A romantika után mindinkább megerősödött az a művészi hitvallás, amely a Hogyant a Mit elé helyezi. Vagyis nem az a fontos, hogy mit talál ki az alkotó, hanem, hogy az, amihez nyúl, azt hogyan kezeli, hogyan kelti új életre. Lényegében a dolgokban meglévő szellemi energiák megsejtésének művészete került az érdeklődés előterébe.
A 20. század amúgy is szegény dallamokban. A dallamkitaláló képesség mintha alábbhagyott volna a század közepére. Előjeleit már korábban bejelezték azok az irányzatok, amelyek meglévő zenei készletekhez nyúltak. Ilyen volt a kelet-európai folklór felfedezése és beemelése a műzenébe. A zene-kincseket fel kellett kutatni, össze kellett gyűjteni, rendszerezni kellett, mielőtt felhasználásukra sor került volna. A zeneszerzők sokasága indult el az új zenei források felfedezésére. Csábító volt egy-egy kiemelkedően szép dallamot feldolgozni. A folklorizmus kritikusai éppen azt kifogásolták, hogy a zeneszerző saját maga alkotta dallamok helyett már kész zenei anyagot vesz át és ezt mutatja be valamilyen hangzás-ékszerkeretben. A lappangó vád az volt, hogy az ilyen alkotó nem képes igazi alkotó munkára. A zeneszerzők azzal védekeztek, hogy nem az a fontos, hogy mit vesz át az alkotó, hanem hogy hogyan dolgozza fel azt. Régi háború ez a MIT és HOGYAN között. Már Händelt is plágiummal vádolták Stradella átvételei miatt. Bach nem egy művéről derült ki, hogy átvétel, egy már megalkotott kompozícióra épült. Ez a zenei barokkban természetes jelenségnek számított. A barokk mesterek hangsúlyozták művészetükkel a leghatásosabban azt a 20. századra ismét aktuálissá váló jelenséget, hogy a zene lényege az, hogy mit csinál a szerző a keze alá került zenei anyagból. A fúgatémák nagy többsége mögött néhány sablon húzódik meg, ebből fejti ki a zeneszerző művének – sok esetben – katedrális méretű építményét.
Bartók A népzene jelentőségéről című írásából érdemes idéznünk: „Távol áll tőlem annak kijelentése, hogy napjainkban a népi zenén alapuló műzene az egyedüli üdvözítő. Nem ilyen liberális azonban a felfogása egynémely ellenfelünknek a népzene szerepéről és jelentőségéről. (…) A végzetes tévedés abban van, hogy túl nagy fontosságot tulajdonítanak a sujetnek, a témának, ami pedig teljesen helytelen nézőpont. Nem gondolnak ezek az emberek arra, hogy például Shakespeare nem is írt olyan színművet, amelynek meséjét, témáját maga találta volna ki. Hát Shakespeare agyveleje is ki volt talán szikkadva, hogy darabjai témájáért a második, a harmadik és tizedik szomszédba kopogtatott be? Hát Shakespeare is „»belső tehetetlenségét«” akarta ezzel leleplezni?” Bartók szavai – a bennük megbúvó, kissé keserű, ironikus hangvételével – nem védekező jellegű gondolatok hordozói, sokkal inkább védelmező gesztus megnyilvánulásai. Bartók a művészi szabadságot védelmezi. A szabadságot, amivel az alkotó egy bárkitől átvett témában meglátja és megláttatja azt az új szellemiséget, amely csak az ő sajátja, az ő meglátásának pazar eredménye. Szintén Bartókot idézhetjük, ezúttal Sztravinszkijt illetően: „Egy hiteles nyilatkozata szerint Sztravinszkijnak ez a véleménye: neki joga van bármilyen eredetű zenei anyagot műveiben felhasználni, amit ő egyszer alkalmasnak ítélt arra, hogy felhasználjon, az ennek a felhasználásnak következtében mintegy az ő szellemi tulajdona lett.” (A parasztzene hatása az újabb műzenére)
A lényeg: a műben megnyilvánuló SZELLEMISÉG. Mindegy, honnan közelítünk a „SUJETTŐL” (TÉMÁTÓL), vagy a HOGYANTÓL, ahogyan a témákat felhasználtuk. Ha nem érezzük meg egy zenei anyag szellemiségét – és ez Tehetség, sőt ZSENIALÍTÁS dolga! –, akkor minden más erőfeszítésünk (dallamok kitalálása, harmóniák, kontrapunktok, formák sokasága), hiábavaló munkának bizonyulhat. Bartók szavaival: „A mi dolgunk az volt, megérezzük ennek a mindeddig ismeretlen zenének a szellemét (a népzenére utal T. E.), és ebből a szavakban nehezen kifejezhető szellemből kiindulva teremtsünk zenei stílust.”
