Estéről estére úgy szedtük le a színpadról, ahogy felment: csontrészegen. Végigcsinálta a műsort, mi sem látszott rajta, de ahogy a gyér tapsok zöreje elhalt és összecsapódott a lila rongyfüggöny, ő össze is csuklott. Esteban a karja alatt fogta, én a lábánál, azonmód behurcoltuk a motelbe. Reggelig aludt; mikor felébredt, mintha mi sem történt volna. – Pálinkát – reccsent ki hangja az ajtón, és Esteban vitte is a nedűt. Nagyot szusszant ivás előtt, mintha nem esne jól neki az alkohol, mintha valami rosszat akarna legyömöszölni a torkán, aztán nyelt egyet és meghúzta az üveget. Ahogy leért a korty a gyomrába, csuklott. Megtörülte a száját, Estebanra nézett: – Fogkefe? Kaja?
Hatvanöt éves, cingár, rongyos, óriási vörös foltokkal az arcán, minden egyes nap részeg volt, és mi azon tanakodtunk, hogy meddig bírja még, mikor viszi el a cirózis. Esteban gyakran legyintett, hogy már évtizedek óta ezt csinálja az öreg, s nem kell aggódni percig sem. Ám én láttam Inkúbár arcán azt az alattomos sárga színt, mely olykor felvillant, hogy el is tűnjön. Tudtam: a halál már belekapaszkodott, talán pár hónap, esetleg év, hogy a másvilágra költözzön. Isten bocsássa meg nekem, még kíváncsi is voltam, hogy milyen véget támaszt enmagának az öreg. Meg voltam győződve, hogy ez a bűvész, nagy bűvész, aki egykor ügyvéd volt, nem múlik ki a világból egyszerűen, nem, valami csindaratta kell kövesse őt a másvilágra is. Kell tapsoljanak az emberek, ha nem is másnak, a puffadt has, a reszkető kezek és a halála, igen, a halála utolsó mutatványának. Az lesz az igazi, suttogtam magamnak, hogy Esteban meg ne hallja.
Már nem turnéztunk. Itt ragadtunk ebben a városban. Nem volt ebben semmiféle megegyezés, valamiféle megbeszélés. Itt jó pénz van, mondta az öreg, egyelőre nem megyünk sehová. Igaza volt, minden este kerestünk annyit, mintha utaztunk volna városról városra, tanyáról tanyára. Sokat nem kellett befészkelődni sem: néhány ládában benne volt az összes holmink. Inkúbár csak támasztotta az ajtót, amíg beköltöztünk a két egymásba nyíló szobába a motelben, majd nagyot köpött az ajtó elé, hogy pattant vissza a köpet. – Így is jó! – kiáltotta valami félig-meddig megtört büszkeséggel, lemondással. – Menjünk a hivatalba. Színpad kell, marhák.
Ott nagy tisztelettel fogadták, s ültették le. Teával, kávéval, szivarral kínálták, de ő mindent elutasított. Meglepődtem, mennyire átváltozott az öreg a hivatalos helyeken. Egyfajta lenézés volt a tekintetében, hetyke lett, de ugyanakkor alázatos is. Úgymond: nem csíphetted meg, mert mindig kicsúszott a kezeid közül. Bizonyára ez hatott a hivatalbéliekre is. Na meg a hatalmas jogi tudása. S a kis, poros mexikói városkában mindig elkél a jogi tudorok jelenléte, döntésképessége. Perceken belül rendelkezésére bocsátották a színpadot, annak minden kellékével, nevetséges bérleti díjért, ameddig csak szüksége van rá. – Természetesen, Don Donóres, természetesen – hajlongtak egyre előtte. Az öreg meg – istenemre! –, mint egy kiskirály... Csak akkor lett halovány, amikor kiléptünk az ajtón, s kapaszkodott a vállamba. Gyűlölöm őket, sziszegte fogai közül. Pár száz méterrel feljebb árnyékos veranda volt, le kellett ültessük, akkora felindultság vett erőt rajta. Teljesen elfehéredett, aggódva néztem. Néhány másodperc múltán magához tért. Vizet kért, végigsimított gyöngyöző homlokán. Tekintete tétova volt, erőtlen.
Estére mi sem látszott rajta. Minden mutatványt végigcsinált, megszólásig tökéletesen, csaknem unalmasan tökéletesen. Eltüntette a nézők zsebkendőit, óráit, sőt, néhány hölgyet is, akik vihogva, izzadságtól lucskosan felmentek a színpadra, tüzet varázsolt a nézőtér egyes szegleteiben, s végül saját maga emelkedett a levegőbe, látszólag minden segítség nélkül, hogy végleg elhagyja a termet. Dübörgő taps, nagy siker.
De heti egy előadást tartottunk (nekünk ez napi több órás előkészületet jelentett), ezért egyre kevesebb jegy fogyott. Végül előadásonként úgy hatvan ember képezte a nézőket.
Így éldegéltünk napról napra, egyre jobban belesüppedve az unalom kényelmes tengerébe, s ki nem mondottan, de az öreg halálát várva. Aztán az egyik este Esteban kolosszális hibát követett el: nem nyitotta ki a csapóajtót, melyen keresztül az eltűnésre váró hölgyek a színpad alá fektetett puha matracra esnek. A mutatvány csúfosan felsült: óriási röhögés a nézőtéren. Majd puffogás, kifütyülés. Az öreg lejött a színpadról, s nem törődve a nézőkkel, szárazon odavetette Estebannak: – Ki vagy rúgva, te hatökör. Az csak a vállát vonta meg. Majd segített visszaadni a jegyek árát, kiüríteni a színpadot. Amikor visszamentünk a motelbe, csomagolni kezdett, közben utasításokat adott, mire vigyázzak, mit hová kell tegyek az előadás alatt. Feleslegesen mondta, ismertem munkáját, de nem vágtam szavába. Hadd beszéljen, búcsúzzon így, ilyen módon kimondott szavakkal.
Be sem ment az öreghez, hanem a reggeli busszal utazott is. Már mozgásban volt a jármű, amikor kihajolt az ablakon, s visszakiáltotta:
– Vigyázz az a… – nyelte el a dübörgés a hangját.
– A mire? – ordítottam.
– Az apámra! Vigyázz az apámra!
Akkora porfelhő maradt a jármű után, hogy jónéhány perc kellett, míg ismét látszottak az épületek. Hümmögve álltam az út közepén; nem, az istennek sem gondoltam volna, hogy Inkúbár Esteban apja. Bár ha jobban belegondolok… Voltak ott gyöngéd pillanatok az öreg részéről, de én bizony másra gondoltam… Isten bocsássa meg nekem… de én bizony másra gondoltam… Manapság nem ritkaság az… Igaz, most szégyelltem is… Aúúúú… Aztán visszatötyögtem a motelba. Az öreg a díványon feküdt, hortyogott. Nézegettem, gondolkodtam felette. Szúrhattam a tekintetemmel, mert felébredt. – Pálinkát – reccsent a hangja. Aztán: fogkefe? Kaja? Na mi lesz?!
Na mi lesz?! Ennyit változtak a reggelek.
Az esték meg annyit, hogy többé soha nem léptünk fel. Elég volt – intette, mikor rákérdeztem. – Nem csinálom tovább, elég volt húsz év. – De akkor miből fogunk megélni… – akadékoskodtam. Az öreg hunyorgatott: – Azzal ne törődj. Még aznap elment a hivatalba, s csak délután jött haza. Egy marék bankjegyet húzott elő a zsebéből. – Nesze – mormogta, miközben a kezembe nyomta. Mikor a vége fele járunk, szólj. Megértetted? Bement a szobájába. Újabban Shakespeare műveit olvasta esténként. Nappal meg nagy sétákat tett. S valahogy kevesebbet törődött a butykossal. Ha eddig napi másfél liter pálinka ment el, akkor most fél liter körülivel beérte, később már annyi sem kellett. Örültem, titokban. Dehogy mertem volna mutatni előtte az örömemöt!
Mikor nem sétált, embereket fogadott a motelben. Visszatért az ügyvédkedéshez az öreg, igaz, láttam rajta, hogy csak kényszerűségből. Hogy meg tudjunk élni. S bár nem ivott annyit, és Shakespeare valamennyire felüdítette, én bizony féltem, hogy ez csak a halál előtti fellobbanás. És féltem, hogy nem, nem a színpadon hal meg. Hanem csendben a szobájában, az izzadságtól mindig nedves, szúrós szagú ágyon, és én még csak nem is látom a halálát, nemhogy mások lássák, és szörnyülködjenek… Ilyenkor összerezzentem… Istenem, ezek a gondolatok. Bár bevallom, tulajdonképpen ez vonzott az öreg Inkúbárban. Ez az elfojtott nagyság, ha úgy tetszik. Ragadtam hozzá, vonzott magához. Ő ezt nem is tudta, vagy nem is törődött vele. S ha nem törődött vele, akkor bizony neki volt igaza: én voltam a keselyű, aki a halálát várta. Talán túl sok Nietzschét olvastam, s a különféle őrült nagyságok így vertek fejbe, ezért ragadtam meg egy általam nagynak vélt ember mellett, egyre lesve őt, nem a tanulás, hanem a már majdnem aberrált kíváncsiság végett. Ha a piacra mentem, siettem vissza, ha örömlánnyal háltam, siettem elvégezni a dolgomat, ha pár órára eltűnt, siettem utána, óvatosan, hogy észre ne vegyen. És hittem, hogy nem vett észre. Nem látja, hogy az utolsó percek igézete tart mellette.
Annak örültem, hogy kevesebbet iszik, de annak nem, hogy így talán messzebre kerül a haláltól. S valóban: azt a sárgaságot egyre kevesebbet láttam rajta. Hogy miért örültem? Mert nem igazán voltam kíváncsi arra, ahogy egy bomlott elme sírba száll, nem… Dehogy! Nekem titánok ragyogása kellett, titánok zuhanása. Azért… azért féltem és szerettem az öregemet… Igen…
Még Peruban akadtam rájuk, mintegy véletlenül. Egy kisebb város, Lecinos vasáru üzletében dolgoztam már évek óta, szabad időmben Nietzschét, Schopenhauert olvastam, verseket tanultam, és Verne által járattam szabadon a képzeletemet, majd Baudelaire verseivel vétkeztem, hogy Apollinaire Tizenegyezer vesszőcsapás könyvecskéjére és de Sade márki Filozófia a budoárban művére maszturbáljak. Kocsmákban, könyvtárban és bordélyházban töltöttem a szabad időmet. És nem ábrándoztam semmiről, csak… voltam, bevallom, a szó kissé elfajult értelmében. Nem törődtem az életemmel: lesz, ahogy lesz.
Esteban egy késő délután lépett be az üzletbe. Nyílászárókat keresett, meglehetősen sietett. Többfélét is mutattam neki. – Fel is tudod szerelni? – kérdezte türelmetlenül. Bólintottam. Pár pénzdarabot dobott a pultra, elmagyarázta, hogy hol keressem. És már rohant is. Kényelmesen bezártam az üzletet, a bevételt jól eldugtam a kabátom belsejében, majd a színházba mentem. Esteban már felszerelte az álszínpadot (egy színpad a színpad felett, pár deszkából összeállítva, külső szemlélő számára láthatatlan; alatta rejteznek a különféle rugós szerelékek, amikre szükség van a különféle mutatványokhoz), megmutatta, hogy hová szereljem a nyílászárókat. – Gyorsan, csak gyorsan – nógatott, s én néhány perc alatt készen is voltam. – Ejha – jegyezte meg. Szó mi szó, tényleg értettem különféle szerelésekhez, gyerekkorom óta örömemet leltem a dolgok szétszedésében és összerakásában. – Maradjon az előadásra – csapott a vállamra. – Szívesen – mosolyogtam. Jólesett, hogy elismer. Tényleg jól.
Hát beültem a nézőtérre. Hunyorogtam, s egyre kellemetlenebbül éreztem magamat, ahogy az emberek begyűltek a sárgás fényben; a zárt helységben a levegő egyre tömöttebb lett, emberi kipárolgás, szivarfüst és hangos röhécselés, szesz szaga tette percről percre nehezebbé. Világosan láttam, hogy amikor az öreg Inkúbár kilépett a színpadra, nagyot nyelt. Akkor azt hittem, hogy a kipárolgás, a levegő készteti a nyelésre. De később rájöttem, látván a sok előadást, hogy a tulajdon undorát nyeli vissza, s változik olcsó bűvésszé, akinek nagyszerű mutatványai vannak… változik olcsó bűvésszé, száll alá, hogy önmagáért szórakoztasson, s mást ne akarjon.
Elbűvölt. Nagyon, nagyon elbűvölt. Néhány mutatványa a csodálkozásomat is kiváltotta, de ő, Inkúbár Donóresz volt az, aki, ami elbűvölt. Minden ostoba trükkjén átsugárzott az ő nagysága, s én boldogan hittem, boldogan láttam, hogy egy Zarathusztra áll előttem. Végre egy Zarathusztra.
Előadás után Esteban magához hívott és bemutatott neki. Az öreg le-lecsukódó szemmel állt, majdnem összeesett, olyan részeg volt. De azért erőt vett magán, és rám meresztette a szemét: – Felveheted, ha akarod – intette aszisztensének, s azzal össze is csuklott. Másnap egyáltalán nem emlékezett rám.
Hát persze, hogy velük mentem. Kora hajnalban indultunk. Még a vasüzlet bevételét sem adtam le.
*
Soha egyetlen szóval sem hiányolta a fiát. És soha nem beszélt a családjáról sem. Úgy éltünk abban a sivatagi porfészekben, mintha semmi közünk nem lett volna a külvilághoz. Nemtörődömség, még inkább gőg, le nem ereszkedés a dolgokhoz. És egyre vállalta az ügyeket, és egyre több pénzt keresett. Míg kezdetben kizárólag a megélhetésért dolgozott, most már a pénz ízéért. Vagy nem? Bevallom, nem tudom eldönteni. Az is lehet, hogy ezt az ostoba hatalmat élvezte ismét, akárcsak egykoron. A pénz roppant üres és nagyon kétes hatalmát. Mindenesetre velem nem fukarkodott. Bőséggel adott pénzt, és én meglehetősen sok könyvet vásároltam, többségükben pornográfiát. Nem törődtem azzal, hogy rejtegessem előle. Hiányérzet volt bennem, a pornográfia segítségével töltöttem be. Végül eljutottam oda, hogy undorodtam a női test érintésétől, kizárólag a fantázia világában éltem, mindenféle szerzettel folytattam szexuális aktusokat, minél furábbakat, annál jobban élveztem.
És évek múltak el, és ő egyre jobban öregedett. Ah, mennyire felnéztem rá! Az elmúlt évek megfiatalították, szigorúvá tették, megnemesítették... Már egyáltalán nem fogyasztott italt, vigyázott étrendjére, kivált akkor, mikor kiderült súlyos cukorbetegsége. Nem dohányzott, hosszú sétákat tett, az ügyek tárgyalásából is visszavett. És sok verset tanult. Hogy elméjét pallérozza, mondogatta. Később már fiával is megpróbálta felvenni a kapcsolatot, de az nem válaszolt egyetlen üzenetére, levelére, telefonhívására sem.
Mondhatom, hogy én lettem a fia? Az édes gyermeke? Ó, bárcsak mondhatnám! Bárcsak mondhatnám. Törődött is velem, meg nem is. Igaz, nem hagyott egyedül, s világosan látta bennem az ürességet, azt a szürke végtelent, mely már nem a romlás, hanem a legteljesebb közömbösség. Hálás voltam törődéséért, de ez mit sem segített. Szükségem volt ugyan a nagyságára, de legszívesebben csak a halála nagyságát akartam.
Később apró jelei tüntek elő romlásának. Vendéglőbe volt hivatalos, s engem is magával vitt, mutatása a velem való törődésnek. Kollégái ültek az asztalnál, hosszasan beszélgettek, s mikor hozni akarták a levest, egyikük intett a pincérnek: ne, még ne, mintegy félóra múltán. Mire Inkúbár Donóresz felállt, kollégájához lépett, és szó nélkül arcon ütötte. Majd kiment a vendéglőből. Mindenki megdermedt; én is. Holott tudtam: elmúlt már egy óra, s ennie kell, cukorbetegsége végett. Ám erre a reakcióra nem számítottam. És utána sem mertem menni.
Majd elindult a lassú, suttogó, tanácstalan beszélgetés (miközben óvakodó pillantásokat vetettek rám, ahogy ott kucorogtam a nagy asztal sarkán), és a levest is kihozták. Ekkor bejött a vendéglőbe, asztalhoz ült, hosszasan szürcsölve elfogyasztotta levesét. Mikor befejezte, újfent kollégájához lépett, és válogatott sértéseket vagdosott a fejéhez. Kénytelen voltam kivezetni őt. Hazamentünk, szobájába ment, és egész nap nem mutatkozott. Másnap bevallotta, hogy fogalma sincs, miért viselkedett ily módon. Feje iszonyatosan fájt, teste bal oldalán fura hidegséget érzett.
Azt hiszem, én felismertem, hogy miért, de hallgattam. Nem mondtam volna el a világ minden szüzéért sem.
Érdekes módon a kollégák úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Soha egyetlen szót, megjegyzést nem hallottam az eset kapcsán, magától Inkúbártól sem.
Egy másik jel volt, legalábbis én annak értelmeztem, hogy egyre dühödtebben tanulta, memorizálta a verseket. Azt hiszem, tisztában volt azzal, hogy cukorbetegsége miatt lassan leépül az érrendszere, így az agya oxigénellátása is akadozni fog, ennek következményeként pedig: egyszerűen elsorvad. Ennek nem örültem.
Gyakran azon kaptam, hogy egy nevet mormol maga elé: Ella, Ellacskám. Hónapokkal később hozzátette: ha te nem vagy, én sem lennék itt. És ezt eléggé sokszor dünnyögte maga elé, ahogy kisomfordált a szobájából, vette a könnyű kalapját, s ment sétálni. Ekkorra befejezte minden tárgyalását, kizárólag jogi tanácsadást folytatott; jól jövedelmező mesterség volt ez. Később megtudtam, hogy kollégái tanácsolták el a tárgyalásoktól. És ez volt a harmadik jel. Azt hiszem, tudomásul vette en-elmúlását, de nem avatott be senkit sem az érzelmeibe. Ott totyogott a várost körülvevő satnya erdőcskében, le-lepihent a homokos dombok tövében; én meg akkora, de akkora szeretettel nézegettem egyre jobban megzavarodó Zarathusztrámat... Akárcsak ő, én is készültem.
Haláltusája nem tartott sokáig. Egyik délelőtt agyvérzés érte utol, következményeként lebénult a bal oldala. Néhány hétre rá ismét agyvérzés érte, s ekkor már vitte is magával. Táviratoztam Estebannak, semmi válasz. Előkészítettem a temetést. Temetést? – hamvasztottuk az öreget. S amikor megtörtént a szertartás, és hazamehetten a motelba, dühösen törtem öszsze a hamvait tartó égetett agyagedényt. Hát tényleg ennyi volt? Így döglött meg az én Zarathusztrám.
Nem mentem sehová, maradtam a városban. Elég pénzt hagyott rám, hogy évekig gondtalanul éljek belőle. S valami kétes hírnévre is szert tettem: a városka lakói meg voltak győződve, hogy a fia, mi több, magam is ügyvéd vagyok. Mivel eleget tanultam tőle, vállaltam a szerepet. Senki nem érdeklődött a papírjaim után, pedig dehogy volt jogi végzetségem! Nem is akartam. Undorodtam a jogtól: ahol jogra van szükség, ott a jogtalanság. S ez miatt a jog mindig negatív kicsengésű, gondoltam. De remekül meg lehetett élni belőle.
Zarathusztrám halála után három évvel lakást vásároltam, nem messze a bíróságtól. Ahogy bementél a bírósággal szembeni utcán, és jobbra fordultál, mindjárt ott volt az én lakásom. Háromszobás panel, a földszinten. Az egyikben fogadtam az ügyfeleket. Bőrkanapé, rendezetlen könyvesszekrény, nagy asztal, s mivel előttem húzódott egy másik épület, kevés napfény; egy másik szobában rendeztem be a hálófülkét, televízió, kényelmes, nem nagy ágy, s mivel ide több fény jutott be, redőnyt szereltettem az ablakra, melyet általában behúzva tartottam. A harmadik szobában kisebb irodát rendeztem be, ide titkárnőt szándékoztam alkalmazni, amire sohasem került sor, mert idegenkedtem egy harmadik személy jelenlététől a lakásban.
Rendszeresen rendeltem prostikat, mikor csak a kedvem tartotta. Perverz játékainkkal valamelyest felejteni tudtam az öreg halála felett érzett gyászt, s azt a belső, hitvány ürességet. Kedvenc foglalatosságaim közé tartozott, hogy de Sade könyveiből olvastunk, s megpróbáltuk az olvasottakat a lehető legjobban teljesíteni. Olykor több prostituált is részt vett ezeken a szexuális együttléteken, férfiak úgy, mint nők. Ám ahogy múlt az idő, egyre üresebbnek éreztem magamat, egyre homályosabbnak, szürkébbnek. És hiányzott az én Zaraathusztrám, egyre jobban, istenem, egyre jobban.
S ahogy ritkultak az orgiák, úgy emelkedett Ő egyre magasabbra bennem. Jegyzetei között felfedeztem néhány momentumot az életéből. Megtudtam, hogy ehhez hasonló kisvárosban született. Bányászvárosban. Szülei egyszerű emberek voltak: apja bányászmester, anyja tanítónő. Hárman voltak testvérek, ő a legnagyobb. Jól tanult az iskolában, még jobban énekelt, szavalt, játszott különféle hangszereken, de ennél is jobban tudta szórakoztatni az embereket. Tizenkilencedik születésnapján kezdte meg munkáját a bányában. Azon időszak alatt, míg ott dolgozott, egyre azon iparkodott, hogy a felszínre törjön, s ott meg is maradjon. Közben meghalt az apja, kénytelen volt a helyébe lépni, családját fenntartani. Közben tanult, szorgalmasan. Egyetemre készült, annak ellenére, hogy fogalma sem volt, miből fedezi a költségeket. Aztán megvillant előtte a megoldás: udvarolni kezdett egy lánynak, akinek szülei meglehetősen tehetősek voltak. Ám a lány csúnya, végtelenül. A célra koncentrál, s feleségül veszi a lányt. Huszonnégy éves, mikor elkezdi a jogi egyetemet. Három év alatt elvégezi, felesége hűségesen eltartja őt és családját, annak ellenére, hogy köztudottan csalja, szeretőket tart, kurvákhoz jár. Miután elvégezte az egyetemet, közhivatalnokként kerül vissza a városkába. Hamar megy felfele a szamárlétrán, sokat unatkozik, sokat olvas, önmaga szórakoztatására bűvészmutatványokat tanul. Gyereke születik, kislány. Nem sokat foglalkozik vele. Valahogy nem jár itt – érzem én ki a szűkszavú sorok mögül, ezért unatkozik, ezért kedvetelen, ó, az én Zarathusztrám élni akar! Sokat iszik, rengeteget, és egyre messzebb kerül... Végül szó nélkül otthagy mindent, más városba költözik, ügyvédi irodát hoz létre, s meglehetős hírnévre tesz szert. Megismerkedik Ellával, élete szerelmével, ahogy nevezi. Ella könyvelő, egy távoli farmot könyvelget, gyakran ott tartózkodik. És rengeteget iszik. Ő megpróbálja leszoktatni az italról... Nehezen megy. Sokat veszekednek, néha még verekednek is. Ella olykor az eszméletvesztésig iszik, hogy még a tehenészlegények is végigmennek rajta, mikor részegen beesik az istállóba. De ő nem hagyja el. Megpróbálja mérsékelni a saját adagját: valaki álljon a lábán ebben a kapcsolatban. Elválik feleségétől, feleségül veszi Ellát. Néhány év múltával fiuk születik, Esteban.
Reméli, hogy a gyerek jelenléte stabilizálja valamennyire ezt az ingatag elmeállapotot. Ám Ella még több alkoholt fogyaszt. Hiába viszi elvonóra, kezelteti pszichológusokkal, az eredmény teljesen elmarad. Végül, mikor Esteban tizenöt éves lesz, anyját cirózissal diagnosztizálják. S mivel nem hagyja abba az ivást, a vég roppant hamar bekövetkezik, alig két év múltán. Ella gyakorlatilag kihányja a belsőségeit.
A temetés után minden vagyontárgyát értékesítteti. Abbahagyja az ügyvédi pályafutást. Nézi a fiát: azt olyannyira megviselte szülei életmódja, hogy egyfajta zombi lett belőle. Sérült a gyermek, gondolja, de majd én helyrehozom, megjavítom.
Ó, Zarathusztrám! Milyen szomorú az életed, kedves, nagy Zarathusztrám!
Évekig csak utazgatnak a világban. Meglátogatják Észak-Koreát, Kim Ir-Szen rendszere mély tiszteletet vált ki belőle, úgyhogy innen, a Szovjetunión keresztül Romániába utaznak. Lelkesítik a kommunista eszmék, egyszerűek, nagyszerűek, összetartozóak. Úgy találja, hogy Románia rendszere már túl liberális Észak-Koreához képest, Magyarországról és a kommunista blokk más országairól nem is beszélve. Megpróbál letelepedni Koreában, persze nem engedélyezik. Hazatérnek, otthont keresnek. Nehezen megy, mindenhol egyfajta közönyös képmutatásba ütköznek. – Így? – fortyan fel Inkúbár Donóresz. – Így? Akkor más utakat fogok járni. A képmutatás igaz útját. Kötéltáncos leszek magam is!
És elmegy bűvésznek. Járják az országokat, meglehetősen sikeresek. Egyre többet iszik, de a színpadon mi sem látszik ebből...
Hosszú hónapok múltak el, míg sikerült összeraknom Inkúbár Donóresz életét a hátrahagyott feljegyzésekből, az útlevelek pecsétjeiből, a különféle nyelvű és beállítottságú folyóiratokból. Kiderült, hogy sokat publikált az öreg, vitairatokat szerkesztett, különféle jogi kérdésekben foglalt állást, támogatta az intellektum jogi státusát, támogatta a művelt elmék elismerését a szokásos anyagi (vagyontárgyak, földterületek – feudalizmus – stb) ellen. Ne az maradjon életben, akinek minél többje van, hanem az, akinek minél több esze van – írta fel haragos betűkkel egyik jegyzetfüzete utolsó lapjaira.
Ó, Zarathusztrám!
Mikor elmentek a kurváim, és magamra maradtam a sok üres borosüveg, elnyomott csikkek, spermás szőnyegek, injekcióstűk, bilincsek és latex, könyvek és fasiszta pornófilmek kiégett társaságában, gyakran sírva jutott eszembe az én öreg emberem, az én bölcsem, az én apám, az én jogom és mindenhatóm. Mivé lennék nélküled, és mi vagyok nélküled.
*
Tudom, hogy hülyeség, de nem bírok megnyugodni. Sokan mondják: miért idegeskedsz, már úgysem lesz jobb, rosszabb, az aggodalommal meg senki semmit sem oldott meg. Engedd el magad, nyugodj le... Légy csöndes, és tovább fogsz élni. Légy brutálisan szürke, hogy tovább bírj élni. De... így van ez? Tanulmányok sora bizonyítja, hogy aki szenved, éhezik, sokat él. És én... igen, bevallom, sokat akarok élni.
Nem tartom a kapcsolatot a más páciensekkel. Nem érzem szükségét, de úgy hiszem, nem is engednék. Ebben a rohadt dühöngőben mindenki annyira személyre szabott életet kap, élethez jut, hogy az már-már a bámulat határát súrolja. A valóság kőkemény és fájdalmas káprázata. Engedelmesen meghajtom előtte a fejemet.
Hónapok óta először a tegnap megengedték, hogy tévézzek. Néztem a színes képek összefolyó kakafoniáját, az őrült visongásokat, hisztérikus nevetgéléseket, és a végtelen ajánlásokat. A televízióval remekül lehet onanizálni. Aztán az összevisszaságból kibukkant Esteban Donóres arca. Betöltötte a teljes képernyőt. Végtelenül csendes arc, elhízott, enyhén nedves, puffadt. Iszik, sokat iszik, látom rajta. Néztem, és eleinte nehezen tudtam összerakni a dolgot (gyógyszerek...). De igen, ő a családjóléti miniszter. Hosszú pálya lehet a háta mögött. Remek jogi képzésben részesült, rengeteg tapasztalattal rendelkezik, hiszen sokat utazott. Sok emberrel találkozott, és ne feledjük el, hogy ki az Apja. Bármi, amit Ő tesz, remek lesz. Medvék tapsolnak minden mozdulatára, libák gágognak, ha kabátját kitárja a szél, tyúkok kárálnak, ha kissé tovább beszél a kelleténél, nepperek reszketnek tőle, államelnökök kérik a tanácsát. Ó, Zarathusztra, Fiad a helyére került.
Heteken keresztül örültem, hónapokon át akartam levelet írni neki. De nehezen megy a fogalmazás, a drogok hol szétlövik, holt túlságosan feszesre húzzák az agyamat. És az izgatottságomat is le kellett győznöm ahhoz, hogy levelemet megírjam. S amikor sikerült a három oldalt összeköhögnöm, nem engedték, hogy postára tegyem. Megy a dossziémba, közölte hideg csillogásával az orvosom. És hiába sírtam, zokogtam, nem küldték el Neki. Újabb nyugtatókat kaptam, hogy hetekig nem voltam magamnál.
Mikor végre úrrá lett szervezetem a szereken, megpróbáltam elmagyarázni, hogy miért olyan fontos ez nekem. Hogy az Apával és Fiával jártam évekig az országot, s mikor a Fiú eltávozott, én lettem az, aki vigyázta az Atyát. S most a Fiú felbukkant. Kötelességem átadni neki a Megmaradottakat, amit rám bíztak. Illetve én állítottam össze, írtam meg, mert kötelességem tovább vinni...
De csak azt értem el, hogy ismét kiütöttek. Megkötöztek, megvertek, nyálam folyt, összerondítottam magam.
S így ment ez hónapokon keresztül. Felébredtem, könyörögtem, ők meg kiütöttek. Tényleg nagyon hosszú időnek kellett elmúlnia, míg rájöttem az összeesküvésre. Arra, hogy ez egyszerűen nem vezet sehová. Változtatnom kell hozzáállásomon, hiszen ők nem akarják az Ő szavait, nem engedik az Ő tanításait. Ha találkozni akarok a Fiúval, magamnak kell tennem valamit. Ezek sohasem fognak engedni semmit. Megkötöznek, ennem adnak, elaltatnak és kivégeznek. Lassan-lassan megölnek.
Úgyhogy azt kezdtem játszani: egyetértek velük. Igen, nagyon beteg vagyok. Igen, hasadt az elmém, én öltem meg azokat a prostikat. Igen, évekig ügyvédnek adtam ki magamat. Igen, én korrumpáltam a bírókat, s később zsaroltam őket, hogy ügyfeleim számára kedvező ítéletet kényszerítsek ki. És igen, én öltem meg a törvényszék elnökét, ástam el a prostik teteme mellé, kint a sivatagban. Igen, én pályáztam a helyére. Öltem meg ellenlábasomat, riválisomat. Tudom, hogy helytelenül cselekedtem. Ha tudnátok...
Ha tudnátok.
Szerencsétlenségemre és szerencsémre a homok remekül konzerválta a tetemeket. Ha nem jutok ide, sohasem jövök rá, hogy mit kell tennem. Hogy terjesztenem kell Őt, az Ő látomásait. Maradtam volna a züllötség örömében, amíg csak bírom.
Ha tudnátok, hogy csak azért nem sikerült, mert nem születtem nagyságra. Az én tisztem az, hogy vigyázzam az Atya emlékét, biztosítsam a Fiú tekintélyét. Nem az a tisztem, hogy különféle ostoba állásokat töltsek be, felesküdjek hamis és korrupt nagyságoknak. Kivéve a Fiúnak. De ő sohasem kérné, hogy felesküdjek.
Nem ment könnyen, sőt, nagyon nehezen sikerült. Orvosaim roppant figyelemmel foglalkoztak velem. Kamerát szereltek a szobámba, még az illemhelyre is elkísértek. Érdekesnek találtam a dolgot. Ha jobban belegondolok, rajtam múlt egy egész város jóhíre. Általam alapozták meg helyüket az országban, hiszen – hm – nagy port vertem fel. Igaz, az is ott történt meg, hogy egy elmebeteg elhelyezkedett az ügyvédi kamarában, úgy, hogy még papírokat sem kértek tőle. Azt hiszem, ezért eléggé szégyellték magukat. Majdnem kivégeztek a letartóztatáskor. Olyannyira megvertek, hogy bal karom lebénult, jobb lábszáram eltört, életem végéig sántítani fogok; egyetlen fog nem maradt a számban, mi több, bal kezemen a körmeim is elhullottak a durva veréstől. Majd napokig, hetekig éheztettek. Végül ide zártak. Bevallom, többre nem emlékszem. De erre most nincs is szükségem.
Tizenhárom év után kikerültem az intézetből. Már nem voltam elmebeteg: minden papírom józan elméjűnek deklarált. És orvosaim nagyon büszkék voltak magukra, lassú-lassú felgyógyulásom erős bizonyítéka volt annak, hogy módszereik működnek, ezért jogosultak.
Évekig utazgattam az országban. Körbehordoztak tisztességesen: íme, egykoron milyen volt ez az ember, és most milyen. A szülők elémbe hozták gyerekeiket, hogy megbámuljanak, a vénasszonyok lábam elé borultak, az apák végtelenül férfiasan megbocsátottak. Különféle műsorokban vettem részt, illett hozzám a reggeli kávé, az esti vitaműsor, az éjszakai összelihegés, a déli mosoly és a délutáni szenzáció. Igen, mindennek a példája voltam, és mindenben részt is vettem. Az emberek imádnak megbocsátani... Sikerült is egy csinos összeget félretennem, mert pillanatig sem feledkeztem meg a célomról: találkozni a Fiúval.
Ez be is következett, mindenféle különösebb erőfeszítés nélkül. Akkora sikerem volt, hogy a politikusok meg sem akartak kerülni, mi több, mindenik magának akart, és bennem látták pártjaik ideáinak a letéteményesét. A liberálisok általam ünnepelték a másságot, a rojalisták az intésményesített bűnbocsánatot, a kereszténydemokraták az isteni bűnbocsánatot, a szocialisták meg egyszerűen csak megünnepeltek engem, mert kellettem nekik, és talán ez volt bennük a legszebb. A munkáspárt szolidaritását önmaga felemelkedéséért bírtam, a kommunisták meg idegenkedtek ugyan tőlem, de tisztában voltak a hasznommal, ezért nagyon ragaszkodtak. Édesek voltak... Mindannyian...
És én ott sántikáltam a különféle partikon, fórumokon, és vártam a pillanatot. Vártam, hogy megpillantom a Fiút, kezembe fogom kezét. Mert ő független volt. Mi más legyen? Független volt.
Egy iskolaavatón találkoztunk. Mint családjóléti miniszter vett részt a rendezvényen, engem meg a kereszténydemokraták hívtak meg; vagyis az akkori hatalom óhajtotta személyemmel emelni az iskolaavatást. A Fiú nyitotta meg a beszédek hosszú sorát, és én csüngtem minden egyes szaván, ámbár bevallom, fogalmam sem volt, hogy miről beszél. Egyre vártam a pillanatot, hadd beszéljek vele. Majd a közös asztalnál...
Nem ismert fel. Fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok. Átnyújtottam neki a kéziratot, amit az apjáról fogalmaztam, írtam, a Megmaradottakat, s ő bárgyú szemekkel nézte.
– Írt egy könyvet az apámról? Kedves öntől... De honnan ismerte?
Súlyos alkoholista volt. De mégis, Ő a Fiú. Ő megválaszthatja, hogy milyen lehet, és biztos vagyok benne, hogy teljesen uralja is ezt a fomát. Kell uralnia.
– Szó lehet arról, hogy megjelenjen a könyv – törölte meg a zsíros száját, és nyúlt a vodka után. Lassan, hosszú cseppekben szürcsölte az italt, majd potrohára helyezte a poharat. – Persze csak akkor, ha megszerkesztjük – hunyorogta. – És én is... Na, szóval tudja a dörgést, kéz kezet mos. Fogyni fog, azt garantálom. Néhány helyen kötelezővé tesszük a vásárlását, és hoppá, már meg is van. Mármint a siker, tudja. Remek pénz lesz. Önnek is.
Hebegtem. Hogy nem úgy gondoltam, hogy pénz legyen belőle. Meg kellett írnom, szabadkoztam, de nem, nem azért... Csak kellett. De nem figyelt rám.
– Hmm... Egészen jó lesz, pár milliót akasztunk belőle. Hogy én erre nem is gondoltam! Maga egy aranybánya. Miért nem mondta, hogy könyvet ír? Tudja, hogy mekkora példányszámban kerülhet ez forgalomba? Csak megváltoztatjuk a neveket. Nem szabad tudni, hogy az apám ihlette önt. Ön mégiscsak egy gyilkos, kérem tisztelettel. Megváltoztatjuk a neveket. Kell egy jó szerkesztő, és hoppá, megvan a dolog. Meg lesz oldva. Mondja, elgondolta, hogy hány százalék illetné meg önt? – gurgulázta itala mellől.
– De nagyon béna a címe. A Megmaradottak. Mi ez a marhaság? Nem baj, egy remek szerkesztő, egy remek szerkesztő, igen. Az kell magácskának.
Csaknem bénultan álltam ott. A kéziratot Esteban elé helyeztem, az bele sem nézett, csak egyre motyogott.
– De Uram, az ön apja... – mondtam. – Az ön apja... Zarathusztra... – csúszott ki a számon.
– Ezt is tudja? Igen, úgy csúfoltuk az öreget. Remekül dokumentálta a könyvecskét. Volt ott egy bűvészinas. De biztosan tud róla. Vele hagytam az öreget. Piszkosul utáltam akkor már. Menni akartam. Pénzem volt elég. S ne hová jutottam – kezdett röhögni, furcsán, hogy befele szívta a levegőt. – No, nem kell ennél több ide, de ezt nem tőlem hallotta. Bűvész-ügyvéd fia a miniszter. Így légy! Hihetetlenül híres lettem. Függetlenül is. Bár... független itt a pokol.
Röhögött, hogy már nem bírtam tovább. Nem, Ő nem ez. Én vagyok az! Én ostoba, hogy nem ismertem fel hamarabb, sokkal hamarabb!
El akartam menni, de pár lépés után utánam szólt:
– Holnap feltétlenül keressen meg. Itt a számom – firkantotta fel a kéziratra. – Holnap, hallja? Holnap. Nagy embert csinálunk magából. S én is magasabbra emelkedem, persze. Talán... Talán.
Elmentem. De pár perc múltán visszatértem.
A feje úgy vált szét, mint mikor kővel csapjuk meg a túlérett görögdinnyét. Szinte erőlködés nélkül hoztam világra az agyát. Közben patakokban folytak a könnyeim. Akkor is, amikor a biztonságiak többször is belém lőttek, akkor is, mikor a földre zuhantam, s megéreztem a közelgő halált. Én ostoba, hogy erre nem jöttem rá hamarabb. A Fiú nem ő, hanem én voltam.
Csak meg tudjak bocsátani magamnak. Még így, a halál küszöbén is. Csak meg tudjon bocsátani Zarathusztra nekem. Sohasem kellett volna várni a Megmaradottak publikálásával, hanem idejében lépnem kellett volna. Mostanra már mindenki ismerné Zarathusztrát, és hódolna is neki. A kellő tisztelettel!
Hogy mi igézett meg... eltűnése a rohadt álszínpadról.
Talán nem viszem magammal a halálba.
Hinteni kell Szavait.
