Sokan állunk itt az Éva tanítványai közül: a Magyar Irodalomtudományi Tanszék kutató oktatói és mások, akik bár diákéveink óta térben vagy törekvésben messzire jutottunk, nem tudunk eltávolodni tőle. Most sem, amikor ő távozik el közülünk, mert a távozása is az örökségünk immár.
Mennyivel könnyebb lenne számba venni, amit tőle tanultam, és kegyelettel elbúcsúzni a mestertől. De hogyan búcsúzzam el attól, akivé a mester nyomdokain lettem, s akiben ő nemcsak emlék, hanem döntéseim nyomán bevállalt jövő is? Amikor irodalomelmélet előadásait hallgattam, nemcsak a vizsgára készültem, hanem arra, hogy az ő szakterületén fogok utat keresni magamnak. S bár láttam, hogy a magyar szakos végzősöket – a mester bátor tiltakozása ellenére – mellékszakjukkal „helyezik ki” a hegyeken túlra, eldöntöttem, hogy azzal fogok próbálkozni, amire ő vállalkozott: újragondolni a teremtett világot. Mikor a 89-es fordulat után felkért, hogy irodalomelmélet előadásaihoz én tartsam a szemináriumokat, tudtam, hogy ez a nem várt kiváltság és rám rótt lehetőség életre szóló megbízatás. Később, az önállósuló irodalomtudományi tanszék megalapításakor átköltözött tanszékvezetői irodájába, s én örököltem az asztalát. Nem sejtettem, hogy évek múltán a tanszékvezetői feladatok is az örökséghez kapcsolódnak.
Hogyan lehet elbúcsúzni attól, akinek vállalkozásainkkal még mindig a nyomában járunk, vagy akit abban követünk, hogy most rajtunk a sor szembenézni olyan feladatokkal, amelyekkel korábban ő viaskodott? Csak az búcsúzhat, aki nem marad tanítvány. Nekünk még újra kell gondolnunk és újrateremtenünk, amit örökségül kaptunk. Ezt a feladatot rótta ránk a mester távozása. És a kudarcunk, hogy nem tudtunk és talán nem is tudhattunk segíteni neki. Aki marad, nem búcsúzik.
Veszélyes újragondolni a teremtett világot. Azt is, ahogy ő gondolta újra. A 65. születésnapjára szerkesztett ünnepi kötetnek, melyben tanítványai adunk számot, hogy hol tartunk a felvállalt jövőben, mégis ezt a címet javasoltam: Újrateremtett világok. Nem tudtuk, hogy búcsúkötetet szerkesztünk, melynek mesterpéldányát még személyesen adjuk át az ünnepeltnek, de a megjelenését ő már nem éri meg.
Mi az, ami a Teremtett világból az Újrateremtett világokban is megmarad? Talán a teremtés. Nem valami divinatórikus aktus a semmiből – az továbbra is csak Istent illeti. Inkább a kapcsolatteremtés sokféle kutatási és írói gyakorlata. Továbbra is számtalan, olykor egymásból kinövő, de egymásra mégis visszavezethetetlen kísérlet történik arra, hogy felfedezzük, kövessük, értelmezzük, gyakoroljuk, értékeljük, alakítsuk, csodáljuk, rögzítsük, modellezzük, elbeszéljük, fel- vagy megidézzük és elfogadjuk mindazt, ami valaha másokkal vagy velünk történt, történik és történni fog. A kapcsolatteremtés újrakezdődő kísérletei tehát maradnak. Egy valami nem marad meg: a világ. Akár kozmosznak, akár médiumoknak, történeti kontextusoknak vagy kultúráknak mondják őket, a világok azért teremtetnek, hogy elmúljanak és újjáteremtessenek. Nemsokára megjelenő, mesterünk előtt tisztelgő kötetünk azt jelzi, hogy pályatársainak és tanítványainak munkájában hol tart a projektum.
Mit kezdjünk hát ezzel a már sokszor fölöslegesnek minősülő, mégis újra és újra átöröklődő kényszerrel: újrateremteni a világot? Gyimesi Éva az irodalom funkciójának vizsgálata közben a „nélkülözhetetlen fölösleg” igényének nevezte. Egy ennyire szép oximoron mindig árulkodó. Egyfelől azzal biztat – bevallom, magam is gyakran idézem –, hogy a létfenntartás szükségén túl, vagy akár e szükség kielégítésének rovására, nem mondunk le legelrugaszkodottabb álmainkról, melyeket mi, értelmiségiek szeretünk tudásnak, művészetnek, kritikai látásnak vagy eredetiségnek nevezni. Csakhogy az oximoron olyan, mint a folyó a torkolata közelében: dagálykor hirtelen visszafele kezd folyni. A nélkülözhetetlen fölösleg igényének lendülete ilyenkor átcsap ellenkező áramlatba, s noha ez is kiöntéssel jár, inkább így kellene mondanunk: túlcsordulás az elégtelenségünkön. A tehetetlenségünkön. Ilyen ez a búcsúbeszéd és ilyen az Éva tiszteletére szerkesztett kötetünk. Ilyen a kegyeletünk az élet torkolatánál, ahol a halál dagálya diktálja az áramlást. A világ újrateremtőiként ezt a tehetetlenséget is újrateremtjük, és a küzdelmet ezzel a tehetetlenségünkkel. Éva búcsúzás nélkül távozott, mi pedig azért nem búcsúzhatunk, mert maradunk: az Éva tanítványai.
