A telefonok
„Mi mindent megvalósíthat két ember,
ha megértik egymást?”
(Szómadéva, Kath., 5, 12)
Gough tudta, hogy Ő létezik, és – ami fontosabb – azt is tudta, hol találja. Úgy tűnt, boldogságuknak nincs akadálya. Csak fel kell hívnia telefonon. És tárcsázta a számot.
Eközben – ahogy ez a szerelmesekkel oly gyakran előfordul – a lány is rá gondolt. Beszélni vele – ez volt a leghőbb vágya. A padlóra heveredett a telefon mellé, feje alá puha párnát helyezett és mohón készült a beszélgetésre. Azt kívánta, bárcsak sokáig tartana. Tárcsázott.
És mivel mindketten ily nagyon vágytak arra, hogy beszélgessenek, egyszerre emelték fel a kagylót, és a vonal másik végén a telefon mindkettőjüknek foglaltat jelzett. A kagylót egyikük sem tette le, mindketten újra meg újra tárcsázták egymás számát, de mindig ugyanazt a jelzést hallották. Az elején csodálkoztak ezen, de aztán lényüket féltékenység, majd felháborodás kerítette hatalmába. Hogy lehet, hogy amikor oly nagyon vágysz hallani kedvesed hangját, az valaki másra – ki tudja, kire – fecsérli az idejét?
Mivel mindketten órákon keresztül sikertelenül próbáltak kapcsolatba lépni egymással, egymás iránti szenvedélyük egyszerre hunyt ki és mindketten egyszerre tették le a kagylót. Pedig most olyan hoszszasan beszélgethettek volna…
Egyszer, hosszú évek múlva, amikor Gough elvétett egy telefonszámot, a vonal másik végén Ő válaszolt:
– Azt hiszem, tévedés – mondta a lány, anélkül, hogy felismerte volna a hangját.
– Elnézést! – válaszolta Gough. Ő sem ismerte fel.
A tárgyak szükségessége
Fájdalmainkra az egyetlen gyógyír a feledés,
de mi gyakran megfeledkezünk az orvosságról.
(Gracián, Or., 262)
A lány feltétel nélkül bízott Goughban. Amikor együtt voltak, csak egymásra figyeltek, teljesen megfeledkeztek a világról, a körülöttük lévő tárgyak sokaságáról.
De amikor egyedül maradt, Gough nehéz pillanatokat élt át: mindent elveszített (mindig a legnélkülözhetetlenebb dolgokat). Teljesen kétségbeesett, és környezetét állandósult pánikrohamokkal keserítette. Véletlenül megtalált egy dolgot? Rögtön elveszített egy másikat. Már nem tudott dolgozni, képtelen volt kimozdulni otthonról, sehogyan sem boldogult semmivel. Nem találta a kabátját, elveszítette a szemüvegét, a kanalat evés közben (és fel kellett állnia, hogy másikat keressen). Egy nap már az ágyat sem találta a lakásban.
(Így történt valahogy: hirtelen felriadt, miután álmában – napközben erősen foglalkoztatta a dolog – megtalálta borotvagépét, melyet hetekkel azelőtt elveszített. A borotva a nappali szőnyege alatt mutatkozott álmában. Hogy került oda – Gough már nem is törte rajta a fejét. A nappaliban lévő összes bútort átcipelte a hálószobába, a hálószobabútort pedig a lomtárba költöztette. De a szőnyeg alól sajnos csak a fekete öltönye és születési bizonyítványa került elő. Ezeket már régóta kereste. Miközben össze-vissza tologatta a bútorokat, hol egy szekrényt, hol a komódot, hol a kanapét, régen elfeledett holmikra bukkant. De a borotváját nem találta sehol. Végül a helyére rakta a bútorokat. Az ágy kivételével, melyet mintha csak a föld nyelt volna el.)
Annyira szokatlan helyzet volt ez, hogy senki sem hitte el neki. Még a kedvese sem, aki nagyon szerette – nem is csoda –, hiszen amúgy feddhetetlen, erényes és intelligens ember volt. A lány nagyra értékelte, Istenem, mennyire nagyra!
Végül ő is belátta, lángoló szerelmük miatt van, hogy Gough-nak semmire sincs szüksége, amikor együtt vannak. Ám amikor egyedül van…
Ezért aztán vigyáztak arra, hogy szerelmüket takaréklángon tartsák, hogy képesek legyenek észrevenni a tárgyakat, amelyekre szükségük van. Szerelem ide, szerelem oda – gondolták –, előrelátónak kell lenni, mert hosszú távon csak a szerelemből nem lehet megélni. És újból keresgélni kezdtek, ketten együtt és külön-külön mindent, ami még hiányzott a boldogsághoz.
Az ezred nyugalmáért
„Naponta tízszer kell legyőznöd önmagad.”
(Nietzsche, Zarathusztra, 1, 37)
Szerencsés volt a pillanat, amikor Gough a városba költözött. Miután másodszor is elvált, és azt hitte, egyszer és mindenkorra elege lett a nőkből, mégis szerelmes lett rövid időre az ezredes feleségébe.
Ez a következőképpen történt: a fiatalasszony, akárhányszor eljött a kaszárnyába, mindenki haptákba vágta magát, úgy tekintettek rá, mint tekintélyes férje legértékesebb kitüntetésére. Senki sem merészelte észrevenni vékony derekát vagy – Isten őrizz! – karcsú lábait.
Az ezredes felesége tudatában volt ennek, épp ezért gyakran panaszkodott a férjének, szemére vetve, hogy hiába vett feleségül egy csinos, fiatal lányt, ha a tisztek ugyanúgy tekintenek rá, mintha fogatlan volna és kopasz. Mivel ismeretségi körük – teljesen érthető módon – kizárólag az ezred tisztjeire és azok feleségeire korlátozódott, az asszony egyre inkább úgy érezte, férje számtalan kitüntetésének egyikévé válik.
Az ezredesné húsz évvel volt fiatalabb a férjénél, de pontosan tudta, mit akar. Kívánsága nem is volt olyan rendkívüli. Csinos volt és szerette volna, ha nőnek tekintik, ugyanúgy, mint lánykorában, amikor még minden férfi megfordult utána az utcán, mielőtt ebbe a városba költözött volna, ahol mindenki tudta, hogy a helyőrség félelmetes parancsnokához tartozik, és okosabban teszik, ha tabuként tekintenek rá. A fiatalasszony eleinte meglepődött ezen, később sértőnek érezte, de egy idő után kezdett beletörődni, nem érdekelte már semmi. Búskomorrá vált. Ebből az állapotból egy gyerekkori barátnője látogatása zökkentette ki. Amióta férjhez ment, ő volt az egyetlen vendég, aki „kívülről érkezett”. Attól kezdve újra gondosan öltözködött. Jeleneteket rendezett és fenyegette a férjét, hogy elhagyja, ha továbbra is a hadsereg leltári tárgyaként kezelik.
Az ezredes gyakorlatias ember volt. Magához hívatott egy fiatal tisztet és parancsot adott, hogy szórakoztassa a feleségét, sétáltassa és vigye lóversenyre. Bár nem volt szükség rá, felhívta a fiatal hadnagy figyelmét, nehogy átlépje a határt, és emlékeztette, mi vár rá ellenkező esetben.
Másnap a fiatalember jelentkezett az ezredes feleségénél. Lehangolt és merev volt, makacsul hallgatott – és ha beszélt, mintha csak a szakaszához intézte volna a szavakat* –, ezért nagy megkönnyebbülésére az asszony néhány óra elteltével félkegyelműnek titulálta, mire az ezredes két hét kaszárnyaelhagyási tilalommal sújtotta. De örült, hogy megszabadult a veszélyes küldetéstől.
Ám az ezredes gondja csak nem oldódott meg. A felesége unatkozott, és neki se ideje, se kedve nem volt ahhoz, hogy szórakoztassa. Ekkor jelent meg Gough, aki olyan jelentéktelen személynek tűnt, hogy senki sem vette a fáradtságot, hogy tájékoztassa az ezredes feleségének gondjairól.
Az utcán találkozott az asszonnyal, és mivel nem ismerte, bókolni merészelt neki. A fiatal hölgy pedig oly kedvesen fogadta a bókot, hogy az minden reményét felülmúlta. Gough azon nyomban beleszeretett.
A kaland bizonyára úgy folytatódott volna, mint bármely más kaland, amelyben egy tiszt az utcán véletlenül megismerkedik egy hölggyel. De a cukrászdában, ahol másodszor találkoztak, meglátta őket egy másik tiszt. A hír futótűzként terjedt a kaszárnyában. Goughot azonnal felmentették mindenféle szolgálat alól, méltatták bátorságát és javasolták az előléptetését. Szegény feje, nem értette, miért ily kegyes hozzá a sors, de nem csinált nagy ügyet belőle. Egészen addig, amíg egy túlbuzgó kapitány nyilvánosan meg nem dicsérte kifogástalan és méltó viselkedését, melyet az ezredesné iránt tanúsított.
– Miféle ezredesné?
– A hölgy, akivel mindig sétálsz…
– Ő az?! – Gough haptákba vágta magát és még mielőtt elvörösödhetett volna, falfehérré változott.
A következő találkára nem ment el, ráadásul utólag szolgálati kötelességeire hivatkozva próbálta kimenteni magát. Emberfeletti igyekezete ellenére, az aszszony úgy érezte, hogy elveszíti.
A következő jelenet az ezredes lakosztályában, zárt ajtók mögött zajlott. Gough-ot a parancsnok elé rendelték, aki figyelmeztette, hogy ha nem hajlandó továbbra is szórakoztatni az asszonyt, a fiatal hadnagy sorsára jut. Gough – kifogástalan vigyázzállásban – ezt szívből megköszönte. Az asszony, aki szintén jelen volt, egyáltalán nem tűnt boldognak. Az altiszt annál pótolhatatlanabbá vált, minél inkább próbált kibúvót keresni. A csúcs az volt, amikor Gough – mindent egy lapra téve fel – bevallotta, hogy már két alkalommal elvált, öt gyermeke van és egy szeretője vidéken. Ennek ellenére a parancs rövid, de határozott volt: továbbra is kötelessége szórakoztatni a hölgyet.
Aznap este több tiszt – köztük egy őrnagy is – három órán keresztül győzködte Goughot arról, hogy az ezred nyugalma a kezében van.
– Az ezred nyugalmáért minden katonának kötelessége feláldozni magát – harsogta az őrnagy, a többiek pedig mind haptákba vágták magukat.
Így azután Gough kocsmába kezdett járni az ezredes feleségével – és ez tetszett az asszonynak. Miután közölte, hogy szereti nézni a vonatokat, órákon át a sínek mellett üldögélve várták, hogy elhaladjon legalább egy tehervonat. Az asszony ettől is el volt ragadtatva. Majd bevallotta, hogy naponta hatvanhatozni szokott legalább egy órát. Erre az aszszony is megtanult kártyázni (és „becsülettel” meg is verte). Séta közben hősünk minden sarkon megállt valakivel, és hosszas beszélgetéseket folytatott, de az asszonyt ez sem hozta zavarba, bekapcsolódott ő is.
Gough rájött, nincs mit tenni. Beadta a felmondását, erre újra előléptették.
Végül belenyugodott, hogy minden úgy szép és jó, ahogy van. Após-vej viszonyt alakított ki az ezredessel, és hagyta, hogy az öreg minden este megverje hatvanhatban, és ez így ment volna tovább, gondtalanul élhetett volna továbbra is (főleg ezek után), ha nem szeretett volna bele eszeveszetten a postáskisasszonyba, és ha az ezredesnek nem jelentették volna felesége hivatalos hódolójának új kapcsolatát. Ez mélyen sértette az öregúr önérzetét, aki méltán tartott attól, hogy nyugalmának ismét vége, ezért hosszas töprengés után kemény szócsatákat vívott tisztjével, miközben riadókészültségben tartotta az egész helyőrséget. Aztán váratlanul eltűnt a városból. Nemsokára a postáslánynak is nyoma veszett. Soha többé nem látta őket senki.
Eltűnésükre nem talált magyarázatot sem Gough, sem az ezredes felesége.
A házasság
„Ezért akik sorsukat összekötik,
győződjenek meg arról,
hogy szívük együtt dobog!
Az illúzió hamar szertefoszlik,
a bűnhődés annál hosszantartóbb.”
(Friedrich Schiller, Lied., 8, 4)
Fia esküvőjén dr. Gough és a meghívottak szokatlan szertartásnak lehettek tanúi:
– Edgar Gough – kérdezte a pap –, feleségül óhajtod-e venni az…
– Edgar Gough én vagyok – szakította félbe a boldog vőlegény.
– Edgar Gough, akarod-e feleségül… –kezdte újra a pap.
– Én vagyok Edgar Gough – vágott a szavába ismét éles hangon a vőlegény.
Egy pillanatig csend lett. A jelenlévők jóindulatúan suttogták: „Edgar Gough, akarsz-e házasságot kötni az…”, mire a vőlegény suttogva válaszolt akárcsak az előbb: „Edgar Gough én vagyok”.
– Tudja, nekem rendkívül fontos kihangsúlyozni ezt ebben az ünnepélyes pillanatban, mert különben bárki köthetne házasságot az én nevemben.
– De hát születésedtől fogva ismerlek, fiam…
– Sokat változtam azóta.
– Jó, de itt vannak a szüleid, rokonaid…
– Ez igaz! Mondjuk, velem minden rendben. De maga kicsoda?
– Én vagyok a pap, aki össze fog adni titeket, Edgar Gough.
– És hogy hívják? Tudja, jó, ha mindent előre megbeszélünk. Amíg még nem késő.
– Henrik Krupa abbé.
– Henrik… – ismételte elgondolkodva Edgar Gough. Jó az, nénikém, ha egy Henrik nevű pap esket valakit?
– Engem Krupa György abbé adott öszsze a bácsikáddal. 1914-ben halt meg.
– Akkor mégiscsak jobb, ha Henriknek hívják – bólintott végül Edgar. Henrik… Henrik…
– Ezt a nevet az apám választotta nekem – mondta büszkén az abbé.
– És a másikat?
– Melyik másikat?
– Hát nem azt mondta az előbb, hogy a neve Krupa? Vagy tévedek? Atyám, ha kínos magának erről a nyilvánosság előtt beszélni, négyszemközt is folytathatnánk. Gyerünk, hagyjatok kicsit magunkra, menjetek, gyönyörködjetek a községi temetőben!
Amint magukra maradtak, Krupa abbé hirtelen kellemetlenül érezte magát. Egy ideig mindketten hallgattak.
– Közöttünk nincs helye semmiféle titoknak – szólalt meg végül Edgar Gough.
– Azt hiszed, hogy nincs rendben valami? – kérdezte az abbé.
– Ne siessünk a következtetésekkel! Ne siessünk a következtetésekkel!
– Akkor?
– Az igazság az, senkinek nincs a homlokára írva, hogy kicsoda. És főleg miért éppen az, aki.
– De hiszen az egész város ismer!
– De én nem ismerem! Különben se a péket, se a hentest, de még a tejcsarnokost sem ismerem. De hiszek nekik, mert ők is azt mondják: az egész város ismeri őket… Hát miért lenne másképp az esküvőm napján? Mi történt, miért szégyelli magát?
– Nem volt szép, amit tettél! Nem kellett volna kiküldeni őket!
A menyasszonyt a temetőbe, az esküvő napján...
– Mind oda kerülünk... – sóhajtotta Edgar Gough.
– A temetőben sokan vannak – mondta a násznagy, miközben visszatért a násznéppel a templomba.
– Az abbé urat várják egy temetésre – mondta az apatárs.
– Hideg van, jön a tél – tette hozzá valaki.
– Siessünk – mondta Edgar Gough.
Ezután rendben zajlott le a szertartás.
Az utolsó emberpár Gulliver hajában
„A legigazságosabb és legméltóbb ember az,
aki azokat jutalmazza, akik a legjobban
megérdemlik.”
(Démokritosz, Diels, 263)
A Gulliver hajában bolyongó Gough végrehajtott egy jócselekedetet. Erre megjelent a jótündér és megígérte, hogy teljesíti három kívánságát.
Gough azt kérte: szabadítsa ki, adjon egy almát, hogy megegye és egy lányt, aki szeresse. Egy nap, miközben oldalán Poyyval a gyümölcsösben sétálgatott, Gough meglátta a fákra felkúszó liánt és elmesélte a lánynak, hogyan bolyongott Gulliver hajában, miként vadászott ott bolhákra a lándzsájával, és miképpen boldogult a korpamocsarakban. A következő nap az óriás hajában lévő vadregényes és titokzatos sötétségről mesélt. És mesélt harmadnap és negyednap is.
Egyszer Poyy is jót cselekedett, és másodszor is eljött a jótündér, hogy teljesítse két kívánságát. Poyy azt kérte, hogy vigye el Gulliver hajába és vihesse magával Gough-ot is. Az élet nehéz volt Gulliver hajában. Az óriás kopaszodni kezdett és mindenféle hajszeszeket használt. Gough reumás lett, Poyy tüdőgyulladást kapott.
Miután közösen is jót cselekedtek, a jótündér harmadszor is eljött, hogy egyetlen kívánságukat teljesítse. De ők öregen és betegen nem mertek már belevágni egy hosszú utazásba, és mivel nem remélhettek már semmit Gulliver sötét és bűzös hajában sem, ez alkalommal nem kértek semmit. Ezután már feltűnés nélkül hajtottak végre jócselekedeteket és esténként eljártak arra a fennsíkra, ahol az óriás feje jobban kopaszodott, onnan nézték a holdat és a csillagokat. Még egyetlen egyszer hívták segítségül a jótündért, hogy kérjenek tőle valamit. A tündér pedig újra eljött és lehetővé tette, hogy egyszerre haljanak meg. Gough, a reumás öregember és Poyy, az állandóan köhécselő öregaszszony, az utolsó emberpár voltak Gulliver hajában. Miután meghaltak, a jótündér betakarta őket korpával és továbbment, hogy a jóemberek kívánságait máshol is teljesítse.
BALÁZS BORÓKA fordításai
