Téli tájkép falkával
A nevekből már rég hogy kifogytál, nyomodban mégis farkasok…
Nő rohan bele a téli tájba. Az erdő fái alatt halad el. Ahogy a térdig érő hóban törtet, zihálásától olvadásnak indul a világ. Ahova verítéke, vére cseppen, ahova a napok óta tartó hajsza során – egyetlen táplálékaként – a szájába olvadt hó maradékát üríti, felerősödnek a színek. Ha csak foltokban is, de visszavonhatatlanul takarodik lába nyomán a fagy, a fakóság. A vércseppekből vöröset csen a táj, s egy-két bokrot, felhőt is vörösre mázol. Ugyanígy tesz a sárgával, de ugyanígy a lilával, a zölddel, a feketével is, ha az asszony ruhájából vagy hajából egy-egy szál, foszlány fennakad a bokrokon. És ugyanígy tesz a barnával, szürkével, és alkalom adtán más színekkel is – a farkasok elhulló szőrükkel fertőzik a vásznat.
Pedig gondosan gyűjtögetted őket. Minden ígéretet, amit kicsikartál, kiudvaroltál, minden nevet, amit csak észben bírtál tartani – és te aztán igazán nem felejtettél könnyen – felemlegettél már. Segítségedre mégsem érkezett senki. Ha a magad erejéből lehagytad üldözőidet, s az így nyert szívdobbanásokban bízva fellélegeztél, hiába folytattad a kezdet, vég és értelem nélküli, nevekből összeálló mantrát. A farkasok azonnal nyakadba szakadtak. Ha farkasok voltak egyáltalán. Hogy lihegtek és morogtak, hogy agyaraik és karmaik voltak, azt biztosan tudtad. Vagy legalábbis azt, hogy ha beértek olykor, olyanokat tettek veled, amit agyarakkal és karmokkal lehet. Néha egyebeket is.
Nő rohan keresztül a téli tájon. Nyomában a vásznon lila bokrok, zöld fellegek. Ha valami madár keresztezi útját – legyen az veréb, varjú, holló vagy bármi egyéb –, megesik, hogy tollai vörösre váltanak. Így a vászon távolabbi részeire, de még a sarkaiba is el-eljut egy vörös folt. Az asszonyon és a farkasokon kívül, csak madarak merészkednek erre. Ki mondhatná meg az idejét annak, amikor utoljára egyéb élőlény kószált a fák között. Ha kószált valaha egyáltalán. Tudták mindig, és tudják most is jól: sem állatnak, sem embernek nem való ez a vidék.
Már nem értetted, nem láttad, és nem emlékeztél, hogy miként kerültél a képbe. Próbáltál rájönni, de nem maradt időd, nem maradt szabad gondolatod. A nevek egyre ismétlődő sora nem tűrt meg egyebet a fejedben. Nem csoda. A nevek gyűjtésére tetted fel az életed, erre készültél minden nap, ettől érezted biztonságban magad. Tudtad, hogy előbb-utóbb eljön a pillanat, amikor segítségre szorulsz. Felkészülten vártál rá, de a felkészültség helyett csak a várakozás hozott gyümölcsöt.
Ha fentről vizsgálnánk a vásznat, megeshet, hogy tavaszi színekben pompázna a nyomvonal, amit maga után húz a hajsza. De talán megeshetne az is, sőt minden bizonnyal így is történik, hogy a tavaszi zölddel, sárgával egyszer csak – ahol a karmok ismét húst érnek – vegyülni kezd a vörös, a lila, a kék. Aztán – amikor a vinnyogó, vonyító testek maguk alá gyűrik a menekülőt – megjelenik a barna, a szürke, s a nagy vegyülésben úgy eluralkodnak ez utóbbiak, hogy végül valami belső rémület keríti hatalmába a nézőt.
Elbíztad magad. Már érezted a hatalmad, és a fenyegetés korai jeleire nem figyeltél. Eszközzé lett a cél, a cél pedig csak arra kellett, hogy igazolhasd hatalomittas törekvéseid. Önmagadnak. Más úgysem tudta, mit teszel. Persze én, mi – kivert kutyák, akik csak árnyékok közt somfordálva mertük felnyalni a hatalom egy-egy morzsáját –, mi magunk is hinni akartuk, hogy maga az út a cél, s hogy nem számít mi vár a végén, csak az, hogy úton legyünk. Olyat is hittünk, én mindenképp, hogy egy út és így a cél te lehetsz. Tévedtem. Tévedtünk. Nem voltunk kutyák.
A rémület pedig nem múlik el, nem következik utána csendes beletörődés, megnyugvás, csak éppen a levegő szakad benn az emberben, ha egy csapásra – amikor a szőrös testek már belefáradnak a tépésbe, a marásba, lankad a figyelmük, s az áldozat, aki a bundás kavalkád méltó ellenfelének bizonyul, megfeszített izmokkal ismét menekülésbe kezd – abbamarad a színek terjedése, s csak itt-ott, elvétve jelenik meg egy fekete vagy barna szál, netán egy kora őszből odaragadt, vörösre festett kismadár röppen keresztül a vásznon.
Akárcsak a többiekét, az én tudásomat is ellested. Nem én voltam az első. Hozzám már felkészülten érkeztél. De azt hitted, olcsón jutsz a titkainkhoz. A tes-teddel fizettél. Akkor még egyikünk sem tudta, ez mit jelent. Talán még most sem tudjuk. Egy lettem az őrzőid, a fegyvereid, a karmaid, az agyaraid közül. Minden éjjel meséltem neked, és te figyeltél a mesékre. Tudtad, az apró morzsák egyszer kerek egészet alkottak, s ha így volt, hát újra egésszé lehetnek, ha egybegyűjtöd őket. Okosan válogattad ki a valóságot a képzelgések közül. Okosan csaltad elő mindazt, amire kíváncsi voltál. Előbb csak másokról kérdeztél, aztán rólam. Megtudtad, hogy miként hívhatsz, ránthatsz magadhoz. Kicsaltad a nevem.
De a levegő mégsem maradhat örökre a tüdőben. Vagy a szemlélődő akaratából vagy a halál – igencsak erős – szorításának engedve előbb-utóbb kipréselődik a testből, s ilyenkor a tüdő újra csak szívja és szívja be, magába, a test legmélyére a levegőt. Pedig néha jobb lenne végleg kiengedni. Ellazítani az izmokat, hagyni, hogy jöjjön, aminek jönni kell. De a festő nem ismer kegyelmet. A végső színtelenség, az üres vászon csak a legritkább esetekben bukkan fel ott ahol várnák. Így hiába is számítunk rá, a barna és fekete szálakba vesző vörös madarak nem a hajsza csitulását jelzik. Ahol szárnycsapásuk felsebzi a vásznat, újra bimbózni kezd a zöld, kiserken a sárga, majd beleér a lilába, és kezdődik minden elölről. Akárha a végtelenségbe nyúlánkozna bele a hajsza. Pedig nem. Dehogy. A kép kerete, az emberek tüdeje mindenképp éles határt szab a végtelennek. És mégis… Érti a dolgát a festő.
De a hívás mikéntjét megismerni nem elég.
Ha valakinek a tekintete, elszakadva az éppen zajló eseményektől visszaugrana a vászon egy olyan pontjára, ahol a hajsza már korábban áthaladt, netán éppen oda, ahol a nő belerontott a tájba, furcsa dologra figyelhetne fel. Ott ugyanis a nyomvonal fakulni kezd épp. Ami a nő zihálása, a farkasok torkából feltörő lehelet nyomán megolvadt, az most ismét fagyni készül. Csak lassan, lépésenként veszi újra birtokba a nyomvonalat a szürkeség. Közben a színek nem vesznek el, csak visszaszorulnak. Minden lépés, amivel a szürkeség terjeszkedik, egy lépéssel odébb tolja a zöldet, a sárgát, a barnát. Ezek pedig tovább szorítják a következő lépés színeit.
Ahogy egyre közelebb ér a falka az üldözötthöz, úgy ér egyre közelebb a színkavalkád és a szürkeség a hajszához. Egymás nyomában járnak mind, hogy végül, a legutolsó pontban összeérhessenek.
A táj ugyanis kiveti magából a színeket. Nem nyeli el. Nem tartja meg. Akár kihűlő test az utolsó vacsoráját – ha nyugtában megzavarják –, visszaöklendezi a világba, amelyből vétetett. Nem véletlen. A táj halott. Hogy a tél ölte meg, vagy a nő, vagy nem is élt soha – festék csupán – csak a festő a megmondhatója. De a festő nem beszél. Fest.
Persze – még mielőtt beléptél a festménybe – akadtak, akik megpróbálták feltartóztatni üldözőidet. Akkori áldozataid, akik emberségét még nem sikerült elvenned, önszántukból álltak a vadak útjába. Hittek benned, és még egymás láttán sem vesztették el a bizalmukat. Pedig mindannyian tudták, hogy csak ők, csakis ők, csakis.
Nem tudták kikkel állnak szemben. Te sem tudtad. Miután beleértél a tájba, már hátranézhettél. Legalább az alakjukat láthattad.
Szállingózni kezdenek a hópelyhek. Próbálják kihasználni a nekik jutó időt. Egyre többen ereszkednek alá. Hulltukban csodálják a vidéket. Van amelyik megtapad a menekülő nő hajában, maradék rongyaiban. Rejteni próbálják. Álcázni. Mások a farkasok elé hullnak. Egyre többen gyűlnek össze. Áthatolhatatlan, vagy legalábbis átláthatatlan függönyt vonnának az üldözött és az üldözők közé. Igyekeznek. Idejük a hajsza hosszától függ. Sóhajtanának. Tudják, nemsokára visszafagy a táj, kimerevedik minden. Olyankor már nincs helye havazásnak.
A nevekből már rég kifogytál, nyomodban mégis farkasok nyüszítenek, és morognak, és lihegnek. Megbotlasz, a hóba zuhansz. Nekiiramodnál újra, de elfogy az erőd. Elfogy az akaratod. Egyre csak kifele áramlik a levegő a tüdődből. A szád még mindig neveket formál. Aki nagyon figyel, talán hallhatja is, hogy épp kiét. Aztán beérnek a fogak, a karmok. Apró, vörös madarak röppenek fel. Visszaveszi a vidék azt, ami az övé. Tartogatja, amíg bírja. Amíg be nem éri a fagy a hajszát.
Miközben marcangolnak, rettegve bámulod őket. Egy kisebb vöröses, torzonborz bundájún – az imént még sehol sem láttad, most közvetlen közelről bámul – talán megakad a szemed. Akárha még szakálla is lenne. Mosolyognál, ha tudnál, de inkább továbbhalad a tekinteted. Kibámulsz egy más világba.
Mielőtt a kép kimerevedik, még öszszeállunk egy csoportképhez. Középen te, és körülöttünk te. A többiek elégedetten vedlik le a bőrüket, engem pedig nem hagy nyugodni a gondolat: utoljára az én nevemet formálták az ajkaid. A nevem tudtad, de nem ismertél fel. Ha szólítottál, melletted teremtem. Nem volt választásom. De utána már azt tehettem, amit akartam. Utána már csak kérned kellett volna. Kérned, hogy megvédjelek. Nem tetted, nem tettem. Nem ismertél fel.
Véget ér hát a hajsza. A békésen vedlő farkasokat már korábban – amikor a vedlés helyett fontosabb dolgukra figyeltek – beérte a fagy elől menekülő színkavalkád. Lassan a szürkeség is beéri őket. Hogy utána hova kerülnek a színek, hogy hova vetheti ki őket magából a festmény, a táj, nem tudni, és nem tudni, hogy, ha újra megélénkülnének – mert, hogy előbb-utóbb megélénkülnek, feltámadnak, a felől semmi kétség –, honnan lépne be a festménybe az, aki belépne majd, azt sem. De a kép kerete alatt, a falra ragasztott kis cédulára mindenképp fel kell hívni a szemlélődők figyelmét. A kis cédulán pedig – akár a festő türelmetlen kézírásával is lehet – ez áll: Néző, ne hajolj túl közel!
A temetés
Misu karácsony előtt halt meg. Kevesen ismerték közelről, és azok sem szerették mind. Azt sem tudták, hogy miből élt, azt is csak alig néhányan, hogy hol lakott. A temetésre mégis sokan érkeztek. Sokan is siratták. Nem fennhangon, csak úgy magukban. A nők szipogtak, és elkenődött a szemfestékük. A férfiak válla meg-megrándult, és úgy fordultak, hogy senki se bámulhasson az arcukba.
A gyászjelentésre nem írták rá sem azt, hogy hány éves volt vagy, mikor született, sem azt, hogy a gyászoló család. A neve szerepelt rajta: Misu, és az, hogy meghalt.
A ravatalozóban a pap nem beszélt hosszan. Kevés hülyeséget mondott, és a legtöbben nem is törődtek vele. A koporsót csak a szertartás végén fedték le. Akik még befértek a kis helyiségbe, kedvükre bámulhatták az elhunytat. A nyúlánk, vékony férfit, akinek az arcát csak sebtében borotválták le, akinek az amúgy is magas homloka fölött ritkuló, enyhén őszülő sötétbarna haját hátrafésülték, akinek az állát egy gézcsíkkal felkötötték, hogy el ne ásítsa magát a saját temetésén, akire ráadták az egyetlen, régi szabású öltönyét, és akit mindenki csak Misuként ismert.
Akik már nem fértek be a ravatalozóba, azok kint taposták a havat. Ismeretlenek álltak ismeretlenek között, s ha mégis került egy-két alak, aki távolról összebiccentett, csak alig bírták megállni, hogy átszóljanak egymásnak: Hát te is ismerted? Tényleg? Nem is gondoltam volna! De aztán inkább nem mondtak semmit, csak elfordultak. Senki sem bámulhatott az arcukba.
Ahogy beszéd véget ért, sírásók vették vállukra koporsót, és nyomukban a tiszteletessel, az egyháztanácsosokkal és az egybegyűltekkel elindultak a frissen ásott sír felé. Már félúton csatlakoztak hozzájuk a kopjafák, keresztek és hantok között somfordáló kutyák. Félhold alakban, némán követték a menetet. Néha megszaglásztak ugyan egy-egy eldobott papírzsebkendőt, de nem maradtak el az emberektől. Akik észrevették őket, értetlenül bámulták a koszos, összevissza falkát. A városka kóbor ebeinek nagy része a temetőbe sereglett aznap délután.
A varjak csak később érkeztek. A menet már majdnem elérte a sírgödröt, a sírásók is lazábban tartották a koporsót, amikor az első fekete madár rászállt a fagyos földkupacra. Ő még nem okozott meglepetést. A következő sem. A negyedik után már ötösével, tízesével érkeztek. Nem csipegettek, nem fenték a csőrüket, nem kapartak, nem lépdeltek. Csak álltak, és bámultak. Egy férfi megpróbált elzavarni néhány madarat egy közeli sírról, de alig méternyire emelkedtek fölé, aztán rögtön visszaszálltak a helyükre. Az egyikük még rákárogott a férfira, majd elhallgatott. Az emberek értetlenkedtek ugyan, de a szertartás zajlott tovább. Misut leeresztették a sírba, és befedték földdel. Közben a földkupacon álldogáló varjak átrepültek Misu ideiglenes fejfájára. Egy idő után már nem próbálták elhessegetni őket.
A szertartást végül csak alig zavarta meg az állatok jelenléte. Egy részeg férfi, aki valamilyen tisztázatlan okból kifolyólag összetűzésbe keveredett egy kutyával, harapásnyommal távozott a temetőből, egy anyuka pedig majdnem elájult, amikor négy-öt éves fia vállára rászállt egy varjú, és csőrével megigazította a gyerek sapkáját.
Kifele menet a kapuban – hozzátartozók híján – a ministránsok kínálgatták az egyház pénzén vásárolt kalácsot és pálinkát. Miután az emberek elhagyták a temetőt, a kutyák felnyalták a visszamaradt morzsákat és kiloccsant pálinkacseppeket, aztán szélnek eredtek ők is. A varjak még napokig maradtak mozdulatlanul. Csak bámulták a sírt. Végül, amelyikük még bírt, elrepült.
A temetést követő időszakban az éhen veszett madarak tetemét és a kutyapiszkot eltakarító sírásókon kívül még akadtak, akik rosszat is mondtak Misuról, mielőtt végleg elfeledték. De mindez persze már amúgy sem számított.
