Szindbád, a detektív – ezt a pontos és tömör címet viseli Csabai László második kötete, egyszerre jelezve, hogy milyen történetekre számíthatunk és jelölve ki azokat a hagyományokat, amelyekhez nem csupán csatlakozni kíván, hanem amelyekkel eljátszik és új formába gyúr: az Ezeregyéjszaka és Krúdy Szindbádját és a detektívtörténet, krimi műfaját. Bár a kötet fülszövege markáns tagadással indít: „Ez a Szindbád nem az a Szindbád” – a tiltás nem tud anynyira erős lenni, hogy kioltsa az előzetes asszociációkat és elvárásokat, amelyek végigkísérnek a könyv olvasása során, s amelyekről kiderül, nem is olyan alaptalanok.
Csabai novellafüzére sommásan megfogalmazva a nyárligeti detektív, Szindbád nyomozásait követi végig, figuráját történelmi időbe, a két világháború közötti periódusba helyezve, miközben egy fiktív kisváros képét is megrajzolja. Már az első történeteket olvasva megbizonyosodhatunk, Szindbád különleges nyomozó: jó megfigyelő és betegesen tudásvágyó, örül az izgalmas kihívás lehetőségének, megoldja, de nem csupaszítja le a rábízott eseteket. Segítőtársa, Csonka őrnagy Sherlock Holmes Watsonját és Poirot Hastingsét idézi meg, de ügyefogyottsága nem kap olyan hangsúlyos szerepet, mint az említettek esetében, ahol a lassú felfogású segédek a mindent átlátó elme zsenialitását hivatottak kiemelni. Szindbád ügyei nagyon is hétköznapiak és valószerűek, hiszen nemcsak a felső tízezer berkeiben fordulhatnak elő bűnesetek az óriási vagyon miatt. A történetek végéről az ügy rekonstrukciója is elmarad, nincsen szájba rágva sem a tett motivációja, sem megvalósítása, sok esetben az elkövetőt sem nevezik konkrétan meg. Csabai írásaiban jól érzékelhető, hogy írójuk egyenrangú félnek tekinti az olvasókat, bízik azok intelligenciájában és teret enged fantáziájuknak is. A novellák a metafizikus detektívtörténet hagyományához kapcsolódnak, amelyben nem a megoldás, hanem a nyomozás folyamata, az elbeszélés milyensége kerül előtérbe. A leleplezés nem állítja vissza a felbomlott világrendet, az igazság kiderítésének hasznossága is többször megkérdőjeleződik, a fellélegzés helyett gyakran nyomasztó zárlatokkal szembesülünk. Ilyen például az a történet, amelyben Szindbád a szóbeszédből kiindulva rájön, ki erőszakolta meg a munkáslányt, azonban a szándékában álló vádemelés még tovább ronthatja a lány amúgy is rossz kilátásait. „És a sötétség nem akar véget érni” – olvassuk a novella zárómondatában, és ez a kijelentés az idő előrehaladtával, a harmincas-negyvenes években játszódó novellákban még nagyobb szerepet kap. Az antiszemitizmus, a gyűlölet és a világháború sötétsége egyre inkább hatalmába keríti Nyárligetet: a nyugodtan falatozó esperes ablaka alatt a lágerbe küldött zsidók sorai kígyóznak, bűnössége ellenére a törvény védelmét élvezi a hadseregnek termelő gyáros, és úgy általában a háború eltünteti a korzó és a kávéházi teraszok önfeledt vendégeit, számítóvá, magukba fordulóvá alakítja a kisváros lakóit.
Csabai kriminovellái más szempontból sem követik a konvenciókat, az írásokban elejtett apró utalásokkal a műfaj sablonjaira, de az irodalomban elfoglalt helyzetére is reflektál. A nagy nyomozók eszmefuttatásaira emlékeztet Csonka őrnagy elmélete a bűnesetekben előforduló alaphelyzetekről és szabályszerűségekről, de a kötetben lévő történetek éppen a jól felépített teóriákra cáfolnak rá. Ugyanígy Csonka másik kiszólása, „az élet nem kriminovella”, mintha egyes helyzetekben a visszájára fordulna, ezt erősíti meg Szindbád figurája is, aki tíz éves kora óta detektívtörténeteken él, mindennapjaiban a fikció és valóság fordul egybe. A nyomozó együttérez azzal a gimnazista fiúval, akit dühöngő apja többek között azért ver, mert katekizmus helyett „afféle ponyván árult bűnügyi irományt” olvas. A populáris kultúra iránti kifakadás mosolyt csal az olvasó arcára, hiszen Csabai novellái kitűnően bizonyítják a detektívtörténet szépirodalmon belüli hasznosíthatóságát, igényes megírhatóságát.
A kötetben nem találunk részletes leírást Szindbád alakjáról, azt viszont hamar érzékeljük, hogy az apjával eltöltött bagdadi évek alatt az ízek, illatok, színek bűvöletébe kerülve valódi ínyenccé vált. Szindbád folyóközi emlékei átszövik az elbeszélést, néha megállítják, máskor újabb töltetet adnak a nyomozásnak. Bagdad szinte párhuzamosan van jelen Nyárligettel, felelevenítése kiegészíti a vidéki kisváros gasztronómiai űrjeit, összehasonlítási alapul szolgál társadalmi viszonyaihoz, és ami a legfontosabb, idekapcsolódik Szindbád nevének története is. A könyv egyik legérdekesebb jelenete, amikor az arabok nevet keresnek a számukra érthetetlen nevű Schiffer Árpádnak, végül Szindbádnak, hajósnak fordítják le, így adnak belépési jogot kultúrájukba, melyet az európai fiú sose felejt el. Szindbád, a mesés Kelet hajósa így idéződik meg Csabai kötetében, és a nyárligeti színbe helyezve Krúdy azonos nevű alakjának hatásával kombinálódik. A nyomozó nemcsak anynyiban hasonlít századelős társához, hogy előszeretettel hódol a kulináris örömöknek – nyersen fogyasztja a disznómájat, tudja, hogy az igazi baklava mézzel és nem cukorral készül, szereti a halfejet és a vargányaleves többféle elkészítési módját ismeri –, hanem más vonásaiban is. Az ő esetében is egy íz vagy egy hangulat indítja el az emlékezést, amely, ha nem is válik annyira csapongóvá, mint Krúdy írásaiban, de itt is felfüggeszti az időt. A városok tereiben ő is flaneurszerűen viselkedik: megfigyel és átadja magát a látás élevezetének, ugyanakkor nem marad tétlen: beavatkozik és nyomot hagy maga után.
Ami feltűnő lehet Csabai Szindbádjával kapcsolatban, hogy egészen az utolsó novelláig szinte semmit sem tudunk meg a detektív magánéletéről, állandóan „akcióban” látjuk, vagy ízeket, illatokat felidéző bagdadi emlékeiben elmerülve. Szindbád alakját titokzatosság veszi körül, amely csak a kötet végén oldódik részben fel. Jó megoldás, hogy a nyomozó élettörténete régi fényképeket nézegetve, emlékező pozícióban bontakozik ki, és a képkockákat akkor is az olvasó rakja össze, akárcsak a bűnügyek esetében. A szülei, a szerelmei és a barátai fényképein át jutunk vissza az emlékezés idejébe, melyet az igazoltató nyilasok, majd a szovjet katona feltűnése szakít meg. „Tolko malenkij robot!” – „nyugtatja meg” a kényszermunka előtt álló Szindbádot, s zárja le a detektív nyárligeti nyomozásait.
Talán nem véletlenszerű, hogy Csabai ezt az időszakot választotta kriminovellái cselekményéhez, a két világháború közötti feszültségteli periódusba az ember megismerhetősége, a világ átláthatósága felé szkepszissel forduló metafizikus detektívtörténet jól beleilleszkedik. Az író egyébként a korszak történelmével, kultúrtörténetével kapcsolatban alaposan tájékozódott, a hétköznapi élet apró eseményeit, szokásait is jól ismeri: hogyan rakodtak a szenesek, milyen vendégcsalogató módszerei voltak az akkori kávéházaknak, mit tanultak a felekezeti gimnáziumokban stb. Közben rengeteg helytörténeti utalást is belesző az elbeszélésbe, egy idő után rájövünk, hogy Nyárliget csak félig-meddig fiktív város, megformálását valószínűleg a korabeli Nyíregyháza – Csabai szülővárosa – ihlette. A novellafüzér városábrázolását a fikció és a valóság közötti lavírozás izgalmassá teszi, a beazonosíthatóság csak alternatíva, sokkal inkább a városkép plasztikussága, világszerűsége számít. Így egy többféle nemzetiséget, jól körülhatárolható kasztokat felvonultató Nyárligettel találkozhatunk, amely a részletező leírásokon kívül anekdotákból és pletykákból is előszeretettel építkezik, s amelyet a kötet végén mégis a második világháború pusztításai között hagyunk el.
Szindbád detektívtörténetei izgalmas, sokrétű olvasmányt kínálnak, a hosszabb-rövidebb írások nyelvileg és elbeszéléstechnikailag is kidolgozottak, nem nélkülözik a humort és a finom iróniát sem. Az egyenletes, kiegyensúlyozott kötet nemcsak az érdeklődést képes fenntartani, hanem az olvasói kreativitást is aktiválja.
Csabai László: Szindbád, a detektív. Magvető Kiadó, Budapest, 2010.
