap hiányában csak saját megérzéseivel hasonlíthatja a látottakat.
Az Antigoné készítői időt nyertek maguknak azzal, hogy eljátszadoztak és kitoltak velünk: elmagyarázták, hogy milyen bajos a szakma, és bizony sajnáltuk is őket. Viszont együttérzésünknél és sápítozásunknál fontosabb a beléjük vetett (őszinte) bizalmunk, hogy mindezen akadályokat már maguk mögött tudhatják. Most hát nincs más választásuk, mint hogy megmutassák, milyen a de facto erdélyi magyar film. Várjuk.
Antigoné, avagy Erdélyben, filmet, együtt, színes magyar-román film, 84 perc, 2010. Rendező: Jakab-Benke Nándor. A rendező munkatársa: Oláh-Badi Levente. Producer: Zágoni Bálint. Gyártó: Projectograph. Operatőr: Bántó Csaba, Kürti István. Vágó: Kató Zsolt. Szereplők: Jakab-Benke Nándor, Oláh-Badi Levente, Zágoni Bálint, Szász Réka, Debreczi Kálmán, Székely Róbert, Bálint Arthur, Péter Attila Pötyi, Bakó Kincső, Boros Melinda, Páll Botond, Zakariás Zalán.