"Van fogalmad arról, hogy népszerűség?"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 12. (578.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szálinger Balázs
Marlon Brando
Varga Melinda
Az irodalom varázsköntöse - Beszélgetés Hodossy Gyula felvidéki költővel és irodalomszervezővel
Dávid Gyula
Kolozsvári magyar könyvnapok a háború után, a politika árnyékában
Fried István
Ruha teszi az arcot? Netán arc tenné a ruhát?
Páll Lajos
Két úr között...
Hetven után
Sigmond István
Molekulák 6. - A legnagyobb csoda
ION MUREŞAN
Az alkoholisták verse
Pohár
M. SZABÓ ISTVÁN
Inkúbár Donóresz hitvány meséje
Szalma Réka
Félszáraz, tőled
Szőcs István
Erdély egyik története
POTOZKY LÁSZLÓ
A legutolsó ajándék
Szakács István Péter
„Lámpával, égő szívemmel, bolyongjak…”
Simoncsics Péter
A Kalevala a magyar kultúrában
Karácsonyi Zsolt
Caligula, a gyermek
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - PROSPERO szigetén
Júliusi évfordulók
 
Szőcs István
Erdély egyik története
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 12. (578.) SZÁM — JÚNIUS 25.

– – – –– –– –
Ők a gyökér a mélybe lenn,
a messze nyugalomba,
de én az ág s még mozgok itt,
mint szélben a fa lombja.
– – – –– –– –
Nem emlékek, nem elfolyó
halotti tompa árnyak,
félig-nyitott szemmel ma is
föltámadásra várnak.
                                      (Kosztolányi)

Aranka György (1737–1817, „író, irodalomszervező, nyelvművelő” nevét ma már szavalóverseny s bizonyára alapítvány és társaság is viseli, mégsincs benne még az iskolázottabb rétegek „köztudomásában” sem; hogy kicsoda is volt és miért is tiszteljük? Sok ilyen név van. Olyanok, mint azok a tölgyek vagy diófák, amelyek alatt valaha Rákóczi Ferenc egy-egy alkalommal oly jóízűt aludott. Ám hogy mit is álmodott?
Az 1950-es évek elején Jancsó Elemér írogatott előszavakat hozzá, előadásokat tartott, Király Emőke doktori értekezése is elkészült már, s nem olyan régen Egyed Emese közölt egy szerfölött érdekes kis írást Aranka verseiről, többek közt egy „Kosztolányi-anticipációjáról”, ám mindez szűk körben maradt, nem is tudom, reflektált-e egyáltalán valaki rájuk?
Ezért azt sem tudom, kell-e csodálkoznom azon, hogy a Korunk 5. száma, melyet történetírásunk mai helyzetének szenteltek, meg sem említi a tavaly megjelent Aranka György-kötetet1, sőt a lapszám vezértanulmánya (Romsics Ignác úr által) egyáltalán Aranka Györgyről sem tud… Igaz, csak addig olvastam, ahol Horvát István megmosolyogtató dilettantizmusát kötelességszerűen megpiricskolja, az agyonnyúzott verklimenetekkel (ősi dicsőség hajhászása stb.), amelyből csak annyi derülhet ki, hogy Ignácunk harmadkézből ha ismeri a szkütizmosz kérdését és Horvát Istvánt.2
Aranka György most kiadott Erdély-története amolyan rekonstrukció: eredeti teljes kézirat nem lelhető fel, a sajtó alá rendező Biró Annamária különböző változatok, töredékek, részletmásolatok alapján rekonstruálta, óriási filológusi erőbefektetéssel. Munkáját ilyen vonatkozásban csak szakember tudná érdemben méltányolni, sőt még ismertetni is; én egyszerű jámbor olvasóként kísérletet sem teszek rá. Inkább néhány tartalmi kérdéshez szólnék hozzá.
Aranka műve első részébe felvett egy (gyűjtőmunkája révén 11 másolatban előkerült kéziratot, „az 1533-beli kézírást”, amely önálló alakban a Csíki Székely Krónika néven híresült el, főleg Szádeczky Lajos tüzes bírálata révén. Ezzel a múltban többször is foglalkoztam, és sokan nálam jobbak is, most csak annyit ismétlek meg, hogy túlságosan könnyedek az olyan kijelentések, amilyent Biró Annamária is tesz, hogy Szádeczky Lajos „megcáfolta”. Sokkal helyesebb így fogalmazni: indulatosan elutasította.
Utána még nagyon érdekes kéziratokat közöl és tárgyal meg a székelység történelméről, majd a IV. rész VI. értekeződésében rátér a vitára August Ludwig von Schlözer (1735–1809) német történésznek arról a munkájáról, amely azt bizonygatja, hogy Erdély tulajdonképpen csak a szászok betelepítése által és ittlakása révén vált a magyar állam részévé. A vitairat mint polémia kitűnő, és Schlözer érveit „lesepri az asztalról”, azonban a szászok betelepítésének körülményeiben és történelmi hátterében Aranka György és kortársai még nem láthattak tisztán.
August Ludwig von Schlözer neve kellemes hangzási asszociációkat kelt: mint amikor pukkan a pezsgősüveg dugója. Tartalmi társításai révén azonban annál kellemetlenebb hangulatokat kavar fel az emberekben. A német történetírásban ő dolgozta ki elsőként azt a szemléletet, amely az egyes népeket és nemzeteket rangsorolja. Vannak életrevaló, történelemalakító népek, szerinte, és viszont vannak mások, amelyek kultúrképtelenek és nincs is saját történelmük, és csak arra valók, hogy az előző csoport népeinek zsákmányul szolgáljanak. Nem nehéz felismerni az árja-szupremáció koncepcióját, annyira, hogy Schlözert akár prenáci történelemfilozófusnak tekintsük. (Érdekes, az angolok akkoriban még nem filozofáltak így, de ebben a szellemben cselekedtek, és alakították ki a Föld egynegyedére kiterjedő birodalmukat. Ez támasztott halálos irigységet árja testvéreikben, a németekben.)
A szászok Erdélybe történt betelepítésének van egy-két máig megmagyarázatlan kérdése. Mindenekelőtt a letelepítés helye. A II. Géza halála előtti években Magyarország északi részébe, Szepes, Sáros, Abaúj, Bereg megyékbe és Erdélybe, főleg Dél-Erdélybe nagyszámú német bevándorlót telepítenek le, nyelvészeti adatok alapján igen sok közöttük a flamand. Aranka György úgy véli tudni, hogy e területek Dél-Erdélyben: az egykori Felső-Fehérmegye s a Királyföld, ritkán lakott területek. Valójában nem azok voltak, amint a helynevek mutatják, Szeben, Sebes, Szerdahely, Medgyes, Kis- és Nagykapus, Segesd, Segesvár, Berethalom, Kőhalom, Feketehalom, Halmágy, Brassó, Szászkézd stb., gazdag, művelt vidék, a Nagy-küküllő mente máig Erdély legjobb bortermő vidéke.
Hová lett e területről a székelység? Egyes vélemények szerint a Maros és az Olt felső szakaszának völgyeibe, rossz, rideg éghajlatú vidékeire „költöztek” a székelyek. Ám a kérdés az, ha azok a vidékek üresek voltak, miért nem a szászokat telepítették oda? És hogyan zajlott le az áttelepítés? Ugyanakkor a Kárpát-kanyarokon kívülre, a későbbi Sacuieni megye területére is történik nagyobb székely telepítés, helynevek tanúsága szerint, s e helységekben nem a csángók ősei laktak. A telepítések később folytatódnak, Moldovába is (lásd Neamţ megye). Majd jön a német lovagrend betelepítése (s nemsokára a továbbűzése), Moldovában a Milcov püspökség állandó bonyodalmas kérdése; még a tatárjárás után is.
Mind e kérdésekben, úgy tűnik, a lényeg Róma és Bizánc konfrontációja, mind e mai napig. Talán a vatikáni levéltárban rá lehetne akadni idevágó adatokra, ha – kutatnánk.
Másrészt az utóbbi száznegyven-százharminc, de főleg az utóbbi hatvan-ötven év kutatásai nyomán tudnivaló, hogy az Anonymus által emlegetett erdélyi blaccusok nem azonosak a wlachusokkal, akik valóban a románok ősei, de csak éppen az említett szász betelepítési hullám után jelennek meg először Erdélyben, míg a kemény cc-val (blaccorum) írt népség egy bolgártörök törzs volt, a bulakok, karaulakok – kikről a Brassó melletti Bolgárszeg nyerte a nevét, és akik utolsó említése a nagy mongol támadás idejéről, a Vaskapu tájékáról való.3
Ha a vízföldrajzi adatokat nézzük, a kép egészen kísérteties: nemcsak a Felső-Tiszavidék és az Olt-kanyar páros Homoród folyói, hanem a Nagy-küküllő és az Olt között folydogál egy Hortobágy nevű patak, ugyanakkor a Hortobágyi pusztaságon van (volt?) egy Brassó-ér nevű patakocska!
Ilyenformán a Schlözer–Aranka-vita okafogyottá is válik, ennek ellenére Biró Annamária minden elismerést megérdemlő munkája utat nyitott további kutatások telérei felé. Hurrá!

Jegyzetek

1Aranka György: Erdély története. Sajtó alá rendezte Biró Annamária. Erdélyi Tudományos Füzetek 264, Aranka György gyűjteménye II. Kv. 1910.
2A szkitha „világelsőség” kérdése nem Horvátnál, hanem híresebb ókori szerzőknél is felmerült; a XIX. századból lásd például az angol G. Rawlinsont. Horvát „őstörténeti teoriája” abból áll, hogy a középkor népei nem az égből pottyantak, hanem az ókorból ismert népek „folytatásai”, csak sokszor más néven. Ami a magyarokat illeti, szerinte a magyar nyelvet nem egy, hanem hét különböző nép (etnikum) beszélte, ez a gondolat már Otrokocsinál is felmerült. Bírálóinak cinikus aljasságára jellemző, hogy visszafordítják rá figyelmeztetéseit. Ő írta egy kritikájában, hogy olyan kijelentések, miszerint egyik nyelv lehet „szebb”, mint a másik, elfogadhatatlanok, „mert az ilyen korlátlan hazafiúi kirohanások csak a durvaságot növelhetik közöttünk.”
3Erre vonatkozólag lásd mindenekelőtt Rásonyi László  turkológus és követői műveit.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében