újabb vers a minotauruszról
hajnalban – ez egyébként mellékes –
szemerkél, szerelmeskednénk
de nyirksak bőrünk és kékes
s az ágy mint álmok medencéje
magaslik fölénk szokatlan
dolgokról faggatsz e méla tétlenségben
s felém fordulsz hogy szájszagom van
engem meg nem érdekel éppen
hajnalban – ez egyébként mellékes –
nincs fészke a szívnek kérded
meddig tarthatsz még befele anélkül
hogy artériákat sebezne vérted
olyan ez mint egy vándorló gé
melyet magad is lázas portyáimból
ismersz, akár minotauruszé
önnön tested labirintusa hol
figyeled nőni a mohát de az utat
eltévelyedettek léptei rajzolják
benned mégis s meddőn kutat
tekinteted a mennyezeten
hatvan watt törtfény égtájak
sehol ketten vagyunk irányt
csak a dobhártya dübörgése
szabhat és némileg haránt
bicsaklásai túlfeszült izmoknak
a játszma ugyanaz: valaki meghal
valaki túléli s elborzadva kilóslag
falja egy félbenhagyott haláltusa
zihálását – ez egyébként mellékes –
ki mondta hogy tested labirintusában
te voltál a gazda? e tévesztés örök
érvénye pedig gyönyörű
fentről dobogások valaki tanul
járni. harsányan röhögnek rajtunk
a szomszéd bekopog váratlanul:
nők napja. felhajtunk egy felest.
lépések hat évszakban
még itt vagy s én
s én is, bár nyomaidba már
verscementet öntök. ma kicsit
felmelegedett, s a ház előtti
lépcsőn összefolytak lépéseink.
percek vad ivadékait láttam
kerekek alá görgetni a fagy porkolábját.
még itt vagy s te
s te sem hagysz lépteket, figyelsz,
hogy lábaid súlytalan nyomják
a lépcső kövét, hiszen az ember
végül kiigazodik a nyomok milliószoros
tükörjátékán, s hallani még,
amint a fagy vonósai meggyantázzák
a meztelen út menti fákat.
még itt vagy s ő
s örök idegen: felriadnak
a mellére terített rágcsálók,
mert kosarában nyugtalan szív lakoz.
kinek tavaszonta majd jó kövér
szeleket kívánok pártájába, hadd
lobbanjon ki egy pillanatra e parttalan
aracsettenger utolsó vonaglásain.
még itt vagy s mi
s miszerint az üveg egy nagyon
lomha folyadék, bizonyítják a
legújabb szilárdságtani kutatások,
ha egy ablak két oldaláról
néznénk egymásra, talán
megfigyelhetnénk, amint tekintetünk
elhabzik az alsó szegély deszkái között.
még itt vagy s ti
s ti kik lehettek? leheletetekben
érzem, hogy minden vonat széthúzza
a teret, de az időt összetartja
ugyanakkor. akár a halál, amint
közibénk beles olykor, puszta
tekintetével összefűzni magányos
targoncáink elnyúló kötelékeit.
még itt vagy s ők
s ők vagyunk mindahányan, akik
egy francia pókhálóval próbálnak
kimerni egy ausztrál halastavat.
de ő is, aki ma felhúzta
egy itthagyott cipőd, és súlytalan
a ház előtti lépcsőre nehezedett,
hátha nyomtalan tudná megismételni
lépéseid?
(v)érképek
félénken dőlnek vissza a versek
az elme velős trambulinjára
félénken visszadőlnek
nem vagyok dalnok
lőnek
odakinn s idebenn nem sebez semmi
s ez több mint félelmetes
rémálmokból röhögve
ébredek
nem sebez semmi odakinn s idebenn
s a szívdarában hosszú portyákra
indul az emlékezet: elveszteni
a félelmet éppoly
embertelen
mint magasra lendíteni vértként
semmi odakinn s ugyanaz
idebent s ha a tükörben
látlak üvöltök:
idegent!
versen nem lehet kívül esni
esetleg odaát a versekben
tél van és harsánykék
oboák: „idegen, nem
tűrünk intrikát!”
szívem kódja bankkártyámé akár
üres tartományokat nyit
csak lépj be és bámuld
a puszta tér mint
nagyít
a helyedben én hangosabban
énekelnék a visszaverődő
ultrahangok talán
kirajzolják a
(v)érképet
