– Fogadtam valakivel, hogy 2010-ben megjelenik-e a Párhuzamos történetek negyedik kötete. Az mostanra nem kérdés, hogy megnyertem vagy elveszítettem a fogadást, ehhez csak azt kell tudni, mire fogadtam. A kérdés az, hogy egyáltalán fölmerült-e benned, hogy továbbírjad a regényt?
– Természetesen fölmerült, hiszen úgy terveztem, hogy folytatom. De nagyon tetszenek nekem a befejezetlen regények, Musil A tulajdonságok nélküli embere, vagy a Švejk Hašektól, Gogol Holt lelkekje, amelyiknek megvolt a második kötete, s ez az őrült elpusztította, elégette, nem tudom, mit csinált vele... Vannak darabok a negyedik kötetből, de nem fogom megírni, mert ezt a fajta igénybevételt egyszerűen fizikailag nem bírom tovább. Ezt csak úgy lehet csinálni, ha az ember naponta csinálja, és mást nem is csinál. Ezalatt a tizennyolc év alatt, amihez nyugodtan hozzászámíthatod az Emlékiratok tizenegy évét, úgy éltem, hogy mást nem csináltam. Ha valami mást csináltam, azt csakis délután. Ezt a megterhelést nem tudom elviselni többé. Ez azt jelenti, hogy az ember egy bizonyos idő, egy bizonyos életkor után egyszerűen nem regenerálódik. Csak kisebb igénybevételt bírok elviselni. De ez nem baj.
– Ezalatt a tizennyolc meg tizenegy év alatt bizonyos impulzusokat nem engedhettél közel magadhoz, mert azok megakadályozták volna az írást?
- Köztudott dolgok ezek, csak nem beszélünk róluk. Mert nagyon intimek a következményei. Az ember legfeljebb az emlékirataiban beszél ezekről a kérdésekről, de még ott sem. Hát ami miatt Proust asztmás lett. Mert ahhoz, hogy azzal az intenzitással és azzal az állandósággal analizáljon, be kellett magát zárnia. Olyan életformát kellett felvennie, mint egy vadásznak: kijárt a leshelyre, az estélyekre és a vacsorákra, utána visszament a zsákmányával, s mintegy feldolgozta, nem a közvetlen benyomásokat – hanem... Éppen ez az áttétel vette annyira igénybe, a teljes izoláció, amit magára mért a parafából épült falakkal, meg azzal, hogy csak a házvezetőnője lehetett mellette, és gyakorlatilag futó kalandokon kívül nem volt ember, aki ezt az életformát elviselte és vele élte volna... hát ezek mind problémák. Az én alapvető problémám kettős volt: az életet leállítani magam körül, és az életet leállítani magamban. De hét év alatt vagy tizennégy év alatt az ember megváltozik, a szövegem viszont nem változhatott, egyenletesnek kellett maradnia, egykedvűnek a külső körülmények változásaival szemben. Le kellett állítani minden nap és minden órában és minden percben. Meg kellett teremteni egy olyan viszonyt magamhoz, amiben én nem létezem. De ilyen nincs, az ember létezik. S akkor jön a második probléma: hogy ne őrüljön meg. Ne váljon skizofrénné – pláné, hogy én nem is vagyok hajlamos rá –, ne engedje magát olyan irányokba elmenni, amelyek nem következnek a személyiségéből. De a szervezet elmegy ilyen irányokba, mindenféle működési zavara támad. Az Emlékiratokat csak úgy tudtam megírni, hogy volt mellettem egy orvos barát, Berlin Ivánnak hívják, akihez én időről időre elmentem a képzelt betegségeimmel, képzelt betegségeim lettek, doktor úr, én fulladok! Ő megvizsgált, pro forma vizsgált meg, mert rámnézett és látta, hogy semmi bajom, de megvizsgált, és kizártuk azt az illető betegséget. Akkor hazamehettem, illetve viszamehettem Kisorosziba, és folytathattam az önkizsákmányolásnak ezt a sajátos formáját. A Párhuzamos történetekre már nem voltak képzelt betegségeim, de hát ott volt egy infarktusom, ami abszolút nem véletlen, az rendesen összejött a külső megterhelésből, amit a világba való kilépés jelentett még a rendszerváltás előtt, együtt az izolációval. Az izoláció és a világ között mozogtam, nem magyar nyelven és nem magyar környezetben, hanem nyugat-európaiban, amit nem ismertem. Igyekeztem ugyan a dikatúra alatt is lépést tartani a világ járásával, de hát ez csak igyekvés volt. A nyugat-európai világ realitását honnan a csudából ismerhettem volna? És olyan nagy volt a megterhelés, a konfrontáció, a súly, hogy egyszerűen öszszeroppantam alatta.
– A Párhuzamos történetek olvasójaként viszont azt látom: ez a könyv annyira érzékenyen, a maga sokféle rétegeivel mutatja meg a világot, annyiféle személyiség és hangnem jelenik meg benne, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy ez valamiféle elzárkózásban jött létre.
– Az elzárkózás csak addig tart, ameddig az ember egy bizonyos dologgal foglalkozik. Aztán ebből kilép, és egy másik dologgal folytatja, egy harmadikkal, egy tizedikkel. Ez a dolog lehet személy, lehet téma, ami a személyhez tartozik. Az izoláció és a nyitottság váltogatásáról van szó. Mert hát munka közben rá vagyunk zárva a személyre. És ha mondjuk két személy szeretkezik, akkor hol az egyikre vagyunk rázárva, hol a másikra. Nekem meg egyikből át kell lépnem a másikba. Nőnek is kell lennem, és férfinek is kell lennem. Nőnek lenni ezen a szinten iszonytatóan megterhelő feladat volt, amire például gyakran kellett figyelmeztetnem a velem élő Salamon Magdát, aki mindezt elviselte. Hogy mi a baj, mi a probléma, azt nem, mert abba nem avattam be, de két hétre nemet váltani, az azért egy nagyon nagy feladat. Az ember érzetei, érzékelési mechanizmusa vele változik, és nagyon kell vigyázni, hogy el ne tévedjen, mert az az őrülettel határos, amit már a másik ember is érez.
– Az emberi viszonyaidra is kihat, hogy azt írod, amit egy nő átél, gondol?
– Hát persze. Attól a pillanattól kezdve egy közönséges beszélgetésben sem férfiként vagyok jelen. Úgy csinálok, de nem. Mert az érzékelési mechanizmusaimat nem tudom úgy váltogatni, hogy felállok az asztaltól, és máris ott van a saját érzékelési mechanizmusom. Lebegővé válnak a határok. Én igyekszem a munkának határt szabni, nagyon szigorú a napirendem, hogy a munkának legyen vége, de ha tényleg vége lenne, akkor nem tudnék a következő napra felkészülni. Az ember vagy nőként készül fel a következő napra, vagy férfiként, attól függ, hogy mi a domináns feladata arra az időszakra. Ami a szerepeknek egy másféle felfogását kívánja, akár a színészihez képest is: ez nem egyszerűen egy színészi szerep. Én ezt tovább nem tudtam csinálni felelősséggel. Még szerencse, hogy hátulról, az utolsó fejezetektől kezdve kezdtem megírni a Párhuzamos történeteket, különben még odáig sem jutottam volna el, annyira kimerült voltam. Volt amikor hónapokig ki nem jöttem a szobámból, és jó okom volt rá, hogy ne jöjjek ki, mert nem tudtam volna emberekkel közlekedni rendesen. Burger Barna jött azokban a napokban, amikor befejeztem a Párhuzamos történeteket, hogy lefotózzon, nem tudom már miért, valamiért kellett. Azok a képek egy effektív klinikai őrültet ábrázolnak. Nagyon igyekeztem, hogy úgy nézzek ki, mintha semmi probléma nem lenne, de hát a képeken látszik az őrület.
– Egyáltalán, hogyan tudod egy munkanap végén visszafogni a gondolataidat? Hogy az álmaidba már ne menjenek át...
– Erre van egy rítus, az álommunka megfigyelésére is kialakult egy módszerem, ezeket csinálom is tovább, csak a megterhelés mértékét csökkentettem. Ami azt jelenti, hogy reggel fél nyolc-nyolckor ülök az asztalomnál, rendes hivatalnok bácsi, de hát ezt évtizedek óta így csinálom, régen kettőig-háromig csináltam, étkezés nélkül, mert az étkezés megterheli a gyomrot, akkor a vér a gyomorba tódul és nem az agyba, akkor csökken az analízis és a reflexió hatásfoka. Tehát reggel csak kávé és munka van, kettőkor-háromkor reggeliztem, majd lazítás. Akkor jön az úgynevezett élet, ha telefonos volt a hely, akkor telefonnal meg levelekkel meg mit tudom még mivel – de hát Kisorosziban nem volt telefon, villany sem volt. Akkor mentem bevásárolni, meg a postára, a leveleimért, újságot venni...
– Azt a fényképet ismerem, amelyik az Emlékiratok befejezésekor készült rólad – csont és bőr vagy rajta. A délutáni reggelizéseknek köszönhetően?
– Akkoriban sokat futottam, az is a munkához tartozott. Egyébként nagy élvezet. Rájöttem, ha korán reggel, nyá-ron hatkor, amikor még nincs meleg, elmegyek futni, az nagyon jó a munkának. Mindennap nem tudtam futni, de két-három naponta igen, és az tartósan jó volt. Futás közben az adrenalin-kilövellések az embert egy köztes állapotba hozzák, az egész asszociációs rendszer felszabadul a szorongató gátlások alól. Az ember nem egy dologra gondol, a kínzó dolgok ellazulnak, egy más szintre emelkednek, s ilyen állapotban nagyon jó hozzáfogni a munkához. Utána már nem lehet futni, munka után olyan vagyok, mint egy sószsák. Csak reggelizem, lefekszem aludni, illetve olvasni, és abból alvás lesz, ami nem lehet több, mint fél óra, mert ha több, akkor az már mély alvás és kábaság. És akkor folytatódik a nap valami egész mással. Olvasással vagy jegyzeteléssel, de annak egészen más szinten kell lennie, nem az aktuális fejezet szintjén. Délutánonként dolgoztam előre, jóval előre, vagy pedig más dolgokat csináltam, mindenféle mást előkészítettem. Mivel olyan fárasztó volt a munkaidő, legfeljebb estére tudtam magam annyira regenerálni, hogy ne undorodjam a levélírástól vagy az esszéírástól, tehát hogy maga az írás ne undorítson. De ezt nagyon gyorsan abba kellett hagyni, ezt mindöszsze este nyolcig-kilencig lehet űzni, tovább nem, mert akkor az éjszaka is a munkalázban telik el, teli lesz rossz álmokkal, rémálmokkal. Akkor az álom nem fog rendesen dolgozni – ezt is kontrollálni kellett, hogy miként dolgozzon az álom, de ebben nagy tapasztalatom volt jóval korábbról, hogy mit lehet és mit nem lehet az álommal tennem. Éberen nem tehettem ki magam tartósan és majdnem soha erős benyomásoknak. Erős találkozásoknak, szerelmeskedéseknek vagy szerelmeknek, amik hirtelen föllángolnak, vagy nagy színházi élményeknek, vagy nagy utazásoknak, amik mindent megváltoztatnak, mert ha két hétre elhagytam az íróasztalomat, akkor két hét után visszatérve, három nap után visszatérve mindjárt más volt, megszűnt a folyamatosság.
– Bánod?
Nem. Abszolút nem bánom, ez a munkám, meg ezt a munkát elvégeztem így. Mindez csupán válasz arra, hogy miért nem tudom a negyedik kötetet megírni. Nem is akarom, és erre jó okom van, mert ha megírnám – ahogy megvan a fejemben róla az elképzelés, hogy melyik szál miként folytatódik, ugyanilyen lezáratlan maradna, csak egy másik ponton zárnám le –, azzal az olvasót talán egy kicsit jobban kielégíteném, de a kielégületlenség ugyanúgy megmaradna, mint a saját életével szemben. Az emberek többsége nem akar meghalni, mert egy csomó dolgot félbehagyott. Az ember bizony félbehagy dolgokat. És nincs is eleje annak, amit félbehagy.
– A valóság az embert nagyon sokszor alávetettként kezeli. A művészi megformálás révén nem vesz sokkal erősebben részt az életben?
– Hát igen, ez egy érdekes tapasztalat az ember számára, majdnem mindig alávetettként kezelik. Alig van olyan életszituáció, amelyben nem alávetett. A szülés biztosan nem alávetettség, vagy ha igen, alávetettség az isteneknek.
– Föltéve, hogy nem egy kelet-európai klinikán szül, ahol az orvosok még csak beszédre képes lénynek sem gondolják, és az apával kommunikálnak.
– Ez igaz. És ha péntek van, akkor szülni kell, mert az orvosnak nincs kedve vasárnap reggel dolgozni. Igen, ez egy probléma, de én a szülést mint olyant mondom.
– Igen, csakhogy „mint olyan” nincs.
– De van, az öreg Orsós Jakab elmesélte, hogyan szültek a cigányasszonyok, ő maga hogyan született meg egy rózsabokorban. Hát hogyan szültek volna a vándorcigányok? Menet közben szültek, guggolva. Nagyon röviden éltek, ez kétségtelen, a szervezetük erre volt beállítva. A szülés maga mint olyan nem alávetettség. A kielégülés mint olyan nem alávetettség. Legalább ebben a két esetben a természettel valamilyen összhangban vagyunk. Meg egy csomó olyan életszituáció van, amikor az ember nem alávetett, de hát az esetek többségében alávetett, természetesen. Vagy kiszolgáltatott mindenféle más erőknek. Meg kell osztania a létét, még ha vannak is saját súlypontjai.
– Visszatérnék ahhoz a gondolatodhoz, hogy az ember nem akar meghalni, hogy nincs az a pillanat az életében, amikor nyugodtan mondhatná, hogy jöjj, ó, halál...
– Bocsánat, de ezt mindig mondhatja. Csak hiába mondja. A halál akkor jön, amikor jön. Vannak öreg emberek, akik már nem akarnak élni, és ténylegesen meghalnak, ez inkább kivétel. Az ember nem rendelkezik efelől. Ilyen értelemben is alávetett, saját biológiájának alávetett. De hadd térjek vissza az előbbi kérdéshez, mert nagyon fontos kérdés. Ha az ember az értelem felől szemléli az életet, akkor a művészeten kívül az egész tényleg nem ér semmit. De a saját élet nem csak az értelem felől szemlélhető, hanem van egyfajta biológiai szükségszerűsége is, amivel nem rendelkezem. Ez a biológiai szükségszerűség az értelem szempontjából egyszerűen nem értékelhető. Nekem az a radikális tapasztalatom, hogy a művészeten kívül az egész kutyaszar, kutya fasza, semmi, nulla. Keressük az értelmét, de nincs neki vagy nem találjuk. A saját életnek csak ereje van, értelme nincs. Csak a kivételes műalkotások érnek valamit.
– Bocsánat, kivételes micsodák?
– A kivételes műalkotások. Nem minden műalkotás, mert a műalkotások egy része nagyon esetleges és korlátolt és korlátozott és alávetett, de vannak műalkotások, amelyek nem alávetettek. Ezeknek van erejük és van értelmük is.
– És hogyan lehet együtt élni egy ilyen radikális tapasztalattal, hogy a művészeten kívül az egész nem ér semmit? Ráadásul hozzágondolom most azt, amit a Saját halálban megírtál, hogy mennyire nem fontos mindaz, amit korábban az ember fontosnak tartott. Lehet ez boldogságérzés is?
– Szét kell bontani a kérdést az alkotórészeire. Ha és amennyiben az életünk egy determinációs rendszernek a következménye, akkor a halálban nem találkozhatunk mással, mint ugyanazokkal a dolgokkal, amikkel az életben is találkoztunk. A halálom nem erősíthet meg az életem tapasztalatán kívüli dolgokban. Ez viszont egy nagyon nagy tapasztalat, amit máshogyan nem tudtam volna megszerezni. Tehát az, hogy megerősít vagy nem erősít meg, az nem kérdés többé. Az embernek az aha-élményben van része, fölismeri mindazt, amit tapasztalt, és ennek a tapasztalatnak az egyszeriségét és az igazságát. De maga az univerzum ezen kívül helyezkedik el, ő csak egy része ennek az univerzumnak, akár úgy, mint egy társadalom szereplője, akár úgy, mint csillagok és társadalom összefüggésében elhelyezkedő biológiai vagy fizikai test. Ennek a résznek az időlegessége vagy elmúlása nem jelent semmit. Ez csak azt jelenti, hogy ez a rész elmúlt, de még rettenetes mennyiségű rész, energia és tömeg van jelen, és őfelőle, az átmeneti léte felől ez az energia és ez a tömeg rendelkezik. Ha befolyásolni akarja, akkor is rendelkezik, ha nem akarja, akkor is rendelkezik. Éppen ezért nehéz a küszöbről visszajönni, mert amikor visszatérítik az embert, akkor ott állnak az ágyad mellett ketten vagy hárman, akik ennek szívből örülnek: sikerült visszatérítenünk, sikerült őt megfosztanunk a végtelenségtől, valamitől, ami valóban végtelen, az örökkévalóságtól, ami valóban örökkévalóság.
– Sikerült visszatéríteni a vállfák és porszívók közé...
– Oda, ahol por van, és annak a kötelezettsége, hogy a port el kell takarítani, és nem lehet a port eltakarítani, mert Csernobil van és Fukusima van, amit mi magunk csinálunk abban a reményben, hogy életünket valamilyen módon kormányozni tudjuk. Hát ehhez kell visszatérni, és ahogyan a buddhisták is tudják, ez az életnek egy alacsonyabb szintje, alacsonyabb foka – azt nem mondanám, hogy állatias, mert az állatias már megint jó. A macska nem gondolkozik azon, hogy a kutyával szemben hogyan lépjen föl, hanem az ösztönei parancsolatára teszi. Az ember számára az ösztönös megszűnik ösztönösnek lenni, és akkor a tudat bizonyos szerepköröket átvesz, satöbbi, satöbbi – és ez már nehéz, mert bele van fűzve egy társadalmi szokásrendszerbe, annak változó feltételeibe. A vállfák világában nehéz orientálódni.
– Mert az ember spekulál...
...és a spekuláció az spekuláció is marad, ahogy Platón, illetve Szókratész megvetően mondja: az ember a vélemények világában él, a vélemény azonban nem azonos az igazsággal. Vagy a jogszerűség világában él, ami megintcsak jó távol áll az igazságtól.
– A művészetnek pont az a tétje, hogy a tudással szemben egy komplex tapasztalatot valahogy megformáljon. Amikor írsz, hogyan próbálsz megszabadulni véleményeidtől, elképzeléseidtől, saját tudásodtól? Például amikor megpróbálod elképzelni, hogy a Párhuzamos történetek Gyöngyvérében mi megy végbe szeretkezéskor, amikor két héten át minden délelőtt Gyöngyvér bőrébe képzeled magad...
– Az nem két hét, az két év.
– Két év. Megáll az eszem. Szóval két éven át írtad azt a szeretkezést.
– Legalább másfél... nem, kettő, kettő, legalább kettő... Igen?
– Hát hogy mikor mondod azt magadnak, hogy jól van, valamit elkaptam, valami létrejött, ami már nem spekuláció, nem agyalás?
– Az embernek először is az a dolga szerintem, vagy énnekem az a dolgom, vagy úgy látom, hogy vannak írók vagy művészek, mert ez egy általános esztétikai kérdés, akik élvezik az esetlegest. Azt élvezni benne éppen, hogy esetleges. A hülyeséget például. Rettenetes nagy élvezet számomra a saját hülyeségem és a másoké. Vagy a mások hülyeségében a sajátom felismerése, és a sajátomban a másoké. És ez már bizony egy absztrakciós szint. Enélkül nem jó, mert akkor lekicsinylő lesz. Van egyfajta irodalom, amit eléggé utálok, ahol az író minden hősénél jobb, okosabb és tökéletesebb, valamennyi hősét és szereplőjét lenézi, megveti. Egy olyan világegyetemet ír le, amelyben mindenki hülye, csak egy kivételes személy van, ez ő. Elviselhetetlen, öt sort nem tudok belőle elolvasni, három sornál meghalok. Ez mindig érződik a mondatokon, a mondatok szerkezetén. Ennek van egy ellentettje, amikor a szerző nagyon alázatos a hőseivel szemben. Az is elviselhetetlen. Mert akkor együtt megy a hülyeségükkel, butaságukkal, korlátoltságukkal, esetlegességükkel, ahelyett, hogy élvezné, hogy az életnek van egy ilyen szintje, egy ilyen tenyészetszintje. De hát a különböző tenyészetek között vannak öszszefüggések, és az összefüggések absztrakcióra adnak lehetőséget. Az esetlegesség leírásához nagyon szükséges, hogy az ember átlássa az összefüggést. Ha meg átlátta, akkor már nyert ügye van. De hát nem csak másokat kell átlátnia, hanem a saját magában hordott másokat is át kell látnia. Minden kis mozzanatra érvényes ez. Ha ez a reflektív gesztus jelen van, akkor feltételezhető, hogy mások is átlátják, akik ezzel foglalkoznak. Biztosan nem azt, amit én, hiszen személyiségükben különbözők, de valamit átlátnak, valami hasonlót. Ez a kérdésnek azonban csak az egyik oldala. A másik oldala pedig ugyanennek a dimenziónak a nagyobb léptéke. Történelmi korok szerint nagyon változó, hogy az ember vagy az egyén mit képzel magáról, vagy egyáltalán, képzel-e valamit önmagáról. Földrajzi és vallási szempontból is nagyon változó. És nem árt, ha az ember ebben a léptékben is tájékozódik. Mi az összefüggés az én, az egyén, az egyén felfogása, az illető földrajzi-történeti közösség és annak a felfogása között, és hogyan helyezkednek el egymáshoz képest, és hogyan működnek együtt vagy éppen egymás ellenében? Hogy jungiánusan mondjam, egy-egy gesztusnak nem csak az individuálpszichológiai komponenseit szemügyre venni, hanem az esetlegesben nyomon követni az archaikus vagy archetipikus működését.
– Deleuze szerint az archetípusok reterritorializáló gesztusok, az embert tárgyiasítják – éppen a művészet volna az, amivel ki lehet ezekből lépni. Vegyük például a már többször előjött nemiség problémáját, amire jungiánus nézőpontból csak korlátolt és korlátozó megközelítés létezik. Te mikortól vetted tudomásul az erre vonatkozó korlátokat és mikortól vette észre, hogy e korlátok átléphetőek?
– A korai kamaszkoromtól kezdve. Egyszerűen azzal a szerepkörrel és szerepjátszási kényszerrel, amivel a kortársaim és osztálytársaim meg voltak áldva, nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam belemenni, nem érdekelt. Nem tudtam a lányokkal úgy közlekedni, ahogy ők közlekedtek, és a lányok sem tudtak velem úgy közlekedni, mintha a közlekedés tárgya lennék. De a fiúkkal sem tudtam úgy, ahogy az kötelezően elő volt nekem írva.
– És mit gondolsz, ez miért alakult így?
– Mit tudom én, fogalmam sincs.
– Individuális, alkati kérdés volna? Mondjuk, a kötelező szerepjáték nekem sem ment...
– Senkinek nem megy igazán. A kamaszkor éppen arról szól, az egész értelmetlennek látszó lázadás és őrjöngés, hogy az egyén nem tudja elfogadni a szokásrendet és mégis el kell valahogy fogadnia. Le kell nyelnie. Deleuze kritikája érvényes, az archetípus exterritoriálissá teszi az embert vagy kiemeli valamiből – de hát ez az egyik absztrakciós lehetőség. Ez filozófiailag talán nem megengedhető, erre nem tudok válaszolni, de esztétikailag mindenképpen megengedhető, hogy az esetlegessel is azonosítsam magam, és kilépjek belőle az abszrakció által, és az absztrakttal is, az exterritoriálissal is azonosítsam magam, hiszen az emberben képződött. Lehet, hogy csak Jungban, de hát bennem is, mert Jungot mélységesen át tudom élni, úgyanúgy, ahogy Freudot át tudom mélységesen, az Álomfejtésben leírt összes álmot át tudom élni, és az összes neurózist fel tudom fedni önmagamban, az összes hisztériát – női hisztériákat is, ami azért csodálatos, mert nem női, hanem emberi. A férfiak legalább olyan hisztérikusak, még akkor is, ha a genetikus állományuk bizonyos dolgokat enged, másokat tilt, megint másokat támogat, ténylegesen, tehát nemcsak a neveltetésük, hanem a genetikus állományuk. De ez a genetikus állomány mindöszsze 2%-ban különbözik, a teljes állománynak csupán 2%-a női, illetve férfi, az összes többi azonos. Még a fasiszta genetikusok – akik nem genetikusok voltak, hanem fajbiológusok – is arról beszélnek, hogy az ember hímnős, 50%-ban az anyja, 50%-ban az apja, mindenki. Különben nem tudnánk szeretni anyánkat, apánkat, keresztbe, ha ez nemileg meghatározott lenne. Nem meghatározott. A szeretet nemileg nem meghatározott. A szerelmet a társadalom korlátozza – jól teszi, mert különben káosz lenne, és a káoszt nem engedheti meg. Tehát mindenféle feltételekhez köt mindenfélét, gesztusokat nappalhoz, éjszakához, ami hajmeresztő hülyeség. Nekem az a dolgom, hogy ezt a sok hülyeséget mindenféle aspektusból megnézzem és halálosan élvezzem a másodlagos értelmét. Ha élvezem, magyarán: átélem, akkor nincs veszve semmi, azaz megmentem az értelemnek. Ha átéltem, akkor esetleg – mert nem vagyok nő, mert ausgerechnet férfinek születtem – csak bizonyos szintekig tudom átélni, a többi absztrakció. De az absztrakció is egy út, egy lehetőség, legfeljebb hülyeségnek fogják tartani azok, akik képtelenek az absztrakcióra. Nagyon sajnálom. Mint lehetőség, akkor is mindenkiben benne van.
– Az Egy családregény végében Simon Péternek nincsen anyja. Még csak meg sincsen említve.
– Az a jó benne. A szerzőnek ez volt a kifejezett szándéka. Ez volt a kérdése. Hogyan lehet írni valamiről, aminek a hiánya a fontos, s éppen azáltal válik érzékelhetővé, hogy nem emlegetjük. Azaz ebben a regényben az anya deszentimentalizálva van. Érzékelhetetlen. Vannak ugyanis veszteségek, amik érzéketlenné teszik az embert. Nem sír, nem ordítozik, hanem megnémul a veszteségtől. Esetleg örök életre megnémul. Többet nem tud beszélni. Gyerekkorban ért sokkok nagyon gyakran érnek így véget – időlegesen vagy véglegesen.
– A szomszéd gyerekeknek viszont van anyjuk, csak éppen nem anyaként él, meg az apának is van anyja, Simon Péter nagyanyja.
– Hát így jön elő a regényemből a hőn szeretett Jókai – vagy anyaként él valaki, vagy kurvaként. A szomszéd anya meztelenül jön-megy a lakásban a gyerekek előtt.
– Még van egy lehetőség, nem tudom, Jókai tudott-e róla, Jókaiban nem vagyok jó, a házisárkány – nálad a nagymama.
– Igen, igen, van harmadik lehetőség is, a házisárkány. Nálam – persze, nem a Családregényben, de – léteznek házisárkány férfiak is.
– Na most komolyan: ezek a női figurák azért ennyire sematikusak, mert nincsen anya? Mert Simon Péternek van egy szűrője, hogy ne tudjon meg semmit a lehetséges emberi vonásairól a szomszéd kurvának, a házisárkány nagyanyának? Miért gondolkodik az ember sztereotípiákban az embertársairól?
– Nem szerencsés, ha az ember anakronisztikusan szemléli akár a saját maga által létrehozott tárgyakat. Az a helyes, ha abban a szituációban vizsgálja, amelyikben megszülettek. Az Egy családregény vége a második világháború utáni esztétikának a rendszerében született, ami nagyon zárt esztétika, az átélt sokk következményeivel számol, és minden fölöslegest kiküszöböl. Mészöly, aki a mesterem volt, úgy mondta: „gyomlálok”. Kiszórta mindazt, amit fölöslegesnek tartott. Ugyanakkor Kurtág is ezt csinálta, Pilinszky is ezt csinálta, Beckett is ezt csinálta. Az ember éppen az esetlegest és az érzelmest szórta ki, és nem vette észre, hogy az érzelmes kiszórása milyen végtelenül érzelmes. Ha pedig kiszórom az esetlegest, a karakterisztikust, a jellemet, akkor nem tehetek mást, mint sémára szűkítek. Annyit tehettem saját meggyőződésem érdekében, hogy a sematikus figuráknak, mint például a szomszéd gyerekek anyjának, nem találtam ki olyan tulajdonságokat, amelyek egy ledér nőhöz illenének. Csak mint látvánnyal foglalkoztam vele: valaki meztelenül átmegy a színen, és az illető szép. A könyv német fordításakor a fordítóban és a lektorokban bizonyos megütközést keltett, problémává vált, hogy én nőket szépnek nevezek, mert már önmagában az, hogy én szépnek nevezem, férfiszempontú attitűd.
– Hát igen: a nő mint szép látvány.
Az én ellenérvem az volt, hogy ugyanabban a szövegben szépnek nevezek fiúkat is, vagy a férfiakat is, vagy csúnyának, mindenesetre élek ezzel az egyensúllyal, amit még ők sem mertek bevezetni. Ha majd olyan természetességgel írjátok le, hogy valaki szép, akkor az leírható lesz a nő vonatkozásában is, a férfi vonatkozásában is, hiszen esztétikai szemlélet mint olyan létezik a világban. Lehet, hogy tévedek, és mások számára nem szép, de nekem szép. A lázadás vagy az én lázadásom az érzelmek polgárjogáért, a jellemábrázolásért és a karakterisztikáért pont a Családregény tapasztalataként jött létre. Ezért mentem bele az érzelmekbe olyan részletességgel az Emlékiratok könyvében, ami szokatlan még a tizenkilencedik századi regényhez képest is. Ez aztán a mesteremmel való szembefordulást jelentette, és az ő tőlem való eltávolodását is, mert mindaz, amit írtam, számára bőbeszédű volt, és nem volt öszszeegyeztethető a háború utáni esztétikai elképzeléssel. De hát ez az én, hogy így mondjam, egyedfejlődésemhez tartozik. Nem egy örök és visszavonhatatlan esztétika része, hanem az esztétikai elképzeléseim mozgásának egyik állomása.
– A Bukott angyala című esszéd tanúsága szerint egyszer versenyeztetek Petrivel, hogy ki tud rettenetesebbet mondani a világ realizált szörnyűségei közül. Ez még az analízisen innen, vagy ahogy most többször fogalmaztál: az absztrakciós szint előtt van. Az emberekben működik egy ösztönös védekezés ezekkel szemben, azt hiszem, az agynak is van ilyen funkciója...
– Hát letiltja. Nem veszek arról tudomást, ami létemet veszélyezteti.
– Lehet-e mégis, szerinted, tenni valamit azért, hogy maximális tisztességgel tudomást vegyek a világról, olyan, amilyen? Lehet-e egyáltalán úgy műalkotást létrehozni, hogy közben az agyam elzárta előlem a világot? Ez persze megint több kérdés, válaszolj arra, amelyikre tetszik.
– Önmagában az, hogy rettenetre és nem rettenetre választjuk szét a világ dolgait, már egy vallási elképzelés következménye. De a teremtés vagy inkább: az univerzum nem egy vallási elképzelés következménye. Nem mondható, hogy a buddhizmus vagy a kereszténység vagy az iszlám vagy bármelyik az univerzumot teljes egészében le tudná írni. Vannak történések a világegyetemben, és ezek nem oszthatók jó történésekre és rossz történésekre. Legfeljebb mi, bizonyos premisszák alapján azt mondjuk, mi keresztények, mi zsidók, mi hottentották, hogy szerintünk így lenne jó. És ehhez képest határozzuk meg, hogy a világban mi a jó történés, és mi a rettenet. Kínában böfögni nem rettenet, Európában böfögni nem illik. Nahát ezek ilyen egyszerű dolgok, hogy nem mindenütt ugyanaz. Másrészről pedig mindent felfogni a maga rendszerében, utána menni a dolgoknak, az munkaköri kötelesség. Ha Michelangelo nem ment volna utána az ember tagjainak, akkor nem csinált volna olyan rettenetesen rossz szobrot, mint a Dávid. A lehető legjobb szobor, de hát minden proporciójában rossz. Mindegyik tagját tökéletesnek akarta, és ilyen nincs. Mindenki látja, hogy ilyen ember nincs. De gyönyörű. Éppen ezért, mert valamin felülemelkedett, az emberi lény esetlegességén, Dávid minden tagja tökéletes. Csakhogy akkor látjuk, hogy ilyen ember nincs. Pécsett, a Nyolcak kiállításán megállított az öcsém egyik iskolai kollégája, egy tanárnő, mert a Párhuzamos történekről akart velem beszélni. Azt mondta, hogy a margitszigeti fejezetek azért rémesek. Mosolyogva mondta, de szemrehányásnak szánta. Nekem is rémes volt megírni. És ha olvasnám, nekem is rémes lenne. De ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy nekem rémes. Hát hogyne lenne rémes. Csak ha ez a rémség nincs, akkor nem jön össze a fejezet végén a hídon az a néhány pillanat, amiért nekem, szakmailag, érdemes volt az egészet megcsinálni. A hajnali hídon a különböző szintek összecsúsznak, és akkor az az ember mégsem ugrik be a Dunába. Ha ez az ember nem követ el az élete ellen és ezzel mások ellen valami rémeset, akkor meg vagyunk mentve. De hát nem tudom kispórolni az életéből a rémségeket, amelyek miatt a Dunába akart ugrani. S ha azt mondom, hogy sok magyar ember akar a Dunába ugrani, és bele is ugrik, mert megint vezetünk az öngyilkossági statisztikában, akkor magát a drámát valamilyen módon ki kell terítenem. Nem tehetem meg, hogy valamelyik részét, a nem szép részét elspórolom. Jó, a nem szép részeket a valódi életben titokban tartjuk. De ha a művészet is titokban tartja, akkor honnan a fenéből értesülhet a széles nagyközönség arról, hogy a világban vannak nem szép dolgok is, s azzal nem ők egyedül vannak megáldva, hanem mások is meg vannak áldva nem szép dolgokkal. Ha Dávidnak nem lenne minden tagja ilyen szép és a szobornak nem lennének ilyen pokolian rosszak a proporciói, akkor soha nem vettük volna észre, hogy az ember tökéletessége csupán egy elképzelés, absztrakció. Ha meg vagyok áldva szép dolgokkal, akkor bizonyára nem szépekkel is meg vagyok áldva.
NÁDAS PÉTER
Budapesten született 1942. október 14-én. Kossuth-díjas író, többek közt az Egy családregény vége, az Emlékiratok könyve, a Saját halál és a háromkötetes Párhuzamos történetek szerzője. 1956-tól 1958-ig a Petrik Lajos Vegyipari Technikum tanulója, majd 1958-1961 között fényképész szakmunkástanuló volt. 1961-től végezte el a MÚOSZ kétéves újságíró-iskoláját. 1965-1967 között a Marxizmus–Leninizmus Esti Egyetem filozófia szakára járt, de államvizsgát nem tett. 1961-1963 között a Nők Lapja fotóriportere, 1965-től 1969-ig a Pest Megyei Hírlap munkatársa volt. 1969-től szabadfoglalkozású író. 1974-1979 között a Gyermekünk című pedagógiai folyóirat olvasószerkesztője. 1980-1981 között a Győri Kisfaludy Színház lektora. 1989-1990-ben a Magyar Napló állandó munkatársa. A Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, 2006 óta a Berlini Művészeti Akadémia tagja. Jelenleg a Zala megyei Gombosszegen él.
