"Gyermek vádja jogos és sérthetetlen"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 11. (577.) SZÁM — JÚNIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
Igéző idézetek
Kántor Lajos
Aki beépült az életünkbe (Cs. Gyimesi Éváról, temetése másnapján)
BERSZÁN ISTVÁN
Búcsúzhat-e a tanítvány?
CS. GYIMESI ÉVA
Lélegzetvétel
Dávid Gyula
Kolozsvári magyar könyvnapok a második világháború árnyékában (1942. június 5-8.)
Egyed Emese
„Vis est immensa…” (Szabó György 1920–2011)
Kinde Annamária
Levegőm tüdejében
Sigmond István
Molekulák 5. - Hétköznapi Vénuszok
VASS ÁKOS
ringás a rengetegben
MÁRTON EVELIN
Sárcipők
Szakács István Péter
A boldogság elixírje
Szőcs István
OlvasónapLÓLÁBjegyzetek
BENE ZOLTÁN
Összefüggések
Szántai János
Beszéljünk fischerül (?)
Xantus Boróka
Az élet (nem) kriminovella
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Az Energiába vetett Hit
Hírek
 
Szántai János
Beszéljünk fischerül (?)
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 11. (577.) SZÁM — JÚNIUS 10.

Gondom van a memoárirodalommal. Először is azért, mert az emlékezet, tudjuk, nagy kurva: ma velünk hetyeg, holnap mással. Bizonyos múltbéli történetek élesen egyeznek az elbeszélt dolgokkal, mások egyáltalán, megint mások egyszerűen letöröltetnek a nagy tábláról. A végeredmény tehát egy emlékkezelt, vagy, ha tetszik, agymosott produktum, ami vagy igaz, vagy nem, vagy igaz-is-meg-nem-is, de mindenképpen más, mint az, ami valójában történt. És akkor mindjárt feltehető a kérdés: minek tekinthető egy memoárirodalmi darab? Dokumentum? Fikció? Vagy esetleg áldokumentum? Nem tudom eldönteni (amúgy sok jeles tudor vitatkozgat erről jó ideje), de erős bennem a gyanú, hogy mindegyikből van benne valami. Tehát, ha engem kérdez valaki, azt mondom, olvasd a memoárt, barátom, különösen, ha jó tollal vagyon írva, de ne végy mindent készpénznek, mert úgy jársz, mint a hithű kommunista. A másik gondot okozó probléma a mű szerzője és hőse közötti viszony. Mert, ellentétben az életrajz műfajával, a memoár szerzője és főhőse ugyanaz. Na éz ki az a feddhetetlen életű, erkölcsű, miegyebű szerző-hős, aki hangosan kijelenti, hogy ekkor s ekkor utolsó gazember volt. Szóval gondom van a memoárirodalommal.
És akkor a cáfolat. Imádom a memoárirodalmat. Elsősorban azért, mert nem volt szerencsém jelen lenni bizonyos múltbeli eseményeknél, és a hivatalos, szakszerű, tudományos történetírás általában éppen ezeket az eseményeket hagyja ki, okkal persze, hiszen nincs joga (pontosítok, nem lenne joga) a szubjektív szemszögek, a történelmi távlatok dimenziójában eltörpülő „kis színesek” leírására. Nézetem szerint a memoárirodalom kitölti a történelem rongyszőnyegének apró likait, s ezt aztán a komoly történetírás hosszas rendőri munka után vagy elfogad, használ, alkalmaz, mint hiteles forrást, vagy nem. Én viszont, mint olvasó, ha tetszik, tudományszagú helyett életszagú beszámolót kapok a múltbéli eseményekről. Másodsorban pedig azért imádom a memoárt, mert ha jó, nem tudom letenni, még akkor sem, ha az orrom meg a történelmi mankó azt „súgja”, ez nem lehetett igaz.
És akkor lássuk Fischer István kolozsvári (vagy nem kolozsvári, de nekem az) filmrendező memoárjait. A kötet címe: Egyperces fischerek. A kötet szerzője: Pünkösti Árpád. Akkor ez most hogy is van? Pünkösti Árpád leírta Fischer István kolozsvári filmrendező életének bizonyos eseményeit? Nem. Az történt, hogy Fischer István elmesélte, skype-ba írta életének bizonyos eseményeit, s ezeket aztán Pünkösti Árpád megfésülte és kötetbe szerkesztette. Jó, akkor itt valamiféle Goethe-Eckermann történet van, gyaníthatja akárki. A hasonlat vonzó, de nem erről van szó. Ha ugyanis Fischer István elszánta volna magát egy ilyen emlékkönyv megírására, és úgy érezte volna, meg tudja írni enkezével is, akkor nem lett volna szüksége Pünkösti Árpádra. Kell a fenének a médium. Viszont a jelek szerint nem ez a helyzet. A jelek szerint az van, hogy Pünkösti Árpád nélkül ez a könyv ma nincs a boltok polcain. És, hogy pátoszos legyek, Fischer István is magával vinné emlékeit a sírba, akkor, amikor. Másrészt a könyv letehetetlenségét nem csak a fischeri sztorik lényegi tragikuma, komikuma, groteszkje, abszurdja, miafenéje okozza, hanem a jó toll is. A jó toll pedig kétségtelenül a Pünkösti Árpádé. Tehát, nézetem szerint legalábbis, egyenrangú koprodukcióról van szó, és az író csak annyiban „szolgálja” a rendezői koncepciót, hogy megtartja a történetek filmszerűségét, tömörít, kihagy, ellipszisekkel, flashbackekkel él, ezáltal is „láthatóvá” téve a fischeri történetet. Ebben leli magyarázatát egyébként a könyv örkényi ihletettségű címe is. Valóban „egyperces” sztorikat olvashatunk a kötetben, Fischer István szövevényes életének (1936-tól, a rendező születésétől máig) a szerző-főhős által kiemelt jeleneteit. Van benne kommunizmus, családi élet, zsidó sors, kisebbségi lét, filmes szakma, karrier, emigráció, minden, ami belefér. A puzzle-szerű struktúra teszi, hogy a nagy történet valóban filmszerűvé válik. (Megkockáztatom a kijelentést, amúgy zárójelesen, hogy a könyvben benne van egy nagyjátékfilm forgatókönyve.) Nem akarom sorolni a jobbnál jobb jeleneteket, benne vannak a könyvben. Egyet kiemelnék azért, legyen ez a tréler. 1947 táján vagyunk, élelmiszert, ruházatot, miegyebet csak jegyre lehet kapni. Ha az ember sort lát valahol Kolozsváron, beáll a végére, mert ki tudja, mit osztanak. Az akkor 11 éves Fischer István megy a Forduló utcában, és megpillant egy sort. Nem bolt, hanem egy kapu előtt, de ha sor van, akkor fontos lehet. Odamegy, megkérdi, mit osztanak. Seggberúgják, s otthon se kap magyarázatot. Értelemszerűen visszamegy másnap, de ekkor már nem kérdez, csak néz. És látja, hogy „egy hokedlin amolyan konzervdobozféle állt, mellette pedig egy fehérköpenyes férfi. Az udvarból kijövő férfiak a hokedli előtt sorban kigombolták sliccüket és a hímtagjukat szépen belelógatták a konzervdobozba, majd a fehérköpenyes által odanyújtott ronggyal szárítgatták farkukat a lecsöpögő színes folyadéktól. Így tudtam meg: a kis házban Kolozsvár leglátogatottabb kuplerája működött, a tisztiorvosi hivatal pedig hipermangán-oldatos kötelező pucafürdővel igyekezett megelőzni a nemibetegségek terjedését...” A jelenet lényegét nem kell magyarázni, nevetünk a dolgon, viszont a motiváció ismeretében (miért állt oda a kölök) kiráz a hideg. Ez a kettősség egyébként végigvonul a könyvön. (Magyarán: Fischer István nem rinyál, nem panaszkodik, inkább röhög az egész rohadt szép életen, valahogy úgy, ahogy Zorba, amikor a facsúszda, a nagy mű összedől.) Na és akkor a stílus. Fischer István kolozsvári filmrendező nem fossa a szót. Nem barokkol. Tisztán, röviden, élesen beszél. Persze vannak olyan dolgok, amikről hallgat, miért is ne lennének. Viszont amikről beszél, azok, hogy is mondjam: azok meg vannak mondva. És ez a nyílt, mindenféle diplomáciai köntörfaltól mentes beszédmód nem túl gyakori mifelénk, legyen szó memoárirodalomról vagy sem. A mi transzszilván tündérországunkra – tisztelet a kivételeknek – inkább a képmutatás, az önigazolás, a blabla jellemző. Tudjuk mi, amit tudunk, na de nyilvánosan vállalni, azt nem. Ha például halott az, akiről szó lenne, akkor inkább jót vagy semmit, ha nem, hát akkor jaj, ki tudja, hol üt majd vissza, ha most elszólom magam. Én nem tudom, mi a jobb, illetve tudom, hogy nem ilyen egyszerű a dolog, viszont az biztos, hogy a tiszta beszéd vonzó, legalábbis akkor, ha más beszél. (Ez a mondat tipikusan kolozsvári kispolgári bilibeli, hogy lásd, nyájas Olvasó, miről is van szó.) Persze, mondhatja az akadékoskodó, könnyű a Fischer Pistának, mer’ ő Németországba’ él, és onnan beszélhet, ahogy éppen feláll neki. Ha valaki ezt mondaná, azt válaszolnám neki, hogy ez hatalmas baromság, ugyanis a tiszta beszéd nem attól függ, hogy éppen hol van valaki. (A következmények már igen, de hát ezt Fischer Pista is tudja.) Amit a könyvből tanulságként akárki tündérországi magyar levonhat, az a következő: talán meg kellene tanulnunk fischerül beszélni. Például. De aki nem tanulságokat keres, az is nyugodt lélekkel olvashatja a kötetet. Ha mást nem, felelőtlenül röhöghet. Tán észre se veszi, hogy magán is röhög.

Pünkösti Árpád: Egyperces fischerek – A szökött filmes életei. Noran Libro kiadó, Budapest, 2011.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében