Vadgesztenye-virágzáskor hunyt el Szabó György klasszika-filológus, egyetemi tanár, műfordító, szerkesztő, tudományos egyesületek tagja 2011. május 10-én kolozsvári otthonában.
Dicsőszentmártonban született 1920. április 19-én, a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult, 1943-ban a kolozsvári egyetemen szerzett latin–görög tanári oklevelet. 1942-től gyakornokként dolgozott a kolozsvári Erdélyi Nemzeti Múzeum érem- és régiségtárában (Roska Márton mellett), 1943-tól tagja volt a Magyar Numizmatikai Társulatnak és az Országos Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulatnak. 1944-ben régészetből doktorált.
1972-ben világirodalomból is doktori oklevelet szerzett.
Hatalmas politikai és intézményi változások közben kellett végeznie tudományos munkáját: tanulmányait a Ferdinánd Egyetemen kezdte, a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen fejezte be, 1944-ben a Szovjetunióba deportálták (erről Kolozsvári deportáltak az Uralban című könyvében ír). 1945-ben hazatérhetett, 1947-ig a marosvásárhelyi, a következő évben a gyulafehérvári Római Katolikus Mailáth Főgimnázium tanára volt. Neki is köszönhető a gimnázium irattárának megmentése az intézmény „államosításakor”. (Életútinterjúját lásd: Academia Transsylvanica. Beszélgetések erdélyi tudósokkal. Szerk. Mirk-Szidónia Kata. Csíkszereda, Hargita. 2007, 371–384.)
1948-tól dolgozott az egyetemen (1948, Bolyai Egyetem 1959-től Babeş–Bolyai Egyetem), főként világirodalmat tanított. Az egyetemi oktatás céljait is szem előtt tartva fordítja antik szerzők műveit magyarra egyedül vagy társszerzővel Herakleitos (Bodor Andrással közös fordítás). Bukarest, Állami Tudományos és Tankönyvkiadó, 1951; Epikuros, Lucretius (Bodor Andrással közös fordítás) Bukarest, Tudományos és tankönyvkiadó, 1951, Korai görög materialisták. (Bodor Andrással és Gálffy Zsigmonddal közös fordítás), h.n. [Budapest], Művelt Nép kiadó, 1952, Aristoteles (Bodor Andrással közös fordítás), Bukarest, Állami Kiadó, 1952, Leukippos–Demokritos. (Bodor Andrással közös fordítás), Bukarest, Tudományos Kiadó, 1952, a szólásgyűjtemények gondozásával és kiadásával. Szenvedélye volt az antikvitás és a középkor emberi viszonyainak és enigmáinak vizsgálata. Faludy György szabad Villon-fordításaival akkor ismertette meg a tanárjelölteket, amikor a nyugati magyar emigráció tagjait említeni sem volt tanácsos. 1982-től egyetemi tanárként nyugdíjba vonult, de a város szellemi műhelyeiben továbbra is tevékenykedett: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár szerkesztője maradt, a Kriterion és más könyvkiadók (a Polis, a Dacia) rendszeres munkatársa, kézikönyvek, klasszikus szövegek sajtó alá rendezője, az ókori és a középkori gondolkodás emlékezetben tartója – többek között anekdoták, szállóigék többszöri kiadásával, ezekkel következetes nyelvbővítő, műveltségterjesztő munkát folytatott.
A régi magyarok írásbelisége, a reformáció kora, a humanizmus helyi változata érdekelte, Abafáji Gyulay Pál (Humanizmus és reformáció) című könyve (Akadémiai kiadó, 1974) egy már-már feledésbe merült korai magyar értelmiségiről szól: Bekes Gáspár antitrinitárius titkáráról, aki később Báthory István környezetében tevékenykedett, diplomáciai feladatokat is vállalt, történetíróként is jelentős XVI. századi szerző volt.
Évtizedeken át foglalkozott a XVIII. századi értelmiségi léttel – a „középajtai prédikátor” és történetíró, Benkő József munkásságával: magyarra fordította híres Transylvania Specialisát, ellátta előaszóval, jegyzetekkel (Benkő József:, Transsilvania specialis: Erdély földje és népe I–II. Ford. és szerk. Szabó György. Bukarest; Kolozsvár, Kriterion, 1999, mutatók: Szilágyi N. Zsuzsa), de levelezését is közreadta (Tarnai Andorral közösen) a Magyar tudósok levelezése sorozatban Budapesten, 1988-ban. 1987-ben a Kriterion Könyvkiadónál megjelent egy általa fordított és sajtó alá rendezett könyv: Cicero: Az öregségről. A barátságról, fordította, az előszót és a jegyzeteket írta Szabó György. Bukarest. A barátság időtlen sugara melegített élete kései évtizedeiben, humanista típusú verses levelezést folytatott a marosvásárhelyi Tóth Istvánnal (aki szintén a magyar humanizmus kutatója és a latin nyelvű magyarországi irodalom fordítója volt, megsínylette barátja elvesztését; e verses levelezést a kolozsvári Helikon közölte). Ugyanilyen meghitt barátságot ápolt Kiss András ny. főlevéltárossal, aki betegsége idején a leggyakrabban látogatta.
Burkolt érzékenységű, szép, klasszicizáló magyar verseit, hexametereit saját kiadásban tette közzé Kolozsvárt (Antik formában: Válogatott versek, 2002.)
„Vis est immensa laboris assidui. – Mérhetetlen a kitartó munka ereje.“ – jellemzi tudós magatartását az aforizmagyűjtemények egyikéből idézve a pályatárs, Antal Árpád, amikor Szabó Györgyöt a XXI. század elején az Erdélyi Múzeum tiszteleti tagjává választják, de ezt az egykori tanítványok nevében is tanúsíthatom.
„…megfigyeltem szelídségét és érett megfontolással formált ítéletéhez való ragaszkodását. Az úgynevezett kitüntetések iránt érzéketlen volt, szerette a munkát, mégpedig kitartással, a köz javát szolgálni tudók véleményét készséggel meghallgatta, mindenkivel rendíthetetlenül, érdeme szerint bánt el, s nagy tapasztalata volt anak elbírálásában, hol van szükség nekifeszülésre, hol a gyeplő lazítására…. Egyenlőnek tartotta magát embertársaival, nem vette rossz néven, ha barátai nem jelentek meg asztalánál, vagy ha útjain nem kísérték szükségképpen el… Minden körülmények között derűs kedéllyel meg-állt a maga lábán.” – bizony, ráillik a leírás, pedig csak fordítja, közreadja az Antoninus Piusról szóló, Marcus Aurelius Elmélkedéseiben ránk maradt, megnyerő személyiségképet… Nyugodjék békében.
Kolozsvár, 2011. május 27-én
