Egyik ifjú ismerősöm szégyenkezés nélkül bevallotta, hogy jószerével semmit sem szeret a modern zenéből. A fiatalember művelője és értője a zenének, kiváló zenei tehetség. Vallomását illő elutasítással vagy valamilyen megmagyarázással, netán rábeszéléssel kellett volna fogadnom. Én inkább kíváncsian fogadtam elítélő véleményét, és faggatni kezdtem, hogy milyen zenét szeret igazán, fenntartások nélkül? Mozart zenéjét említette első helyen, és hozzátette a szokványos értékítéletet: „Mozart mindenkor és bármilyen mennyiségben.” Valóban és őszintén tette meg kijelentését, a sznobok pátosza nélkül. „Ha majd egyszer együtt teszünk meg egy hosszabb külföldi autóutat – fűzte hozzá előbbi kijelentéséhez – végig csak Mozartot fogunk hallgatni.” És Beethovent nem? – kérdeztem rá hirtelen. – „Beethovent NEM” – volt a lakonikus válasz. És miért nem? „Mert ugyanazt érzem, mint a modern zene hallgatásakor, az egész lényem tiltakozik, a gyomromban mintha ütéseket éreznék, minden felkavarodik bennem.”
Elgondolkoztatott ez a tiltakozás, amely Beethoven zenéjét a modern hangzásokkal együvé sorolja. Mi bennük az a közös elem, amely ilyen heves ellenérzést vált ki? Az igazságot szinte kegyetlenül kifejező művészi közlésmód? Félünk a lecsupaszított igazságoktól? De az igazság kendőzetlen elénktárása inkább tudatunkra, esetleg érzelmeinkre hat. Sokan éppen azért nem hallgatnak komolyzenét, mert az érzelmi válságot vált ki belőlük. Talán a mindig újat kereső zenei hatások idegesítő volta lenne az ok az elutasításra? Jól ismerve ifjú látogatómat, ez teljességgel kizárt. De akkor mi az igazi indok?
Lassan ért meg bennem a felismerés, hogy az említett zenék közös vonása a bennük felhangzott energia mennyisége és annak „ÜTŐEREJE”. Mert ahogyan az elektromos áram is megüti a vele érintkezőt, úgy ezek a zenék is, Beethoven óta áramütésszerűen hatnak a hallgatóságra. Egyesek (sokan, nagyon sokan!) éppen ezért szeretik hallgatni. Mások éppen ezért utasítják el. E zenék elektromos kisülései idézik elő a fizikai rosszullétet. Ismerősöm is minduntalan fizikai rosszullétet emlegetett és sohasem szellemi vagy tudati elutasítást. A modern zene – akár könnyű, akár komoly fizikailag akar hatni az emberekre. (Lásd a rock-koncertek stadionnyi közönségének fizikai mozgását, vagy a modern művek ütőhangszeres parádéját.)
Beethoven külső megjelenésé-ben is maga volt a megtestesült energia. Ugyanez elmondható Stravinskyról, Stockhausenről és még sok más 20. századi zeneszerzőről. Stravinskyt találóan jellemzi a barát és költőtárs C. F. Ramuz ( A katona történetének szövegkönyvírója): „Amit felismertem Önben, habzsolása és megragadása az életnek, szeretete mindennek, ami él, és Önnek minden, ami él, lappangó zene… Ízlésünk hasonlósága feljogosított annak a zenének az élvezetére, amely Önnek – láttam – először mindig materialis dolgokban rejlett, azután kelt életre elméjében, beáradva a test valamennyi csatornáján: a tapintás, ízlelés, szaglás, látás és valamennyi nyílt és fogékony érzék útjain.” (…) A dolgok, amelyek akcióra vagy reakcióra késztették, a legközhelyszerűbbek, a leglenézettebbek, a legelhanyagoltabbak, a legszerényebbek voltak… egy leejtett kalap, egy mércésüveg, gyufadoboz, fal, ház, egy részeg dala…. Míg mások kételkedtek, vagy tétováztak, Önből kirobbant az öröm, és ezt a reakciót nyomban követte a birtoklás egyfajta akciója, amely kiült arcára, két, szinte gonoszkodó vonal formájában a szája szögletében. Amit szeret, az Öné, és amit szeret, az az Öné kell, hogy legyen. Prédájára veti magát…”
Két szó ütközik ki a leginkább az idézetből: AKCIÓ – REAKCIÓ.
Beethoven óta kiéleződik a zenében e két energia-pólus állandó összecsapása, szinte szünet nélküli villámlása. Minél energia-telítettebbek a zenei tételek, annál rövidebb időtartamra „zsugorodtak” össze. Az energiafeszültség elviselésének is megvannak a maga határértékei. AZ ENERGIA FOGLYAI VAGYUNK a zenében is!
