– Szövi a lélek vásznát című verseskötetét, amely ötven év ötven versét tartalmazza, Kolozsváron is bemutatta. Legújabb könyvéről elmondható, hogy egyfajta összegzése eddigi alkotói pályájának?
– Talán igen, talán nem. Abból a szempontból mindenképpen az, hogy a válogatásnál az eddigi termés egésze lett figyelembe véve, de mivel az a válogató – az általam nagyra becsült Zalán Tibor – ízlésvilágát, értékrendjét tükrözi, ami ebben az esetben másképp nem is lehetne, az összeállítás nem adhatja vissza alkotói pályám teljességét.
– Különleges nyelvi világot mutat be a kötet, az is felvetődött, a költemények műfaja kapcsán, hogy ön esszéverseket ír, amelyekben a lírai nyelv minimálisra redukálódik. Egyetért ezzel? Ha igen, akkor miért ezt a „műfajt” választotta mondanivalójának kifejtéséhez?
– A verseim, szövegeim többsége kapcsán természetesen egyetértek ezzel az értékeléssel, de korábbi köteteimben szép számban lehet találni más költői műfajban megírt költeményeket is. Egyébiránt a kritikusaim az esszéverseim értékelésénél azok erős líraiságát szokták kiemelni. Ami a nyelvi világot illeti: egyrészt talán ez áll hozzám a legközelebb, másrészt talán ezzel a nyelvezettel tudom a legérzékletesebben elmesélni azokat az érzéseket, hangulatokat, lelki rezdüléseket, amelyek foglalkoztatnak, amelyek ki-kívánkoznak belőlem, a megtapasztalt vagy csupán a szellemiekben átélt katarzisokat.
– Az irónia, a fanyar humor a könyv egyik fő jellemvonása, ugyanakkor én azt is érzem, hogy a versek személyes tapasztalatra alapoznak. Mit gondol, egy költő önmagát írja meg? Ön saját élményanyagból ihletődik?
– Mindenki önmagát írja meg. Csak azt lehet hitelesen megírni, amit át is éltünk, cselekedetben, térben, időben, gondolatban, az álmok végtelen birodalmában. Szóval, csak a valóságot szabad megírni, mindazt, ami megfogható, és mindazt, ami nem, mindazt, amit látunk és mindazt, amit elképzelünk. Így az én élményanyagom csupán a körülöttem és bennem lévő világból táplálkozhat, ami tele van szenvedéllyel, közönnyel, ármánnyal, hőstettekkel, iróniával, vágyódással és gyűlölettel, tele van sok-sok szépséggel és ocsmánysággal. Ennek a szeretetre érdemes – miközben álnok és hamis – világnak egy-egy parányi kis rezdülését akarom papírra vetni, ha írok. Elsősorban – az írás pillanatában kizárólag – saját magam megelégedésére, hasznára. Írok a túlélésért, a megkönnyebbülésért.
– A versekben a szerelem is egyfajta ideológiaként jelenik meg, a nő fölülemelkedik a történeten, inkább egy fogalom, mintsem saját szerelmi élmény „tárgya”. Karácsonyi Zsolt szavaival élve ön „távolságtartó szerelmi lírát művel”...
– Számomra a szerelem tiszta, mennyeien őszinte életigenlést jelent. A szerelemben van valami földöntúli, valóságfeletti, isteni. Egy olyan állapot, amely minden racionalitást, tapasztalat vagy tudás adta ésszerűséget mellőz, amely megmagyarázhatatlan és érthetetlen, és saját énünkkel folyton ellentétes viselkedésre ösztönöz. Talán épp ezért, én nem csupán a konkrét nő iránti szerelmet akarom leírni, megjeleníteni, hanem magát a szerelmet, amely szivárványszínű, önző és feledhetetlen, lebegtető és vérben úszó, gyilokra képes, amely olyan, mint a pillangó, szép és múlandó. Csak ha képesek vagyunk megérezni, megélni a szerelmet, csak akkor érthetjük meg a világmindenség ok-okozati viszonyait, és a világegyetem egy parányi atomjának csodálatos küzdelmét az életért, a megmaradásért, az örökkévalóságért.
– „A szerző neve város, a mű címe irodalom” – ebből a mondatából kiindulva mit tart a jövő versének, hogyan látja, mi a szerepe a 21. században az irodalomnak?
– Ugyanaz a szerepe az irodalomnak most, mint volt az írásbeliség kialakulásakor, sőt a gondolatiság megszületésekor. Miért változna, mióta az ember ismeri a gondolat megtartó erejét, ismeri az irodalmat? Szüksége van rá, a jövő miatt, a hiteles híradás miatt, a mélység miatt. A világ összetett és bonyolult, aki nem olvas irodalmat, meg nem értheti. Fejleszteni kell a nyelvet, ha valami újat akarunk kigondolni, megfogalmazni, a nyelvfejlesztésnek pedig elengedhetetlen eszköze az irodalom, a szépirodalom. Ennek okán végképp nem mindegy, hogy olvasunk-e vagy nem, és az sem, hogy mit olvasunk. Az (ál)romantikus, szerelmes regények, a bulvárszemét lelket rombol és személyiséget gyilkol, viszont az igazi irodalmi élmény gazdagít, gondolati mélységekbe repít. Az irodalom nélkül nincs értelem, nincs fejlődés, nincs tudományos felfedezés, a szépirodalom nélkül nem lenne kenyér a boltban, mert nem lenne sem kenyér, sem bolt. Nem lenne repülő, malária ellen gyógyszer, mobiltelefon és internet, sőt Isten léte is ismeretlen lenne előttünk, de mivel az ember szűk- és rövidlátó, hajlamos mindezekről megfeledkezni. Talán most egy ilyen időszakot élünk, de hiszem, hogy ez csak átmenet. Lesznek még az irodalomra nézve hálásabb idők. A kisgyermek is rúgkapál, amikor öltöztetjük kinti téli séta előtt, mégis felöltöztetjük, de eljön az idő, amikor saját maga veszi magára a meleg ruhát. Így kell az irodalmat is az emberekre ölteni, hogy ily módon mindenkinek meglegyen az esélye arra, hogy egyszer önszántából is magára ölthesse az irodalom szőtte varázsköntöst.
– Kalandos az ön irodalmi útja, nagyon korán kezdett el verselni, már gyerekkorában költőnek tartotta magát. Mégis hogyan fogalmazódott meg már hatévesen önben, hogy költő?
– A gyermekkor szépségéhez hozzátartozik az álmodozás és az álmok valóságként való megélése. A gyermek hol űrhajós, hajóskapitány, hercegkisasszony, hol szegény juhászlegény (aki okossággal, ügyességgel és kis furfanggal legyőzi még a hétfejű sárkányt is) – vagy legalábbis az akar lenni. Hol pedig éppen költő. Ahogyan egyik gyermeknek sem, amikor kijelenti magáról, hogy ő a király, nem kell valódi királyság, nekem sem kellett hatévesen egy káprázatosan kifinomult íráskészség és kivételesen mesteri jártasság az irodalom kiismerhetetlen és feltérképezhetetlen labirintusában ahhoz, hogy kijelentsem magamról, én költő vagyok. Arra a kérdésre viszont nincs racionális válaszom, hogy miért épp a költő státuszát (státuszszimbólumát) foglaltam le magamnak, és nem például a mozdonyvezetőét. Az ilyen gyermekkori megfogalmazásoknak egyébiránt a felnőttkori valósághoz általában semmi közük, ez az általános, ez a természetes. Én viszont kaptam egy jó adag isteni rásegítést, hogy azzal foglalkozhatom, amiről gyermekként álmodtam.
– Ön meg volt győződve, hogy költő, ám amikor első írásai a Csallóköz folyóirathoz kerültek, nem a legkedvezőbb kritikát kapta. Hogyan alakult a pályája tovább? Volt-e mestere? Kiket olvasott később szívesen?
– Valódi irodalmi indíttatásom a Tejbár nevű dunaszerdahelyi kocsmához köthető. Sok szlovákiai magyar költő és író élt, illetve dolgozott akkor a városban: Tóth László, Mészáros Károly, Bereck József, Zirig Árpád, Vajkai Miklós, Szigeti László – s a Tejbárban lehetett velük megismerkedni. Rendszeresen oda lehetett vinni nekik az aznap született szövegeket, fel lehetett olvasni, meg lehetett velük vitatni. És nekem ez nagyon sokat segített. De jólesett az is, hogy volt egyáltalán egy olyan közeg, ahol az irodalom érdekes és fontos volt. Ma is azt mondom, hogy jó lenne, ha kisvárosaink mindegyikében lenne olyan hely, ahol az irodalom szent dologként megnyilvánulhatna. Mert az irodalom nem csak arra jó, hogy az író önmagának megírja a művét, esetleg publikálja egy folyóiratban vagy megjelenteti egy kötetben, amit majd valaki föltesz egy polcra. Az irodalomhoz az irodalmi élet is szervesen hozzátartozik. És ez az én kamaszkoromban erőteljesen működött Dunaszerdahelyen. Tizenhatéves koromban Mészáros Karcsi volt a Csallóköz főszerkesztő-helyettese. Ő terelgetett az írás, az újságírás felé. Igazi mentorként viselkedett, olvasnivalóval, irodalommal látott el. Kész tantervet állított fel, irodalomból, történelemből, pszichológiából és filozófiából. A számonkérés sem maradt el, fantasztikusan élveztem azt az időszakot. Tizenhat évesen elköltöztem otthonról, albérletbe, hogy szüleimet ne terheljem kalandos életem fricskáival. Újságcikkekkel és vagonok kirakásával kerestem a kenyerem. Mindeközben rengeteget írtam szépirodalmat, verseket, novellákat. Jó írásgyakorlatok voltak ezek, amelyeket főleg Mészáros Karcsi barátommal minduntalan kiveséztünk. A tanulás hatékony módja volt ez.
– Az Iródia alapítója volt, mi volt az Iródia célja, mi történt vele, miért tiltotta be az akkori rendszer?
– Hivatalos indoklás nem volt. Abban az időben ilyenekkel nem foglalkoztak. Ha valami nem tetszett a hatalomnak, vagy a hatalomra nézve veszélyesnek ítélték meg, akkor betiltották és kész. Az Iródiát a fiatal költők és írók országos mozgalmaként emlegettük, ráadásul nem a hatalom vagy annak valamelyik kiszolgáló szerve hozta életre, hanem egy alulról építkező szerveződésből jött létre, hát persze, hogy nem tetszett a kommunista rendszer pártkatonáinak.
A mozgalom meghirdetésétől kezdve különböző eszközökkel folyton-folyvást el akarták lehetetleníteni. Minél inkább harcoltak ellene, annál több híve akadt, így aztán három évnyi tevékenység után betiltották.
– Ön a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke, ebben a minőségében hogyan látja a felvidéki irodalom, alkotók helyzetét, mennyire van lehetőség könyvek publikálására, milyen az irodalmi élet?
– Az SZMÍT elnökeként az írók és az irodalom érdekképviseletét tartom a legfontosabb feladatnak. Fontos, hogy Szlovákiában a magyar nyelven alkotó szerzőinket is megillessék ugyanazok a jogok, amelyek megilletik a szlovák nyelven írókat. Ez egy sokrétű, több szintű feladat. Aztán oda kell figyelni, hogy Magyarországon se szenvedjenek hátrányt a határon túli magyar szerzők, mert szerintünk, ebből a megközelítésből, ott is van jópár megoldásra váró feladat. Irodalomszervezőként nagyon fontosnak tartom a sokszínű irodalmi életet. Segítjük alkotóinkat publikációs lehetőségek (folyóirat, könyv, tévé- és rádiószereplés) feltérképezésével, megteremtésével, különböző alkotói ösztöndíjak és egyéb nívódíjak alapításával, illetve azok alapíttatásával.
– A fiatalabb generációra mi jellemző, milyen műfajt, írásmódot részesítenek előnyben, felfedezhető-e valamiféle csoportosulás, irányzat?
– Hála Istennek mindent szeretnek. Minden alkotó más, és ez fiataloknál még hatványozottabban érződik. Van nagyjából ötven, még önálló kötettel nem rendelkező fiatal szerző a Társaságunk holdudvarában. Mentorok bevonásával segítjük őket a pályán elindulni, megmaradni. Vannak rendszeresített továbbképző összejöveteleink, az Opus nevű folyóiratunk mellékletében és a honlapunkon biztosítunk publikációs lehetőséget, Pegazus-díjban részesítjük a legjobbakat. Tavaly életre hívtuk a Fiatal Írók Körét. A fiatalok nagyon lelkesek, de hogy miként fognak élni a felkínált lehetőséggel, az még a jövő zenéje.
– Felvidéken az Irodalmi Szemle, a Kalligram, a Szőrös Kő (amely, úgy tudom, már csak online formában működik) és az Opus folyóiratok szolgálják a közlési teret. Mennyire nyitottak ön szerint ezek a lapok az anyaországi vagy Kárpát-medencei fiatalok alkotásainak publikálására?
– Mindegyik felsorolt folyóiratnak megvan a sajátos arculata, és ez így van jól, de mindegyik közöl magyarországi szerzőket, fiatalokat is. Sőt, szerintem egyik folyóiratnál sem szempont, hogy a szerző épp hol él, fiatal-e vagy sem. A minőség nem kor- és országhatárfüggő.
– A Szlovákiai Írók Társaságának milyen fontosabb célkitűzései, tervei vannak a jövőre nézve?
– Éves munkaterv alapján dolgozunk. Egyik legfontosabb feladat a fiatalokkal való munka, az író-olvasó találkozók, a különböző irodalmi fesztiválok, díjkiosztó ünnepségek megrendezése, jubilánsaink köszöntése. És persze a sokat emlegetett érdekvédelem… Nemes feladatok ezek, hálás vagyok a sorsnak, hogy foglakozhatok velük.
– Mivel készül meglepni a közeljövőben olvasóit?
– Ha a jó Isten is engedi, egy újabb verseskötettel!
Hodossy Gyula
1960-ban született Dunaszerdahelyen. Költő, újságíró, könyvkiadó, irodalomszervező. Több szlovákiai magyar szervezet, intézmény alapítója és vezetője. Nevéhez fűződik többek között az Iródia (1983), a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség (1990), a Lilium Aurum Könyvkiadó (1992), a Katedra Alapítvány (1996) és a Vámbéry Polgári Társulás (2000) létrehozása. 2003-tól a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának elnöke.
