Közel négy évtizede olvasom Poszler György tanulmányait, kritikáit, esszéit. A gondolatgazdagságon, pontosságon és igazságértéken túl mindig roppant jellemzőnek találtam nyelvezetének sajátos lüktetését, mondhatni lélegzetvételét, aminek révén szinte azonnal mozgósítani tudja az olvasó belső hallását. A poétika művelői ezt a jelenséget az irodalmi mű retorizáltságaként nevezik meg, de ez nem azonos az üres szónokiassággal, hanem a szövegépítés, tagolás, a mondatszerkesztés belső ritmusának többé-kevésbé szembetűnő érvényesülése. Ma már megkockáztatom, hogy kijelentsem: minden tárgyi-tartalmi érték befogadását megelőzően, azokon innen, meghatározó hatásmozzanatként érzékelem azt a grammatikai formát, főként az egyedi mondatszerkesztést, ami írásaiban érvényesül, amiről a szöveg azonnal szerzőjére vall. Régi benyomásomat ugyanis megerősíti legutóbbi, az életművét összegezni kívánó kötete, Az eltévedt lovas nyomában, amely „a tudományos értekezés és az esszépublicisztika közötti” műfaji regiszterben 800 oldalnyi válogatást foglal magában (Balassi Kiadó, 2008). Szövegeiben a kortárs esztétikai és irodalomtörténeti diskurzus típusai között páratlan stiláris jelenségről van szó, amelynek méltó analízise nyilván hosszú terjedelmű tanulmányba kívánkozik, de hadd próbáljam meg röviden megvilágítani stílusának ezt a vetületét.
A néhai nyelvész, Deme László az alá- és fölérendeltséget tartalmazó – rendszerint többszörösen összetett – mondat szerkezetének megjelölésére a szinteződés, a mellékmondatokat kiiktató, nagy ívű bővített mondat sajátosságára a tömbösödés kategóriáját vezette be. Mindkét esetben nagy terhet, feszültséget hordoz így egyetlen mondat egésze, különösen az utóbbi típus, és így mindkettő használatában általában inkább az írott forma tűrőképessége, és nem az élő beszéd lélegzetvétele a mértékadó. Poszler György sajátos mondatképzési stílusában az, ami egyetlen többszörösen összetett vagy hoszszú bővített mondat formájában is közölhető tényösszefüggés lehetne, és ezzel nagy feszültséget támaszthatna, megnehezítvén olykor az olvasást, az élő beszéd levegősségét biztosító szerkezetben jut kifejezésre. Nem a többszörös alá- és fölérendelés egyetlen mondaton belüli szinteződésének lehetőségét aknázza ki, hanem a mondatot bekezdéssé tágítva, horizontálisan, mellérendelő tagolással helyettesíti az alternatív mondattani tömbösítést is. Ez gyakran a parallelizmus és ellentétezés kiemelését szolgálja, és olykor bizonyos redundanciát eredményez, de a gondolatmenetet logikai szempontból páratlanul áttetszővé alakítja. Epika – a műnemhármas kiindulópontja című tanulmányából emelem ki a következőket: „A heroikus művészi kor és homéroszi eposz összefüggése majdnem ugyanez. Mert van egy heroikus művészi korszak, amelyben létrejönnek a legművészibb művészeti ágazatok és legművészibb műnemek. És van egy legművészibb költői műnem, az epika, és ebben a legművészibb műfajvariáció, a homéroszi eposz. Evidens tehát, hogy a legművészibb műnem legművészibb variációjának a legművészibb kor legművészibb periódusában, a görögség hajnalán kellett létrejönnie.(…) A heroikus művészi korszak és a homéroszi eposz minőségei egymásba csúsznak. Sőt, nemcsak egymásba csúsznak, hanem egymásból születnek, egymásból absztrahálódnak. (…) A heroikus művészi korszak azért olyan, amilyen, mert benne foglaltatik a homéroszi eposz. A homéroszi eposz azért olyan, amilyen, mert benne foglaltatik a heroikus művészi korszakban.” (308-309).
A számomra is oly kedves, Kolozsvárt idéző esszéiben (például a „Repülő osztály” az „örök iskolában” címűben) az érzelmi telítettséget emelik ki a már-már tőmondatokra bontott, hasonlóan építkező passzusok. Csakhogy e sorokból nem a fenti példából sugárzó harmónia, hanem a diszharmónia árad: „Eszemmel tudom, a város nem emlékeim múzeuma. Él tovább. Nem várja meredten, hogy hazamenjek és emlékezzem. Érzelmeimmel remélem: a város emlékeim múzeuma. Nem él tovább. Meredten várja, hogy hazamenjek és emlékezzem. Fanyaran közlöm. Két Kolozsvár van. Az egyik él tovább. Nem emlékeim múzeuma. A történelem csinálja a Szamos völgyében. A másik nem él tovább. Emlékeim múzeuma. Én csinálom a »másik szobában«. Egyre kevésbé hasonlítanak. A történelem olyan, amilyen. Olyan várost csinál, amilyet szokott, az utolsó fél évszázadban – itt, Kelet-Európában. Én is olyan vagyok, amilyen. Olyan várost csináltam, amilyent tudtam, az utolsó évtizedben – ott, a nosztalgiákban.” (535.)
Az írott beszéd itt még fokozottabban alkalmas arra, hogy megszólaljon, megelevenedjen: összetéveszthetetlenül hallható legyen benne a rezignáció hangszíne. Halljuk-e? Úgy vélem, mi, a régi Kolozsvár maradékai – jóllehet még itt élünk, viszonylag messze Poszler György mai világától – hasonló nosztalgiával rezonálunk.
(2011. április 30.)
