(Dávid Botond kiállítása elé)
„Mallarmé, a legmódszeresebb elméjű tizenkilencedik századi esztéta azt mondja: a világon minden avégből létezik, hogy könyv váljék belőle. Ma minden avégből létezik, hogy fénykép váljék belőle.”
(Susan Sontag: A fényképezésről)
Ki ez a fiatalember, akiről szinte mindent tudni hiszünk, hogy amikor e tudásról számot kellene adnunk, azonnal visszakozunk: semmit sem tudunk róla? Ki ez a fiatalember, aki alakot nem, de ruhát, sapkát vált, talán valamely elvárásnak megfelelően, azaz a társadalomban (ezt sem tudjuk, még csak nem is sejtjük) betöltött, betölteni kívánt, neki tulajdonított, neki tulajdonítható szerepe szerint? És e szerep (ha szerep) mit rejt, vagy mit tesz láthatóvá, látványossá, felfoghatóvá? Modell lenne ez a fiatalember, és egy fantasyhoz próbálna alakot? Egy filmhez meghirdetett válogatás résztvevője?
Aki tudja (a biztosat? a megsejthetőt?), hallgat, egymás mellé illeszti az elkapott (?) beállítás nyomán készült (?), hosszas megfigyelés után közzétett (?) fényképeket – a szemlélő jobb híján találgat, rejtélyt szimatol ott, ahol talán nincs rejtély, alakváltozást, ahol esetleg csak próbafelvételeket követő fényképsorozatot lát. Egyszóval, előbb tanácstalanság fog el, aztán kétely, majd következik egy történet (re)konstruálása, végzetül – újra csak jobb híján – megkezdődhet a bölcselkedés. Mivel már a Három nővérben is emígy fakad ki az egyik szereplő (nem a színész, mert ő eltűnik a szerep mögött): Ha nem adnak teát, filozofáljunk. S minthogy még a képeken sincs nyoma annak, aminek alapján teához jusson a fényképeket szemlélő, és a fényképekről – tudományossággal szólva – egy összefüggő narratívát szerkeszthessen, kezdődjék hát a bölcselkedés, mely vajmi kevés tanulsággal jár, inkább meghirdeti: kinek-kinek jogában áll azt fűzni (gondolatban, szóban-írásban) a képekhez, ami benne-általa gondolatként, találgatásként, rejtvényfejtésként megfogalmazódik. Hiszen önmagában még az egyértelműség látszatával feltűnő fénykép sem zárt, főleg nem önmagába zárt alkotás, hanem előbb a technikának, majd a technikát mozgató kéznek s a kezet mozgató tervnek – elgondolásnak összjátéka, amelynek játékba hozása azonban szemlélőjére vár. S kinek-kinek a maga pillantásával válaszol a fénykép, ki-ki a képben önmagát (is) tekinti, azt és úgy, ahogy világába, élettervébe beleillik/beleilleszthető.
Az első kérdést olyképpen körvonalaznám: egy ember hány ember, egyvalakiben hány ember lakik? Csak az, akinek szeretné láttatni magát, vagy csak az, akinek mások látják? És ezen túl: különféle élethelyzeteiben hányféleképpen nyilatkozik meg, akár ruhájával, fejfedőjével, fezzel vagy fez-telenül (vigyázat, magas hangrendű szó!), fegyverrel vagy fegyvertelenül, autóban, utcán, erdőben, előadóteremben ugyanaz néz ránk? Mennyire változtat a ruha az emberen? És az ember a ruhán? Szakácsként vagy vadászként, öltönyben/nyakkendőben vagy félmeztelenül egy-azonos személyiségre bukkanunk? Az Edgárnak nevezett fiatal ember „arcai” (de csupán arcai?) közül melyik az ön-azonos? Melyik a valódi, melyik az, amire vágyódik? vagy inkább egy történet fogalmazódik meg előttünk valakiről, akiben ott leljük valamennyi lehetőséget? Mindegyik lehetne, szeretne lenni, lehetett volna, eljátszik a lehetőséggel, hogy valamennyi egyszerre, s mert ez csupán egy fényképsorozatban valósulhat meg, talán egyik sem. A díszmagyarban: ez a múlt. Egy kocsiban ülve, fegyvert szorongatva: ez a jelen akciófilmjéből kivágott részlet is lehetne. De feltételezhetjük, hogy üldözött, ugyanolyan joggal, hogy üldöző. A napszemüveges, autós kép vállalkozót sejtet, az utcai járókelő szivarral, a forgatagra csodálkozva, a nagyvárosi flâncur, a tétován kóborló, aki otthontalanságát meghittnek tetsző pillantásaival leplezi. Mindez egy ember, aki sok ember, mindez az egyetlen lehetőséget megsokszorozó alak. Csak annyira szerep, amennyire ezt a társadalom elvárja, neki tulajdonítja, ám ő egyre újabb alakba, szerepbe éli bele magát. Ekképpen lesz – ha úgy tetszik – lélektani tanulmánnyá, tudósítássá egy valakiről, akinek én-je, talán felettes énje, elrejtvén az ösztön-ént, diadalmasan jelzi, mennyi minden, kiegészítem, lehetne, ha akarná, ha nem csupán a fényképész kívánságának engedve vállalná a beállítást, a pózokat, a helyzeteket, bújna ruhákba (jelmezbe?), öltene új alakot.
A második kérdés a fényképészt faggatná. Edgár arcai? Arctanulmányok? Pillanatnyi rezdülések, ruhákhoz szabott arc-módosulások, változó tekintetek megfigyelése, tanulmányozása, rögzítése? Ezúttal nem az impresszionista festő hite-elképzelése a mozgatóerő, noha a mexicói Nobel-díjvárományos író, Carlos Fuentes szerint: „a fényképezőgép korunk ecsetje”. Claude Monet a Saint-Lazare pályaudvart festette meg különböző napszakokban. Ugyanazt a pályaudvart? A fény-árnyékok változásai és magának, a festőnek a napszakok során változó hangulatai feltételeztetik, hogy állandóságában a változót. Nemcsak nem lépünk kétszer ugyanabba a folyóba, mi sem maradunk ugyanazok, hiszen a két belelépés között percek, órák, napok teltek el. A fényképész is változik a felvételek egymásutánjában, az időbeli eltérésekben vele is történik valami. Jóllehet a sorozatot végigtekintve, miközben az alakra, a környezetre, a kellékre, a ruhára, a micisapkára vagy a fezre, a bőrkabátra vagy fegyverre koncentrálunk, egyetlen fényképen az összbenyomást okozó egészre, lehetetlen nem gondolni arra, aki mindezt elkövette. Akinek eszébe jutott, megtervezte, végrehajtotta, rendet teremtett, és kiállításként prezentálta. S ez utóbbi bizonnyal azért hangsúlyos, mert egy kiállítás sosem kizárólag fényképek egymásutánja, azok számszerű összessége. Hanem valami, ami túllép ezen az összességen. Híradás – ezúttal – egy emberről; egy szerepről?, egy lehetőségről!, egy sokféleségében is egyről, ami nem egészen ugyanaz, mint az egy sokfélesége. „A fénykép hatalma abban rejlik – üzeni a már idézett Susan Sontag – , hogy lehetővé teszi olyan pillanatok tüzetes vizsgálatát, melyeket az idő sodra egyénként rögtön elmosna”. A fényképész lehetővé teszi, hogy találkozzunk – újra Sontag asszony – a „lappangó varázslat”-tal. Remélem, nem túlzás, ha a költőtől kérek kölcsön kifejezést, hogy jellemezzem; ő ugyan a költőről szól, én meg a fényképészköltőre alkalmazom: Az adott világ varázsainak mérnöke. A technikai sokszorosíthatóság korában nem egyszer, ilyen kiállítás segítségével végzi el azt, amit szóval, verssel, nyelvi műalkotással a költő: „megszerkeszti magában, mint ti majd odakint, a harmóniát.”
Elhangzott a székelyudvarhelyi Portré kávézóban Dávid Botond Edgár világa című fotókiállításának megnyitóján, 2011. június 13-án.
