Molnár Vilmos legújabb kötetét veszszük kezünkbe: először forgatjuk, lapozgatjuk, nézegetjük a több fehérséget, mint „betűséget” tartalmazó telítetlen lapokat... Hová tűntek a hangulatos, derűs novellák, az értelmetlen csodák, titkos történetek, nevek, sivatagok, féltéglák, mesék, lidérces históriák? Az oldalak bal felső sarkába zsugorodtak össze, négyes sorokba, avagy részekben tűnnek csak fel, szabályosan elosztva egy-egy lapon? – villanhat fel a gyanútlan olvasóban a gondolat, de csak pillanatnyilag, mert ahogy beleolvas a könyvbe, meglepetten tapasztalja: ezúttal a Postakocsi című kötet a prózaíró költői termését gyűjti egybe. „Prózát írok, csak ritkán vetemedem vers írására, de olyankor (néha) szeretek haikut írni. Shakespeare mondatja Poloniusszal a Hamletben: ...rövidség lévén lelke minden okos beszédnek..., mért ne lehetne érvényes ez a versre is”, olvashatjuk Molnár Vilmos szavait.
Valóban (többségükben) rövid, tömör, aforizmatikus versek ezek, négy cikluscím alatt (Paradoxiák, A poézisről, A megismerés művészete, A csekélyértelmű medvebocs verseiből), kötetnyitó és -záró verssel ellátva. A Nézőpont egy bizonyos olvasási módra, stratégiára állítja rá a befogadót, egyfajta másként-látásra, képzeletbeli síkváltásra, akár perspektívaváltásra ösztönöz: „fordítva kissé oldalról”, „felülről sokkal magasabbról” próbáljunk meg elképzelni „akár-, de akármit”. De a „műnem-váltás” is érdekes szituációba helyezheti az olvasót, aki az író alkotásait egységként szemléli, és akarva-akaratlanul fedezi fel az elbeszélői hang és a lírai én nézőpontja közötti kapcsolatokat. Például a játékosság és ötletesség bravúrjait, melyek váratlan fordulataik által válhatnak az olvasói belefeledkez(tet)és eszközeivé (a mérhető csoda, a féltéglára zsugorodott szóözön, a megismételt befejezések sorozata). A versekben a fordulatok minimalizált és kiélezett formájukban észlelhetőek, főleg a Paradoxiák-ciklusban, ahol a csattanószerű, váratlan befejezések mutatnak rá arra, hogy az ellentmondásosság rögtön feloldódhat, ha más szemszögből figyelünk a jelenségre. Azaz kiemelik a magában az ellentmondásban leledző ellentmondást is: „a filozófia sokszor / nem is zárja ki a bölcsességet” (Ne haragudjatok), „egyedül nincs felelet / kettesben nincs kérdés” (Miénk minden...), és „értelmetlen az egész / de megéri” (Az embert...). Mégis, ez „értelmetlenség” közepette „észrevétlenül, mint egy kötőszót, ma is ki fogják mondani az igazságot” (Én meghallgatok...), mely igazság egy már meglévő „földbe mélyesztett jókora négyszögletes vaskoloncként” vagy egy formába önthető anyagként is elképzelhető (Az igazságok természetéről).
És itt a csoda kérdésköréhez közelítünk, ahhoz a csodáéhoz, amely az igaz-sággal való viszonyában veszíti el érvényességét, értelmetlenné, hétköznapivá és mérhetővé lesz, ahogyan Az értelmetlen csodában, avagy A sivatagban olvashatjuk. Ez utóbbi történet állítása: a „csodák pedig csak a legritkább esetekben vannak” a Csodák kezdetű versben már teljes tagadásként fogalmazódik meg: „Manapság aztán végképp nincsenek.” Így az igazsághoz és a csodához való viszony egyaránt meglazul, ami a nézőpont mozgásának egyedüli biztosságát domborítja ki, egy olyan valóságban, olyan hétköznapokban, ahol „magamnak már csak én tartogatok meglepetéseket” (Walt Whitman), de a legkevésbé sem úgy, ahogyan az Ének magamról címűben „Magamat ünneplem és énekelem.” Vagyis a csoda és az igazság fogalma csak egy „külsőleg” megalkotott választási lehetőség, egy általunk hihetővé vagy képtelenné tett formája a megismerésnek: „Kockás zsebkendőmmel lanyhán integetek. / Kezemből – én esetlen – hát ki nem esett? / Vagy csak hagytam hanyagul a földre szállni? [...] Nosza, lehet rohanni felszedni, visszaadni! / Vagy hagyni a francba’ a porban, mindegy” (A postakocsin).
De egészen konkrét változtatásokat, konstrukciókat, „fordulatokat” láthatunk a hangzók, a szavak szintjén is: „parányokat a végtelenben” és „arányokat a gondolatban”, „mértéktelen magányunkat” a mérték világában (Parányok); a párhuzamos és ellentétes szerkezetekben – például a Történelem párhuzamos tételekben című versben, amelyben három nézőpont (a szkeptikus, az optimista és a pesszimista világlátás) is felvonul −, illetve a soráthajlások megtörtségének kiemelésében: „A kör egyenes, nem görbe, / célhoz vezet minden csörte- / tés” (Nem vagyok...). A friss hangutánzó- és hangfestő szavak sokasága játékos aszszociáció, a (Nyári reggel) című szövegben a csobogó csobogány, tücsögő tücsök, a (Pille) címűben az illegő pille; a Frász című történetben a rittyegős-csattogós Vihar, a Piskóta nevű lény, aki dúl-fúl, óg-móg és hebeg-habog; a sűrűsödő, gyűrűsödő sötét, és még folytathatnánk. De másfajta szójátékában is keserűen ironikus az (Ahogy tudjuk) és a (Csodák) című vers. A kocsmaszövegek és a majálison hallható hangok polifóniája, életteli légköre az „én meghallgatok mindenkit” ironikus párja lehetne, a Három vers a konyháról pedig (a recept, a hagyma-képvers és a piaccsarnoki kaland) a Kofa című novella és akár a Regina néni és az atom visszhangja.
Molnár Vilmos prózájának hangulatteremtő, humoros, ironikus, mesélő-magyarázó kedve egy olyan lírába fordul, mely „következtetéseivel” kibillentheti a megszokott, stabil nézőpontokat azzal, hogy éppen e következtetések esetlegességét hangsúlyozza. A párhuzamokból, ellentétekből, ismétlésekből, különös szóképekből („Hűtőszekrényben / dédanyám lisztet szitál. / Esetleg: tél van”, Hűtő...) építkező versek aforizmatikus jellege megbontja a paradoxonok látszólagosságát, a szillogizmusok egyértelműségét, a megnyugtató bizonyosság érzetét („nincs is próbatétel / csak próbatételek”, Próbatétel után; „– ég és föld között – / repülőtér reménye nélkül repülök”, Mohamed koporsójában). A postakocsi „zötykölődése” is mintha e folytonos mozgás, „kitekintés” képzetét keltené, az alkotás, az értelmezés, a dialogicitás rétegeiben. Az egyszerű, tömör versbeszéd asszociációs játékai, szerkesztésbeli technikái pedig ugyanezen dinamikusságra játszanak rá. Mindez összekapcsolódik a „lélek-zötykölődés” metaforájával:
Harsány kocsizörgés, lélek-zötykölődés
közepette amin most épp átrobogunk,
az a nagybetűs élet.
Az eddig is számos zárójelbe tett (tehát címtelen, vagy szándékosan zárttá formált) címként szereplő első sorok méltó lezárásaként, a Postakocsin című alkotást szinte kettős zártság jellemzi, utolsó két sora is zárójelben áll a kötet végén. Érdekes, hogy itt a zárójeleket is „fordítva kissé oldalról” kell érteni, mert inkább kiemelő, mintsem közbevető szerepük van a kötetben, előtérbe kerülhet az, ami keretbe van foglalva: pontosan a kitekintés mozzanatának reflexiója. Így a „csupa felszabadult, vicces, okos, csuklóból vagy fáradtan, remegő kézzel írt vers” − a szerkesztő, Lövétei Lázár László szavaival élve, a kettőségek egyszerűségének újraértelmezésével, akár lebontásával, egy olyan teret teremt, melyben a játékosság ereje kötetlenül alakít hangokat, szavakat, gondolatpárokat, nézőpontokat: egy dinamikus, a postakocsi útját követő kitekintést, ahol jó érzés „közben kinézni az ablakon”, még akkor is, ha „az előbb fújta le a szél a kalpagom.”
Molnár Vilmos: Postakocsi. Erdélyi Híradó Kiadó–Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy–Ráció Kiadó, 2010.
