Több előadással érkezett május közepén a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió Színházába a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Köztük a Veszedelmes viszonyok című musicallel, amelyet Pierre Choderlos de Laclos XVIII. századi levélregénye nyomán Kiss Csaba írt színpadra,és mint azt a cím is sugallja, az adott korszak franciaországi arisztokráciájának fülledt és adott esetben veszélyes párkapcsolatait idézi fel. Vagyis kívánja felidézni.
Az előadás kezdetén, a színpadi fények felerősödésének jótékony hatása alatt, hatalmas oszlopokból álló termet avagy csarnokot idéző díszletet pillantott meg a teltházas közönség. Vele szemben négy, oldalanként két-két szürkésfehér oszlop ölelte színpadi mikrokozmoszt láthattunk, enyhén antik, enyhén falanszter jellegűt, amelyet csak az oszlopsor tetején körbefutó, szabadtéri színpadi világítást idéző rácsozat oldott kissé. Ebben a (változatlan) térben zajlott az előadás: a színpadra érkező hat szereplő a felvezető dalban tudatta a nézővel, mit láthat az elkövetkező két órában. Cselszövést és fogadást, kegyetlen játékot és fondorlatot.
Merteuil márkiné (Éder Enikő) és szeretője, Valmont vikomt (Molnos András Csaba) fogadást kötnek, amelynek tétje a szép Tourvelné (Tasnádi Sáhy Noémi) vikomt általi elcsábítása. Jelen van és fondorlatoskodik a közös barátnő, Volanges-né (Borbély B. Emília), aki épp a zárdából hazahozott lányát, Cécile-t (Tar Mónika) készül férjhez adni. De ez nem működik, mert Cécile szerelmes lesz énektanárába, Danceny lovagba (Kiss Attila), aki viszontszereti ugyan, de annál jobban vonzódik Merteuil márkiné szerelmi szolgáltatásaihoz. Valmont vikomt (aki időközben nem csak elcsábítja Tourvelnét, hanem szerelmes is lesz bele) bosszúból először megerőszakolja, majd több éjszakán át „nevelgeti” Cécile-t, végül szakít az amúgy hűséges és a házasság eszményéhez a végsőkig ragaszkodó Tourvelnével. Az előadás végén persze minden kiderül és a vikomtot meggyilkolják.
Puskás Zoltán rendező a fentebb említett díszletek között játszatja a történetet. A jelmezek is ehhez igazodnak, szinte az összes jelenet során kortalan, fehér ruhákat viselnek a szereplők, akik mindvégig a színen tartózkodnak. Nincsen snitt és díszletváltás, a jelenetek egymásutániságát, a helyszínek változását a szövegen és zenén túl az éppen nem szereplő színészek diszkrét háttérbe vonulása, üldögélése, álldogálása avagy szobrozása (de színen maradása) jelzi. Ez a folyamatosság jellemző az előadás egészére is, néhány kivétel azért akad. A második felvonás során Cécile-t az ekkor feketébe öltözött vikomt rontja meg (miközben az ugyancsak feketébe öltözött és ezúttal a Kar szerepét ellátó szereplők a Miatyánkot recitálják), majd a Tourvelné-vel folytatott szerelmeskedés során vörösbe borul a színtér, a Kar legyezőkkel táncolja körül a jelenet hőseit (majd ostorozza velük önmagát). Szintén a második felvonásban akadnak jelenetek, amelyek során nincs mindegyik szereplő a színpadon, a mindenki-mindent-tud folyamatossága ezzel megtörik. Kibontakozik egy kortalan jelmezekben, steril környezetben bemutatott, díszes nyelven és modern zenével előadott, háromszáz éves történet. Az előadás zenéje (Erős Ervin és Andres Mariano Ortega), musicalről lévén szó, hangsúlyos szerepet kap. Amolyan jellegzetes musical-muzsika, kicsit pop, kicsit rock, kicsit elektronikus, kicsit slágeres, érthető szófordulatokkal, több erőltetett rímmel, a mondott szöveg viszont korhű és igényes.
A produkció mégis ellentmondásos és ez megannyi elemére rányomja a bélyegét. A dalok szépek, a hangszerelés giccsmentes, a beszélt részek viszont darabosak, erőltetettnek hatnak, sokszor diákszínjátszósak. A műfaj musical, amelyben a tánc magától értetődő, de a Veszedelmes viszonyok mintha mozgásszínház kívánna lenni, igen divatos mozgásszínház. A koreográfia többször azt a hatást kelti, mintha játszóink nem volnának teljesen „maguknál”, számos villámgyors, marionettszerű mozdulat tarkítja a dalokra koreografált táncot avagy játékot, ami elvonja a figyelmet furcsamód magáról az előadásról. A hófehér környezet és a pajzán szövegek közötti ellentét minden bizonnyal szándékos, de a feketében megrontó és pirosban szerelmeskedő vikomt közhely. Számos, különböző éjszakai hancúrokra utaló, félreérthetetlen mozdulatsor öncélú, ahogyan az említett Miatyánk-mondás is az. Éppen az utalás finomsága vész el a történet előrehaladtával, egyre inkább a hatásvadászat érzetét kelti a produkció, ezzel pedig a mondandó súlyossága elhalványul. Mert a mondandó bizony súlyos. A számos, jó humorral színpadra vitt, a helyzet- és jellemkomikumot remekül megragadó pillanatkép ellenére is itt tragédia készül: és ez nem a gyilkosság, hanem az ártatlanság kettős megrontása. Az elveihez, becsületéhez ragaszkodó Tourvelné elcsábítása, elbolondítása, majd kirúgása és tönkretétele, valamint a zárdából szabadult Cécile megrontása is az ártatlanság bukását jelzi és jelenti. Erre épít a mű és erre épít az előadás is. A színészi játék ugyancsak: a kezdeti semmitmondó pletykálkodások gyilkos játékká fajulnak, a gondosan felépített maszkok mögé rejtett érzelmek a korabeli tükör-világ ellenére felélednek és munkálkodni kezdenek a másik, harmadik, negyedik elveszejtésén. A két fő intrikus, Éder Enikő és Molnos András Csaba nagyszerű párost alkotna, ha nem musicalt látnánk. Hangi adottságaik kitűnőek, de a kaotikus koreográfia szinte vitustánccá alakítja jeleneteiket, a beszélt részek, érzelmi viharok egy háromszáz éves francia történetet jeleznek, de annál sokkal többet nem. Éder Enikő a végzet asszonyaként játszik társai lelkével, Molnos András Csaba igazi mivolta és a szenvedélyesen előtörő szerelem között ingadozik. Tar Mónika és Kiss Attila párosa a bájos naivitás mintaképe, amelyet sajnos imitt-amott túljátszott bájolgás is tarkít, ennek ellenére jelenéseik az előadás erősségei közé tartoznak. Tasnádi-Sáhy Noémi karaktere eredendő kedvességével, ugyanakkor távolságtartásával, majd a szerelemmel való, egyre erősödő harcával lopja be magát a néző szívébe, míg Borbély B. Emília a józan egyszerűség és a féltékeny rosszindulat megfelelő keverésében tálalja a buta intrikus esendőségét. A játszó művészek amúgy meglepően jól helytálltak a musical korántsem könnyű műfajában, ami a honi színházak esetében nem mindig egyértelmű. De szereplésük a produkciót megmenteni nem tudta: a következetlen koncepció, az öncélú vagy hatásvadász részletek, az értelmezhetetlen koreográfia, a gyakran vontatottá váló cselekmény ellenében kevésnek bizonyult. Hiszen a gonosz tettek mellett sem történt más, mint az infantilis cselszövésből fakadó haláleset, amelyet a szereplők maguk okoztak. Unalomból született, halálos játék, amelynek végén az elbuktatott és meggyalázott ártatlanság bosszúja bekövetkezett. A negatív főhős az áldozat és az előadás mintha mégis tragédia lenne... Csak súlya nincs hozzá.
Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház. Erős Ervin – A. M. Ortega – Kiss Csaba: Veszedelmes viszonyok. Szereplők: Molnos András Csaba, Éder Enikő, Tasnádi-Sáhy Noémi, Borbély B. Emília, Tar Mónika, Kiss Attila. Rendező: Puskás Zoltán. Dramaturg: Gyarmati Kata. Zene: Erős Ervin, Andres Mariano Ortega. Díszlet: Albert Alpár. Jelmez: Puskás Zoltán. A tervező aszszisztense: Vincze Andrea. Korrepetitor: Csibi Andrea.
