1.
Reggel,
mely némán is követel,
mint konok zsarnok,
láthatatlan,
aki szavakkal ürességnek ütközik a keringõ pályákon,
aki tudja,
csak az ember, ha túl közelrõl hallgatja,
hiszi
a világot világ kinézetûnek.
2.
De olykor mintha célt érnék vagy készen lennék.
Olykor megtorpanok a küszöbön,
mint a halottak, súlytalanul
és holnap híján.
Olykor furcsa hazában lakom.
Mely senkié.
Szavak óceánjába nyugszik a nap.
Megint tovább mehetek.
3.
A nap, elvárások képeként.
És a hang, mint a mozdulatok, el
vagy felé.
És a magány, a tan, mely elsajátítandó.
Mindez elvész az éj homályos folyosóin.
4.
Hát mi az a törvény?
Amint ártatlan kortyot akartam
inni a kagylóhéjból, meghallottam
a tenger távoli válaszát.
A parti szikla repedéseibõl megéreztem a föld régi és bölcs ízét.
A te könnyû tánccipellõdbõl is akartam inni,
mint ki fürge bokát szeret.
Nos, mi az a titkos törvény,
mely felettem ítélkezik?
És ki fektette le?
Egyre mélyebbre nézek, mi lehetett volna,
mi jön még csöndben és engedély nélkül.
Nézegetem és hallgatom még azt is,
amirõl nem szavakkal mesélnek.
Csengõk! Trillák! Glockenspiel!
Zengnek a fák és az orgonahangok, tompán és tisztán,
mint a földkéreg,
melyre hangok hullanak, tétova forgácsok.
Csak zene.
Vagy álom.
Vagy csönd.
5.
Olykor rá gondolok,
ki a történelem elsõ estéjén
elültette ezt az örök történetet.
Én ág vagyok. Vagyis mondat.
Vagyis fa. Vagyis erdõ.
És magamban teljesen eltévedten.
Ennyit akartam bevallani.
Mielõtt kérdeztél.
6.
Valahányszor örömmel üdvözöltünk téged, éj.
Annyiszor látszott a körte alakú
hold az éj
bársonyboltján.
7.
Elhallatszik ez amoda is, hmm?
Elég hangosan beszéltem?
Arról is, hogy a fa alatt alvó zseni fejére
a rossz tudás fájáról
hullott a felismerés.
Eszembe jutott-e szólni a kenyér áráról
és a tengerrõl, mely utolsóként még megcsókolja a föld szegélyét,
málló arcát, a tenger,
a bölcsebb évszak.
Vagy újból csúszkáltunk a napnyugta ívén,
oly sötét van már, az elemek fekete légben
lebegnek.
A fal hirtelen könnyû és jelen van,
akár egy kikristályosodott árny.
Eszembe jutott-e szólni, kertelés nélkül?
Vagy saját lényegem körül keringtem
körbe-körbe,
s elmém aknáját fúrtam
e misztikus földkéregbe.
Ide, a mélyre az ég parányinak látszik,
mint a farkas szeme.
Hidegnek, mint sárgaréz gomb.
Nevezzétek, ahogy akarjátok!
(tristis est anima mea)
Domokos Johanna fordítása
