A nagyapám mesélte egyszer, révedt bele Pósa tekintete a múltba, hogy ifjúkorában a kedvenc korcsmájába járt egy real humorharold, aki a gyanútlan italozóktól rendre négyzetméter kisfröccsöket nyert egy ártatlan fogadással. Azt állította, hogy képes a saját alfelét megharapni. Ezt, na, ja, senki sem hitte el neki, mire ő letolta a gatyáját, kivette a szájüregéből a műfogsorát és nagy fogcsattogtatás kíséretében erősen belemart a szebbik képébe. Utána felöltözött, a protézist visszahelyezte az ajkai mögé, azzal diadalittasan nézett maga köré, mint Napóleon Győrnél. A négyzetméter kisfröccsöt aztán mindig megosztotta a törzsvendégekkel, azért nem árulták el egyszer se idő előtt a trükkjét. Na, ugyan mit szóltok ehhez a városi legendához, kicsiny felebarátim, érdeklődött Pósa maga köré tekintve, karjait széttárva, szemöldökét homloka közepére vonva, igen kíváncsi fizimiskát öltve. A Kaiser Király Kóstolgató törzsvendégei csak bölcsen bólogattak, egyik-másik még diszkréten göcögött is hozzá. Pósa elégedett volt, ám mivel nagyon unta a törzsvendégek ábrázatán az értelem fényének ritka villanásait lesni, kiballagott inkább a folyópartra, hogy az elúszó dinnyehéjaknak regéljen. Dinnyehéjak helyett ellenben Teóba botlott, ott kucorgott szegény a parton magába roskadtan, mereven nézte a sodort, s mikor Pósa szívélyesen köszöntötte, kurta főbiccentéssel viszonozta csupán. Pósa nem sértődött meg komája ridegségén, mikor pedig kiderült, hogy Teó kuporgásának és barátságtalan hangulatának az oka nem más, mint az, hogy világ csúfságára a nadrágjába rondított, a szíve egyenesen megesett a nyomorulton. Egyszer bandukoltam hazafelé egy ismerős hölgytől, idézte fel Pósa fennhangon az elkámpicsorodott Teónak, egyszer bandukoltam haza egy ismerős hölgytől, aki pazar és sokszínű étkekkel látott vendégül, melyeknek képtelen lévén ellenállni, a hajnali órán hazafelé mentemben erős késztetést éreztem a székelésre. Egy bokor mellett meg is álltam. Megálltam, mást nem tehettem. Nagy sebesen le is kuporodtam volna, azonban, mivel télvíz idején jártunk, mire kihámoztam magamat a ruházatomból, addigra el is késtem a kuporodással. Így azonban te nem járhattál, Teó kedvesem, hiszen szép nyári időnk van. Egy másik alkalommal az előbbiekkel szemben szegény nénikém sírjára vittem virágot a temetőbe, s dacára annak, hogy ezúttal verőfényes nyárban jártunk, a sír mellett hajlongva váratlanul összerotytyantottam magam. De olyan váratlanul, Teó, életem, hogy percekbe telt, míg fölfogtam, mi is történt valójában. Akkorra már a cipőmbe csorgott a híg matéria jelentős hányada, de úgy ám! Na, azokban a boldog időkben ráadásul még nem virradt föl az ilyen esetekben segítséget érő mobiltelefonok hajnala, úgyhogy magam kellett megoldjam a problémát, ami végül a ravatalozó egyik bársonydrapériája által sikerült is. Most azonban, jóbarátom, elmegyek a lakásodra, ha rám bízod a kulcsod, és hozok neked nadrágot a szekrényedből, hogy ne kelljen itt gunnyasztanod tovább komoran és kétségbeesetten. S miután Teó sűrű hálálkodások közepette átnyújtotta neki a kulcscsomóját, Pósa elballagott cimborája lakására, ahol rányitotta az ajtót Teó albérlőjére, egy vézna egyetemista lányra, amint bugyiba és fülhallgatóba öltözötten önfeledten táncol a szoba közepén. Pósa ezen egy fikarcnyit sem rökönyödött meg, s egy hangyányit sem zavartatta magát, határozottan lépett a szekrényhez. Mit sem törődve a lány zavarával, nadrág után kutakodott. Szívesen foglalkoznék veled, szépecske leányka, mormolta Pósa a magát csak úgy átabotában, amúgy tessék-lássék takargató lánynak, de a jó Teó barát összefosta magát a folyóparton, ahová merengeni félrevonult. És lám, a mobilját meg itt hagyta a nadrágja zsebében, nyilván, hogy ne zavarják agytornája közepette, ám mióta a békés, termékeny meditáció rút rémálomba fordult, úgy vár rám meg a nadrágjára, akár a zsidók a messiásra. Nem hagyhatom hát cserben, meg aztán, hogy az igazat megvalljam, végtére is őszinte ember volnék, szóval a húsosabb portékát jobban kedvelem. Olyannyira jobban, hogy − attól tartok −, ha teltebb lennél, szegény Teó kucoroghatna még a bokrok alján egy órácskát, figyelve mélán a sodort, hanem mivel te túlontúl karcsúcska vagyol, hát megyek már, sietek, szedem a lábaim, s nem törődöm véled, kis aranyos hölgyike, falatka bugyikában. Azzal szaporán búcsút intett és magára hagyta a megalázottságában gyermeki módon elpityeredő lányt. Visszaügetett a partra, s miközben Teó hálálkodva öltözött, így beszélt, jut eszembe: hétfőn éjjel láttam egy nyestet a hotelnél a Zárda utcában! Tudod, testvér, olykor-olykor kisegítek ott mint recepciós szakember. Nos, a nyest kergetett egy cicát! Érdekes, mi?? Az meg sikoltva menekült! Arra mentem oda! Azt hittem, kúrnak. Erről meg az jut eszembe, hogy nem túl csontos ez a te ágyrajáród? De a feleletet meg sem várva, faképnél hagyta a gombolkozó Teót, betért egyik kedvelt korcsmájába, hogy párás falú poharakba töltött hűsítő fröcscsökkel öblögessen és verje ki fejéből a Teó lakásában patakzó könnyeket, amelyek váratlanul és egyik pillanatról a másikra gyötörni kezdték, akár a hascsikarás. Csak estefelé kelt útra ismét, s mivel addigra már igen erősen mardosta a lelkiismeret, amiért megbántotta azt az ártatlan leánykát, úgy határozott, fölugrik Teó lakásába. Azonban senkit nem lelt otthon, dörömbölésére pusztán az egyik szomszéd bújt elő káromkodva, hogy dühödten Pósa tudtára adja: Teót elütötte egy autó, kórházba vitték, az albérlő meg, szokása szerint, kódorog valamerre. Pósa egyszerre minden átmenet nélkül kijózanodva, zord ábrázattal rohant kórházról kórházra, míg rá nem talált a szerencsétlenül jártra. Megtudta, hogy miután magára hagyta, a jó Teó megkönnyebbülésében túlontúl vigyázatlanul lépett a Felsőfolyópart útra, amelynek pállott aszfaltján egy ámokfutó taxis galád módon elgázolta. A sorsüldözött cimbora öszszetörte mindkét lábát, nyolc bordáját és a jobb keze kisujját − de megmarad, hála Istennek, sőt, ember marad, nem holmi szottyos nyamvadék! Igaz, ami igaz, azért pár hónapig nyomja majd a vaságyat. Pósa némán hallgatta végig a készséges nővért, majd ajánlatot tett neki egy kis kikapcsolódásra, végül pofontól égő arccal, lesunyt fejjel távozott. Gyötörte a lelkiismeret: megbántott egy leányt, megsértett egy nőt, s még a jócselekedete is a visszájára fordult, végtére is Teót nem érte volna baleset a parton gunnyasztva, és a sötétség leple alatt alkalmasint körültekintőbben tért volna haza, mint így, megkönnyebbülten és bohón. Pósa úgy érezte, számot kell vetnie, el kell gondolkodnia, miféle összefüggések irányítják a saját és a világ sorsát? És egyáltalában, léteznek-e efféle összefüggések, vagy minden csak véletlenek kiszámíthatatlan láncolata? Úgy gondolta, el kell töprengenie azon, mifajta ember ő, mit tehet és mit nem, s vajon hogyan és miért kell élnie? Végső soron pedig azon kell tépelődnie, mi végre is van ő ezen a szépségesen szép, ragyogóan ragyogó, mégis oly igen nehezen megfejthető és megérthető földgolyóbison? Szürkeállományát inspirálandó, újabb fröccsökre egy ismerős lebujba tért hát…
