Egy közeli ember váratlan – vagy nem is egészen váratlan – halálakor aligha tudjuk összegezni, akár megpróbálni összegezni a hátrahagyott életművet. Sokkal inkább a személyes emlékek tolulnak fel. Legfeljebb arra tudunk koncentrálni, ami ebből az életműből valamiképpen összefonódott a saját munkánkkal, életünkkel.
Gyimesi Éváról először alighanem Láng Gusztávtól hallottam; az ő egyetemi tanítványa volt, sőt irodalomtörténész barátomtól tudom, hogy valamilyen (tehetségkutató?) korábbi iskolás versenyen felfigyelt Éva versére. Költői útja nem folytatódott, annál erőteljesebben, meggyőzően előbb a nyelvészeti, majd az irodalomelméleti-irodalomtörténeti tevékenysége, egyetemi tanári munkája. Már túl volt első kötetein, amikor a Korunk 1980 elején nemzedéki számot szerkesztett, és abba (Aradi József hathatós szerkesztői közreműködésével) A szóértés előfeltételeiről cím alatt idősek, középkorúak és fiatalok kerekasztal-beszélgetésének a szövege is bekerült. A meghívottak között volt – Tóth Sándor, Balogh Edgár, Szőcs István, Domokos Géza, az ifjú Molnár Gusztáv, Egyed Péter mellett – Cs. Gyimesi Éva is, aki a minőségről beszélt. Így: „Azon a címen, hogy valaki divatozó nyelvet használ, nem fogadhatunk el sem az idősebbek a fiataloktól, sem fordítva semmiféle szöveget. A közös nevező, amiről beszélnünk kell az idősek és fiatalok között, hogy milyen minőséget termelünk szellemiekben, értelmiségiek képzésében egyáltalán.” És a Bolyai Egyetem emblematikus tanára, Szabédi László meg Láng Gusztáv után Gyimesi Éva lett az, aki (már) a Babeş–Bolyai magyar tanszékén, az irodalomoktatásban ezt az elvet próbálta érvényesíteni, harcban akár a helybeli sekélységgel, akár a felső hivatalossággal, előírásokkal. Első konfliktusai a Szekuritátéval innen adódtak.
Nagyot ugorva az időben, pontosabban kilenc-tíz évet, 1989 decemberéhez érkezem, valójában 1990 januárjához. Mert ilyen késve szerkesztettük az első „szabad” Korunk-számot, de még 1989. 11–12. jelzettel. Hogy közben mi történt, hogy Cs. Gyimesi Éva a belső disszidensek kicsinyke sorában mit tett, hogyan támogatta a talán legismertebb (kolozsvári) ellenállót, Doina Corneát, az elég ismertté vált, emlékeimet (családi emlékeinket) erről nem részletezem. És azt sem, hogy mit vállalt az úgymond forradalmi napokban, a magyar önszerveződés (Kolozsvári Magyar Demokrata Tanács, RMDSZ), önálló kolozsvári magyar iskolák ügyében. (Erről elég sok olvasható A Hívó Szó és a Vándor Idő című, 2010 végén megjelent emlékező és dokumentumkötetünkben.) Maradok hát a Korunknál, már csak azért is, mert meglehetősen sok és fontos Gyimesi-szöveg idézhető a tizenöt-húsz-huszonegy évvel ezelőtti számainkból. Köztük valamivel korábban, a Ceauşescu-diktatúra éveiben születettek is. Abban a bizonyos, átmeneti, már cenzúramentes (részben a cenzúra által letiltott írásokat közlő), „még csak a lezárás napjait, heteit” élő Korunkban jelentettük meg Cs. Gyimesi Éva tanulmányát Szilágyi Domokos értékszemléletéről. Az 1988-as dátumot viselő szövegből idézem az önjellemzésként is értelmezhető passzust: „Az öndefiniálás versbeli kísérletei között – költői szerepét tekintve – a legtartalmasabb az alábbi két, összefüggő kép: »alulírott, szolgálatos a tájon, / ahol tinta tóban / béka hangol, sás sötétség sustorog / csillagokat csördítenek láthatatlan ostorok«, »alulírott, kinek fejére láthatatlan / csillagokról hull látható ezüst-korom, / alulírott, éjjeliőr egy / tört-ezüst-koron, amely majd / beolvasztódik alulírottal együtt…« A költemény egészében ez a »táj« és ez a »kor« az átmeneti téridő, amelyben a költő az örök ideiglenesség tragikumáról tanúskodik. Ez a betájolás ugyanakkor az emberi létezés végtelenbe tagoltságának beláthatatlan távlatát is tartalmazza.” Az itt Szilágyi Domokos költészetével azonosuló elemző az 1990. januári Korunkban – egy szintén régebbi, 1989. március 3-án befejezett eszmefuttatásában (Történelmi holtvágányon) – közvetlenül, élesen rajzolja fel a diktatúrabeli helyzetképet: „A történelem ott történik, ahol nem önjelölt társadalom-rendező végzi a szereposztást előre kijelölt forgatókönyv szerint, hanem ahol módja van bárkinek szerepet vállalni és kimondani a maga replikáját… A történelem manapság nélkülünk történik. Mert ahol a hatalom monologizál, ahol nincs semmilyen párbeszéd, ahol egymással is megszűnünk párbeszédet folytatni, hiszen az veszélyes, ott a történelem szünetel: ott egy minden jövőtől megfosztott, nyomasztó jelen van csupán.”
Gyimesi Éva egy pillanatra sem szűnt meg így gondolkodni – amiből nyilván újabb konfliktusai támadtak, mind a mai napig. Pedig tőle idegen volt a gyűlölet. Talán éppen ez volt (maradt) az oka, hogy idegenül nézett a gyűlölködőkre, nem igazán tudta megérteni őket. És akkor még egy idézetet veszek elő (az utolsót ezúttal), még mindig a Korunkból, 1991 áprilisából. „Beszéljünk a gyűlöletről” – szövegeztük meg kérésünket, kérdéseinket, amire Éva így válaszolt: „A gyűlöletnek legfeljebb csak a tárgya voltam. Akkor is nehezen ismertem föl. Számomra titok, miért és hogyan működik. Láttam a szemét annak, aki gyűlöl: nem tudott a szemembe nézni. Vagy ha elkaptam, sötét és zavaros volt a tekintete. Láttam az állkapcsai feszülését, ökölbe szoruló kezének dudorait, az erek vad lüktetését a nyakán. Nem kívántam a helyében lenni. Micsoda békétlenség lehet annak a szívében, aki gyűlöl? Mennyi energiáját emésztheti fel ez az indulat? Volt egy-egy pillanat, amikor nevetségesnek tűnt. Hiszen a gyűlölet is torzít, mint minden, ami az emberben mértéktelen. És volt, mikor szántam a gyűlölködőt. Ki tudja, milyen félelem vagy bűntudat lappang rám irányuló dühe mögött?”
Ezzel az időszerű szövegrészlettel le is zárhatnám Cs. Gyimesi Éva 2011-es búcsúztatását. De még ide kívánkozik, legalább néhány utalás erejéig, szakmai (irodalomtörténeti) életműve egy-két motívumának a jelzése. A Korunk repertóriuma 1990–2000 fellapozása segít ebben, noha csupán utalásokkal az önálló (későbbi) kötetekre: Gaál Gábor újraolvasásához (1991. 3.), Gyöngy és homok. Egy jelkép ideologikuma (1991. 10.), Érték és értékrend az egyetemes magyar irodalomban (1992. 8.), Az irodalomtörténeti szemléletváltás feltételei (1993. 6.), A transzközép mint az irodalomtudomány provokációja (1993. 9.), Láthatatlan kollégium. Kísérlet (1994. 8.), Gondolatok az egyetemről (1997. 4.). A tanítványok folytathatják a fontos, a számukra különösen fontos Cs. Gyimesi-könyvek megnevezésével.
Utolsó találkozásaink egyikéről kell még szólnom. Telefonon, interneten folyt elsősorban a kommunikáció. Akadémikus barátunk, a Kolozsvárról elszármazott Poszler György 80. születésnapjára szerkesztettünk kis könyvet, s ebbe Éva életének talán utolsó szövegét küldte el. Az általa is nagyon tisztelt Poszler stílusáról értekezik benne, röviden, a lényegre mutatva. Mintha visszatérés lenne régi tárgyához. Nem adott címet az írásnak, rám bízta azt. Több címet javasoltam, közülük ő ezt választotta: Lélegzetvétel.
Számomra ez volt Cs. Gyimesi Éva utolsó lélegzetvétele.
