Az ember mindenkinek előre köszönt, ismerősnek, ismeretlennek egyaránt, s hogy állandóan le kellett kapkodnia a kalapját, egyszerűbbnek tűnt, ha egyfolytában a kezében tartja. S hogy mindig késésben volt, egy szelet vajas kenyérrel indult útnak nap mint nap. Ám hogy tele szájjal nem illik beszélni, de még köszönni sem, a reggelijébe egyszer sem tudott beleharapni, így szállt fel a villamosra, egyik kezében a kalappal, másik kezében a vajas kenyérrel. Ülőhelyet sohasem talált, a munkába menők minden reggel degeszre tömték a villamost. Állóhely volt ugyan, de fogózkodás nélkül csak erősen szétvetett lábakkal lehetett volna talpon maradni, erre viszont nem volt lehetősége, mert az állóhelyeken utazók egymáshoz préselődtek, mint ládákba zárt, megfagyott heringek, hogy egyik-másik büdös is volt, erre már szót sem érdemes vesztegetni. Akkor oldódott volna meg a helyzet, ha a kalapot feltehette volna a fejére, így az egyik keze felszabadult volna, csakhogy az előbb említett helyszűke miatt a kalap a térde körüli egyáltalán nem üres térben nyomódott alaktalan, korongszerű valamivé, amit felismerhetetlenségénél fogva tulajdonképpen megnevezni sem lehetett volna. A vajas kenyérrel a gondok igencsak megsokasodtak. Ahogy a villamos zötyögött, fékezett vagy nekilódult, ennek függvényében a vajas kenyér útja kiszámíthatatlan görbéket írt le a fejek fölött, időnként hozzákenődött egy-egy tarkóhoz vagy fejtetőhöz, sajnos, aznap reggel egy hölgynek az arcán landolt, természetesen a vajas felével csapott le a rémületében felsikkantó utas szeme közé, de az orrát s a száját is mintha bemeszelték volna. A finom vonásokkal megáldott hölgy, aki jól láthatóan rendkívüli gondossággal ápolta az arcbőrét, az alapozó, arcfesték, púder sorrendjét betartva, még arra is volt gondja, hogy Vénusz típusú, ovális arcformája lévén, szépen ívelt, vékony szemöldököt formáljon magának, és természetesen türkiz színű szemfestéket használt, olyant, amelyik gyöngyházszerűen csillog. Mindezeknek erősen ellentmondott hirtelen felhangzó rikácsolása, amiből annyit lehetett hallani, hogy „menjen a francba, maga marha!”. Na most, az utas milyen? Az utas munkába menet leginkább szomorú. Most azomban felcsillantak a szemek, kisimultak az arcok, szétnyíltak a nemrég még szigorúan összezárt ajkak, merthogy a jelenet mellett utazók nem tudták viszszatartani az elemi erővel kitörő káröröm kaján hangjait, s ebből fergeteges röhögés támadt. A végállomáson a sofőr is verdeste örömében a kormánykereket.
A hölgy arcát törölgetve sietett tova, a mi emberünk mögötte maradt, szeretett volna bocsánatot kérni. Mit akar, kérdezte a nő. Én csak... Na, figyeljen. Van magánál száz lej? Hát, nem nagyon. Ötven? Ötven van. Látja azt a városi közvécét? Egy ötvenesért egy gyorsat. Akarja? Csókolom a kezét, mondta az ember ijedten, s a másik irányba elsietett. Maga mocsok disznó, kiáltott utána a nő. Türkiz színű szemfestéket használt, mesélte érkezéskor a kollégáknak, olyant, amelyik gyöngyházszerűen csillog. Valakinek a felesége volt, jegyezte meg a kollégák egyike, aztán csendben maradtak, mindegyikük hazagondolt, a fél ország nélkülözött, éhezett, jobbnak látták nem ejteni több szót az esetről.
2011.
