Természetesen színpadról van szó, abból az alkalomból, hogy gazdagodnak az előadási mód-állítások. S már parázslik is egy néma vita: vajon a hangjáték és a felolvasószínház ugyanaz a műfaj? Pedig nem ugyanaz, de amióta a középhullámú rádiózás nálunkfelé ellehetetlenült, az ultrarövid pedig serceg, azt hiszem, legfennebb a vakok és a gyengénlátók foglalkozásain lehet jó hangjátékokat hallani. Olyant, amilyennel Dürrenmatt kezdte volt a pályafutását, vagy amilyen Palotás Dezső is tudott írni.
A felolvasószínháznak kevesebb a nevezetes hagyománya, de – vagy húszegynéhány éve – Kolozsváron például több évadon át is kitartott egy igen szép ógörög klasszikus sorozat. Ez is vetett ugyan fel sajátságos műfaji dilemmákat – például, ugye, Ödipusz király, mint ismeretes, megvakult, s ha már a felolvasók közt jelen volt az alakja, fekete szemüveggel kellett stílszerűen megjelölni, és senki sem zavart, hogy a napszemüveges, vak király olvassa a szövegét, legfennebb egy-két szakmai közelálló arcán jelent meg holmi Gioconda-mosoly –, ám ezek a műélvezetet nem zavarták.
Újabban hál’ istennek megint divatba jött, volt például egy kellemes Csokonai-est, és az idei évad végén igazi műfajsúlyos bomba robbant, akár tűzijátéknak is nevezhetnénk: a Néma leventét választották ki mint felolvasásra rendkívül alkalmas színművet! Ám csak látszatra könnyű feladat felolvasni a néma dalia szövegét, aki többéves hallgatási fogadalmat tett, tehát a felolvasónak valahogy jeleznie kell, hogy hősünk éppen hallgat. Kínálkozik a lehetőség, hogy a rendező ilyenkor bemondja, s ezzel a feliratozás dolgát is segítené, hogy Levănteu tot tace, avagy Levănteu face mmm-mu…
Azonban ez nem volna elegáns megoldás, és – nem is ez a legnehezebb feladat. Hiszen Heltai Jenő pazar vígjátéka tulajdonképpen librettó, szövegkönyv, amit zene helyett sziporkázó játékkal kell megszólaltatni! Erre lehetünk ám igazán kíváncsiak: érdemes megnézni, nagy élmény lesz, ahogy a kis felolvasóteremben Cília ajkairól testközelben olvashatjuk le a pajzán enyelgéseket. Hozzá kell szoknia a nézőnek is e nyelvezethez, mert mint hírlik, legközelebb a Hattyúk tavát fogják felolvasni!
*
Ha már szövegkönyvek, librettók zenétlen felolvasásáról szólunk: mindig is érthetetlen volt előttem, hogy a Háry János Harsányi–Paulini-féle szövegkönyvét miért nem akarják soha sem kiadni könyvalakban, sem felolvasni, sem előadni zenétlenül, vagy csak itt-ott, műkedvelősen zenével megtűzdelve. Biztosra mondható, hogy a magyar színpadi irodalom két legjobb szövegkönyve közül ez a másik. Mint ahogy azt is (akár naponta többször is) meg lehetne kérdezni, miért nem szerepel a magyar opera játékrendjén állandóan a Háry János, a Csárdáskirálynő és a Mágnás Miska mellett? Amikor utoljára játszották, évekkel ezelőtt, az a hihetetlen eset esett meg, hogy a rendező nem értette a szövegkönyvet, ezért egy bolondok házában játszatta (á la Peter Weiss), a kétfejű sasok pedig a bécsi udvar titkosszolgálati dolgozói voltak (azért kétfejűek, hogy ne legyenek feltűnőek), Háry János pedig a bajuszpörgetős magyar nacionalizmust testesítette meg, akit természetesen le kellett leplezni. Ezen a bajuszpörgetésen annak idején jól kiszórakozta magát egy kritikusnő – noha rajzfilmen is remek ötlet lenne, amint Háry, bajuszát légcsavarként pörgetve, el-elzúg a francia ármádia felett, s időnként kardlappal odasóz egyet-egyet Napóleon hátára –, de az már kevésbé szórakoztató, hogy egy színházi rendező nem ismeri a dicsekvő katona, a miles gloriosus több ezer éves komédiai típusát…
Nos, annak ellenére, hogy ilyen félrehangolt volt az akkori előadás, többször is alkalmam volt megfigyelni, hogy a közönség minden rétege, a zenétől függetlenül is, élvezte a szövegkönyv szellemességeit, már ahol volt alkalma a sok beszédtechnikai esetlegesség között érteni is azt, ami elhangzott a színpadon.
*
Mozart Varázsfuvoláját az ősbemutató után következő 3–4 évtized során csak Magyarországon legalább százharmincszor vitték színre. Természetesen, ezek nagy része német nyelvű lehetett, de jellemző, hogy már Csokonai a diákjainak házi feladatul adta ki a szövegkönyv lefordítását. Nyilvánvaló, hogy e „bemutatóknak” nem volt alépítményük, apparátusuk, egy-két vándorszínész vagy muzsikus, egy jó torkú kisasszony, egy bohém városi levéltáros, néhány hegedülő úriember, a fuvolázó gyógyszerészsegéd, zongora vagy harmónium, és természetesen sok lelkes bűbájos iskolás és iskoláslány… Ahol nem tudták elénekelni, ott mondták, ahol nem tudták eljátszani, ott összefoglalták…
Az a modern, posztrokokó-biedermeier színjátszás lehetett, amit ma az ecsetgyárak és elhagyott ecetgyárak, pangó raktárak, pincék-kazamaták műkedvelői és félműkedvelői és bábosai felfedezni, újra feltalálni igyekeznek… mondják, hogy Vörösmarty ezek hatására írta meg a Csongor és Tündét. Ha már átvett hatást keresünk, ott voltak például népszerű mesejátékai is, ám az biztos, hogy ez összetett vagy „elegyes” rokokóból a romantikába átugró színjátszási forma a költőt nagyon inspirálta. Hisz a három ördögfi, vagyis manó – szaggatott, hadaró beszédmódjuk, szökdécselésük által – csupa groteszk táncoskomikus, a rókalány és a kút leánya balerinák, Ledér pedig sztárénekesnő, és anticipálja a népszínművet, Finum Rózsit is; lám a repertoárja: Túl a Tiszán, Túl a Dunán is… meg Pesten jártam iskolába… Rózsalevél, kicsiny rózsalevél… A földre szállott nemtők: tánciskola, úri gyerekek számára; Mirigy? Maga a horror…, és a játék, a cselekmény, ahol kilép a kor és korszínezet, és miliő kötelmei alól… szürrealista látomások, idők és terek átjárásokkal, egy almató virít, csillag, gyöngy és földi ágból, három ellenző világból…
Nem csoda, hogy a Csongor és Tündét keletkezése után csak fél évszázaddal kezdték a színpad számára felfedezni…, és hogy a költőnek egy jó barátja, rendkívül intelligens irodalmár és nagy író, amikor Vörösmarty drámáiról ír egy nagy tanulmányt, a Csongornak a címét sem említi. Annál inkább csodálni való, hogy a hapening, a performansz, az installáció mai mesterei sem fedezték fel; voltak ugyan kísérletek, ám azok nem az ecsetgyáriak, hanem a nehéz súlyú művészek részéről indultak. Ilyen volt például a Harag György-féle előadás, amely megkísérelte a XX. század utolsó harmadfordulója világnézeti, szociológiai és művészetelméleti közhelyeinek hangulatkeltő elemeire áthangszerelni. Ebben például az ördögfiak: a srácok, vagyis A SRÁCOK voltak, a korszak műmítoszainak megheroizált sablonjai, akik annak ellenére, hogy mennydörgő motorkerékpárokkal berohantak egy-egy miséző gyülekezetbe, és átugrattak a káplán és a szentségtartó fölött, azért nagyon vagány, szimpatikus gyerekek, csak MEG KELL ÉRTENI ŐKET… az Éj királynője egy dilinyós utcaseprő vénasszony volt, és így mind a többi alak, korszerűre értelmezve.
Csak az a baj az ilyen karikatúra-ötletekkel, hogy gyorsan végigégnek, mint a karácsonyfa fényszórói, egy effajta előadás megélhet tíz-tizenkét percig – maximum; de semmiképpen órákig; egy élc nem lesz jobb attól, ha egyfolytában hússzor elismétlik.
*
Mindenből látható, hogy a mai szellemű előadásmód számára a Csongor ugyanazt a problémát jelenti, mint az Amadeus című színmű császára számára egy Mozart- zenemű: túl sok benne a hangjegy! A Csongorban is túl sok a szöveg, az epizód, a fordulat. Éppen ezért – már régebb is javasoltam a kolozsvári magyar színháznak – a felolvasószínház után át kell térnie egy sikeres némajáték-sorozatra. Nem szükséges a szövegmondással bajlódni, sem a fordítással, grimaszkodni mindannyian tudnak, és egy ilyen módon előadott Csongor és Tündével meg sem állhatnának Kuala Lumpurig. Az ottani közönség úgyis ki van éhezve az ilyesmire. És idehaza is úttörő és iránymutató lehetne a kezdeményezésük: Székelyföld kisszínpadai mind megtelhetnének Csáp Linnel…
