Valamikor régen élt egy messze földön híres tudós, aki még ifjúkorában megesküdött arra, hogy tudásával egész életében önzetlenül fogja szolgálni az emberiséget. S mivel nem csupán éles elméjű ember volt, hanem szavatartó is, ami igencsak dicséretes tulajdonságnak számít, ismervén e különös szerzetek erőteljes hajlamát a szórakozottságra, igyekezett is mindig fogadalma szerint cselekedni.
Családja s káros szenvedélye nem volt, kis birtokán élt néma papagája és házvezetőnője társaságában. Így aztán minden figyelmét nemes célja megvalósítására fordíthatta. Szorgalma, munkabírása nem ismert határokat. Napközben jóformán ki sem mozdult dolgozószobájából vagy műhelyéből, s gyakran előfordult, hogy éjnek évadján az ablakán bekandikáló holdvilág még vaskos fóliánsai, titokzatos képletekkel telerótt pergamen tekercsei, kémcsövei és tégelyei fölé görnyedve találta.
Kitartó munkájának meg is lett az eredménye. Számos könyvet írt, leleményes találmányainak köszönhetően pedig sok ember élete vált könnyebbé szerte a világon. Munkája elismeréseképpen oklevelekkel, kitüntetésekkel halmozták el, nagyhírű tudós társaságok választották tagjaik sorába. Őt azonban nem kápráztatta el az ünneplés és népszerűség. Illedelmesen megköszönte a nem várt elismeréseket, majd a díszes küldöttségek elvonulása után a színes papirosokat és csillogó érmeket az ütött-kopott asztalfiókba zárva sietett is vissza félbe maradt munkájához.
Egy napon aztán arra ébredt, hogy pénze vészesen megcsappant, már csak néhány aranytallér lapul a láda fiában. Mihez kezdjek, járkált fel-alá tanácstalanul a szobájában, mert bármekkora nagy tudós is volt, még ő sem ismerte az aranycsinálás titkát, s csak azért nem tépte ki növekvő kétségbeesésében a haját, mert az mind egy szálig kihullott már az évek során.
Miközben így tépelődött magában, eszébe jutott, hogy pár héttel ezelőtt a birodalom császára meghívta őt az udvarába. Azon nyomban előkereste az uralkodó levelét, amit a kézbesítéskor éppen csak átfutott. Az aranyszegélyű, merített papiroson a felséges császár és az ő érdemeinek részletes felsorolása után az állott, hogy Őfelsége szívesen látná őt környezetében. Udvaromban számos külhoni tudós megfordult már, s nagy megelégedéssel emlékeztek vissza az itt eltöltött időre, mert én pénzt és fáradságot nem kímélve a rendelkezésükre bocsátottam mindazt, ami a kutatásaikhoz szükséges volt, olvasta, s az örömtől táncolni kezdtek szeme előtt a cikornyás betűk.
A tudós hálát adott a gondviselésnek, s néma madarát házvezetőnője gondjaira bízva még aznap útnak indult. Girhes szamarát naphosszat nógatva igyekezett a főváros felé, mert minél előbb folytatni akarta kényszerűségből félbeszakított munkáját. A szamár azonban nem osztotta gazdája lelkesedését, s egyre gyakrabban makacsolta meg magát útközben. Hiába volt a könyörgés és a fenyegetőzés, hallani sem akart az erőltetett ügetésről. Így aztán a kényszermegállók során a tudósnak egyre több ideje maradt arra, hogy körülnézzen a világban. Növekvő érdeklődéssel figyelte a körülötte zajló életet, amitől oly sok időn át elzárkózva élt műhelye magányában. Talán a fele úton lehetett, amikor rádöbbent arra, hogy tudását balga módon elpazarolta eddig. Hiába volt minden erőfeszítésem, mert reménytelenül elvesztem a részletkérdések rengetegében, kesergett magában. Vakon éltem a világban, s miközben mindenféle jelentéktelen dologra fecséreltem az időmet, megfeledkeztem a lényegről. Arról, amiért minden ember él, s amely csak nagy ritkán, és oly rövid időre adatik meg számunkra, hogy rosszabb az elmúlása után, mintha meg sem ismertük volna. Ez pedig nem más, mint a boldogság.
Az út hátralevő részében többé már nem hagyta nyugton ez a gondolat. Miután megérkezett a császár udvarába, csak annyit mondott az uralkodónak, hogy oly sok vargabetű után, végre eljött az ideje annak, hogy élete fő művén dolgozhasson. A császár rendelkezésére bocsátotta a világ hét csodája között méltán számon tartott könyvtárát, s a palota legcsendesebb zugában rendeztetett be számára műhelyt, hogy zavartalanul dolgozhasson. Attól kezdve alig látták a tudóst, aki ha néhanapján meg is jelent egy-egy fogadáson, a kutatásaival kapcsolatos kérdésekre kitérő válaszokat adott. Egyszer maga az uralkodó is megkérdezte, hogy min munkálkodik műhelye magányában.
– Bocsáss meg, felséges uram, ha hallgatásommal haragra gerjesztettelek – szabadkozott a tudós -, de az, amin éppen dolgozom, oly nagy jelentőséggel bír az emberiség történetében, hogy ha kudarcot vallanék vele, jobb, ha senki sem tudja meg, hogy milyen nagy fába is vágtam a fejszémet. Megígérem azonban, hogy mihelyt rájövök a megoldásra, azonnal megosztom Felségeddel a titkomat.
Így is történt. A tudós három kerek esztendőn át dolgozott titokban tartott tervének megvalósításán. E hosszú idő alatt, mintha csak átok ült volna rajta, vagy valami rejtélyes erő mindenáron meg akarta volna akadályozni célja elérésében, kutatásai több alkalommal is zsákutcába torkolltak. Egyszer meg annyira elkeseredett sorozatos kudarcai miatt, hogy el akart bujdosni a világ végére, hogy ne kelljen az emberek szemébe néznie. Mesébe illő szorgalma és konok kitartása azonban végül mégiscsak meghozta gyümölcsét.
Megállapodásukhoz híven még aznap kihallgatásra jelentkezett a császárnál.
– Felséges uram, bevégeztem a munkámat – mondta izgalomtól remegő hangon, s magasba emelt egy rózsaszínű folyadékkal teli üvegcsét. – Ez itt a boldogság elixírje.
– A boldogságnak nincs elixírje – szólalt meg csendesen a császár. – Vagy ha mégis volna – folytatta tűnődve –, az még a legragyogóbb tudós elme számára is örökre felderíthetetlen homályban maradna.
– Én pedig azt mondom, hogy sikerült megfejtenem ezt a nagy rejtélyt – válaszolt a tudós önérzetesen –, s hogy Felséged is minél előbb megbizonyosodhasson az igazságról, hozasson ide egy boldogtalan embert, hadd próbáljuk ki rajta. Én addig egy boros kehelyben feloldok egy cseppnyit ebből a varázsitalból.
A császár embereinek nem kellett sokáig keresgélniük, a palota bejáratánál nyakon ragadtak egy alamizsnáért óbégató koldust, és a trónterembe cipelték. A toprongyos ember káprázó szemmel, hitetlenkedve nézett körül a nagy fényességben, majd rémülten térdre vetette magát az uralkodó színe előtt.
– Szándd meg szerencsétlen alattvalódat, felséges uram – csókolgatta buzgón a császár aranyszálakból szőtt ruhájának szegélyét. – Valamikor jómódú, elégedett ember voltam, de aztán rám tört a baj. Házamat tűzvész emésztette föl, asszonyom elhagyott, gyerekeim éhen haltak – siránkozott. – Nincs nálam boldogtalanabb ember a földkerekségen.
– Idd ezt ki – nyújtotta feléje a tudós vigasztalóan a kelyhet. – Ettől elmúlik majd a szomorúságod.
Alighogy a koldus elvette szájától a kelyhet, mintha csak egy puha, láthatatlan kendővel letörölték volna arcáról a bánatot, ráncai egyszeriben kisimultak, tekintetéből eltűnt a kétségbeesés sötét felhője, s az öröm fényessége áradt szét benne.
– Hogy érzed magad? – kérdezte gyanakodva a császár, s mint aki nem hisz a szemének, közelebb lépett hozzá.
– Tökéletesen, felséges uram – szólalt meg csengő hangon a koldus. – Mintha kicseréltek volna. Az élet szép. A létezés a gondviselés legcsodálatosabb ajándéka. Nincs nálam boldogabb ember a világon – jelentette ki határozottan, és engedélyt kért a távozásra.
A császár töprengve nézett a ruganyos léptekkel távozó koldus után.
Azon a napon az uralkodó kérésére a biztonság kedvéért még néhány elkeseredett emberen kipróbálták a csodaszert. Egy csalódott szerelmesen, aki bánatában éppen a folyóba akarta vetni magát, egy tönkrement üzletemberen, akinek csúfos bukását saját sógora telhetetlensége okozta, s egy messzi országból származó száműzöttön, akit nap mint nap halálosan gyötört a honvágy. Az elixír bevétele után mindhárman ragyogó arccal búcsúztak el jótevőjüktől.
– Még mától szabadalmaztatni fogom csodaszered gyártását – mondta a császár.
– Pedig ez még csak a kísérleti adag volt, aminek a hatása néhány óráig tart csupán – vallotta be a tudós. – Az embereknek azonban nem elillanó örömre van szükségük, hanem életfogytiglan tartó boldogságra. Számításaim szerint ehhez szász cseppnyi szükséges az elixírből. Felségedre bízom a forgalmazását, annyit készítettem belőle, hogy a birodalom valamennyi alattvalójának jusson belőle – mondta, s engedélyt kért a császártól a palota elhagyására.
Először érezte úgy életében, hogy műhelye zárt világából a szabadba vágyik, s ettől az ismeretlen érzéstől teljesen összezavarodott. Három nap járóföldre lehetett a birodalom fővárosától, kint a hegyek között, egy végtelennek tűnő erdőségben, amikor eszébe jutott, hogy a maga számára előkészített elixír-adagot a nagy sietségben műhelye asztalán felejtette. Szórakozottságán bosszankodva azon nyomban visszafordult. Sietve ereszkedett lefelé a sziklás oldalakon, a szerpentines ösvények közti szédítő meredélyeken rövidítve, hogy minél hamarabb célhoz érjen. Valami hiba csúszhatott azonban a számításaiba, mert sehogysem jutott ki a szerteágazó erdei csapások labirintusából. Már maga sem tudta, mennyi ideje kereshette a rengetegből kivezető utat, amikor reményét veszítve végül feladta a küzdelmet, és ösztöneire bízva magát, céltalanul bolyongott tovább a végtelen vadonban. Erdei gyümölcsökkel, gyökerekkel csillapította éhét, s a kősziklák tövéből fakadó forrásokból ivott. A hosszú és kemény teleket barlangok mélyén vészelte át, s a tavasz érkeztével folytatta tétova barangolását. Ruhája elrongyolódott, lábbelije elkopott, ráncokkal rovátkolt, szakállas arc meredt rá a tavak víztükréből, mielőtt beléjük gázolt volna, hogy lemossa magáról az út porát.
Tizenkét hosszú esztendő telt el így, a csillagok járásából ítélve, amikor egyszerre csak rátalált az erdőből kivezető útra.
A fák közül kiérve, a távoli dombok karéjában egy kis falut pillantott meg. Szíve a torkában zakatolt, amint botladozó léptekkel közeledett feléje. A falu szélére érve megtorpant, és csalódottan nézett körül: a házak romosak voltak, az utcákat és kerteket felverte a gaz. Amint bennebb merészkedett, az egyik düledező ház előtt egy embert pillantott meg. A görnyedt hátú férfi a földbe süppedt küszöbön üldögélt, s még nála is elhanyagoltabban nézett ki. Beesett arcát hosszú, torzonborz szakáll borította, hajdani köntöse cafatokban lógott le róla, csupasz lábszárán sebek vöröslöttek. Mikor közelebb lépett hozzá, a mosdatlan testből áradó bűztől összerándult a gyomra. A férfi ügyet sem vetett rá, hátát az ajtófélfának támasztva, lehunyt szemmel, mozdulatlanul ült a helyén. A tudós többször is ráköszönt, míg végre hajlandó volt megmozdulni.
– Mit akarsz tőlem, idegen? – emelte rá felhőtlen tekintetét.
– Miféle szerencsétlenség ért benneteket? – hajolt le hozzá szánakozva.
– Milyen szerencsétlenségről beszélsz, balga vándor? – vigyorgott rá csodálkozva a férfi. – Úgy tudd meg, hogy a világ legboldogabb vidékére vetett téged a jószerencse.
– Félrebeszélsz – rettent meg a tudós. – Ilyen szörnyűséges körülmények között nem lehet senki sem boldog.
– Semmi sem akadályozhatja meg a mi boldogságunkat. Ha nem hiszed, gyere velem, s győződj meg a saját szemeddel róla – tápászkodott föl derűsen mosolyogva a másik.
A tudós vonakodva követte. Mindenütt ugyanaz a megrendítő látvány fogadta: toprongyos, gondozatlan emberek felhőtlen ábrázata a nagy nyomorúságban. Növekvő kétségbeeséssel figyelte őket, majd búcsút mondva nekik, folytatta útját. Bármerre is ment azonban, mindenhol ugyanezt látta. E tizenkét esztendő során a virágzó birodalom enyészetnek indult: a termőföldeken gyom tenyészett, a hajdani széles, sima országutakon mély gödrök éktelenkedtek, a gondosan megtervezett városok alaktalan romhalmazokká váltak. Megszámlálhatatlanul sok patkány nyüzsgött mindenfelé, s közeledtére a falkákba verődött kóbor kutyák panaszosan felvonítottak.
Vándorlásai során végül elvetődött a birodalom fővárosába. Bár fel volt rá készülve, az eléje táruló látványtól mégis összeszorult a szíve. A szeméttel borított utcákon, piactereken, a pókhálók homályos hálójával befont, bűzös lakásokban, a széljárta, néma színházakban és a hulló vakolatú, piszkos templomokban időző, báván vigyorgó, tétlen nyomorultak láttán döbbent csak rá, hogy milyen szép is volt valamikor ez a város. Napokig bolyongott a belváros pusztuló palotái között, amikor egyszerre csak ott találta magát a császári rezidencia előtt. A porlepte, kopott kapu nyikorogva tárult ki előtte. Léptei megkettőződve kopogtak, amint végigment a visszhangos, néptelen termeken. A patkányok ide is eljutottak, jöttére kíváncsian kapták fel a fejüket. Szaladni kezdett, félt, hogy apró, hegyes fogaikkal a lábába marnak. Így érkezett meg a császár lakosztályához. A harmadik szobában, háttal az ajtónak egy fehér ruhás férfi állt az elvadult kertre néző ablak előtt.
– Hát visszajöttél mégis? – fordult meg lassan a léptei zajára.
A császár volt az. Arca sápadt volt, tekintete bánattal teli.
– Igen – hajtotta le a fejét a tudós.
– Akkor hát láthattad, hogy mi lett az eredménye a felfedezésednek – folytatta a császár csendesen. – Alighogy elmentél, az egész birodalomban árulni kezdték a csodaszered. Olyan olcsó volt, hogy bárki hozzájuthatott. Kezdetben vonakodott ugyan az emberek többsége tőle. Azt hitték, csalás vagy hecc ez az egész história a boldogságcseppekről. Aztán, amikor látták a varázslatos hatását, egyszerre mindenki megrohamozta a patikákat. Egyik napról a másikra eltűnt a szomorúság alattvalóim szívéből.
– És veled, felséges uram, veled mi történt? – emelte föl tekintetét tétován a tudós.
– Lehet, hogy ki fogsz nevetni – mosolyodott el keserűen a császár –, de én akkor boldog embernek éreztem magam, és úgy gondoltam, egyelőre nincs szükségem az elixíredre. Hadd élvezzék azok a jótékony hatását, akiknek a boldogság hiányzott addig az életükből.
A tudós felsóhajtott.
– Mindketten jóvátehetetlen hibát követtünk el: számításon kívül hagytuk az emberi természet törvényeit – folytatta az uralkodó. – Isten úgy tervezett meg minket, hogy a legnehezebb megpróbáltatásokat is kiállhassuk. Egy ember életében többször is előfordul, hogy úgy érzi, nincs tovább, és mégis talpra tud állni. Ám a boldogság ritka ajándék. Ilyenkor jólesően kinyújtózhat a lélek. Azt gondoljuk, többé nincs szükségünk semmire sem. Ez az összhang viszont előbb-utóbb megszűnik, és kezdődik minden elölről. Te azonban azzal, hogy mesterségesen életfogytiglanivá változtattad a boldogságot, balga módon beavatkoztál az ősi rendbe. Sajnos, én sem gondoltam végig mindezt, pedig elejétől fogva sejtettem, hogy valami nincs rendben ezzel a csodaszerrel. A boldogság elixírjéből ivó embereknek már semmi sem fontos: a lelküket beragyogó fénynél minden más elhalványul. Hiányt, szomorúságot, fájdalmat többé nem éreznek, a külvilág úgy jó nekik, amilyen éppen. Ezért aztán még akkor sem bánkódnak, amikor legkedvesebb hozzátartozójuk, barátjuk hal meg. Olyanok most a temetések, mint a lagzik: táncolnak, énekelnek, önfeledten mulatnak az egybegyűltek. A legrettenetesebb azonban az, ahogyan ezek az emberek a gyerekeikkel bánnak. Nem törődnek velük, a sorsukra hagyják őket, hiszen nélkülük is boldogan élnek – sóhajtott fel a császár, és visszafordult a nyitott ablakhoz.
A tudós összeszorult torokkal hallgatott. Sokáig álltak így némán, mozdulatlanul, az elvadult kertre függesztve tekintetüket.
– Megpróbálom jóvátenni a hibámat – törte meg végül a csendet a tudós, s hogy az uralkodó nem válaszolt, magára hagyta bánatával.
Pókhálóval sűrűn beszőtt műhelyében mindent a helyén talált. Tarisznyájába süllyesztette a boldogságelixírjét tartalmazó üvegcsét, majd kitakarított, és munkához látott. Könnyebben ment, mint hitte volna. Alig telt el egy hét, s újból fölkereste az uralkodót.
– Megtaláltam a gyógyírt, felség. Bánatpor a neve – mondta a tudós, s az ablakon beszüremlő fény felé tartott egy koromszerű fekete porral teli üvegszelencét. – Ez a szer olyan erős bánatsűrítményből készült, amely képes semlegesíteni a lelkekben szétáradt, végtelen boldogságot – magyarázta, majd a császár válaszát meg sem várva odalépett a nyitott ablakhoz, és a szelence tartalmát a levegőbe szórta. Hirtelen szél kerekedett, s a megszámlálhatatlan porszemcsét tovaröpítette.
Nemsokára bátortalan neszezést hallottak az ajtó felől. Egy rongyos, mezítlábas alak lépett a szobába. Óvatosan körbekémlelt, s amikor tekintete a császárra tévedt, felkiáltott, és térdre vetette magát.
– Könyörülj rajtam, felséges uram – óbégatott. – Valamikor birodalmad jómódú, elégedett alattvalója voltam, a szerencse azonban elpártolt tőlem. Házamat tűzvész emésztette föl, asszonyom elhagyott, gyerekeim éhen vesztek – siránkozott. – Nincs nálam boldogtalanabb ember kerek e világon.
A császár hitetlenkedve meredt rá.
– Várj itt rám – mondta aztán, és kisietett a szobából. Nemsokára egy fényes aranytallérral tért vissza.
A koldus az uralkodó ruhaszegélyét csókolgatva köszönte meg a nagyúri alamizsnát, majd hajlongva kihátrált a szobából.
A tudós eközben elhagyta a palotát, s elindult hazafelé. Úttalan utakon ment, nem akart senkivel sem találkozni. Hosszú hetekbe telt, míg végre hazaért. Néma papagája felborzolt tollakkal, házvezetőnője zsörtölődve fogadta. Szórakozottan hallgatta a panaszáradatot, majd műhelyébe ment, és lassan körbehordozta tekintetét. Az ismerős dolgok látványa azonban nemhogy csillapította volna, hanem fokozta szomorúságát. Lepergett előtte egész pályafutása: számos hasznos találmány kigondolását követően rátalált az emberi élet értelmét jelentő mágikus képletre, mely után évezredeken át oly sok kiváló elme kutatott mindhiába, felfedezése mégis csúfos kudarccal végződött. Nagyot sóhajtott, még egyszer körülnézett a sötétségbe süllyedő műhelyben, aztán tarisznyájából kivette a rózsaszín folyadékkal teli üvegcsét, az utolsót, és lecsavarta kupakját.
