Többen mondták már: a világegyetem egyetlen könyv, idézetek vagyunk csak az isteni könyvtáros asztalán. Tetszetősek a mondatok, könnyen megtörténhet, hogy az a túli fény, ami belőlük sugároz, valóban igazi, jelentős és jelentéssel teljes.
(„Elég egy nap, s a világ helyrezökken”, írja Salvatore Quasimodo, egyik versének utolsó sorában. Elég egy idézet a vers elejére, hogy aztán egészen másként olvassunk tovább.)
Minden lehetséges jelentések ellenére, egyvalamit mindenképpen jeleznek az idézetek: léteznek olyan szférák, területek az emberi kultúrában, amelyek meglétéről tudunk ugyan, de helyüket nem kívánjuk pontosan meghatározni. Talán azért, mert érezzük ennek nehézségeit, vagy akár lehetetlen voltát.
Az idézetek világa is ilyen, mert nem önálló művekről van itt szó, csak amolyan segédeszközökről, amelyek továbblendítik a gondolatmenetet, kiegészítik, bár az is megtörténhet, hogy idézőjelbe helyezik, felülírják azt.
Az irodalmi játékok egyik formája éppen az idézetekre épülő kollázs, amelyben az idézetek önálló, mégis egymásba fonódó életet kezdenek élni.
A magyar költészet egyes versszakai, ha egymás mellé kerülnek, annyira természetes egységet hoznak létre, mintha egyazon időben születtek volna – egyetlen szerzőtől. Például egy-egy versszak Arany János, József Attila és Radnóti Miklós verseiből. Az Emlények első szakasza („Ki nékem álmaimban gyakorta megjelensz...), a Kései sirató egyik szakasza („Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt...”) és a Hetedik ecloga utolsó sorai („Csak én ülök ébren...”)
Hiába, hogy három, egymástól igencsak különböző lírikus hagyta az utókorra e verseket, teljesen különböző élethelyzetben, e három versrész mégis összefügg, mert olyan idézetek, melyek a távolit, az elérhetetlent idézik meg.
Éppen az ilyen idézetek egymásmellettiségének igéző, felidéző, tereken és időkön túli hatása jelzi, hogy a költészet, az irodalom, és a magyar irodalom is jóval egységesebb, mint ahogy azt első ránézésre, hétköznapokba merült tekintettel gondolnánk.