A szobában játszik, én meg a konyhában kötögetek. Szerencsére jól elvan magában, soha nem hiányolta a társaságot; ha jobban belegondolok, rajtam kívül senkit nem ismer. Néha rásandítok, de épp csak egy röpke pillanatra, nehogy elkapja a tekintetem, azt nem szabad.
Kezdeti rosszulléteimről azt hittem, a szülés utáni gyöngeség okozza, de igazából nem is figyeltem ilyen apróságokra, egész nap egyebet sem tettem, csak gyönyörködtem benne. Nyoma sem volt rajta az újszülöttekre jellemző formátlanságnak, az első pillanattól fogva kész kisasszony volt. Egyedül azt furcsálltam, hogy sosem sír, de az orvos azt mondta, semmi baja, csak nyugodtabb vérmérsékletű, érett gyerek. Nem is nagyon hiányzott a sírása, valahogy mindig megéreztem, mire van szüksége, büfiztetni kell-e, vagy épp pelenkát cserélni, elég volt a szemébe néznem. Ilyenkor annyira elbűvölt nagy, mélyfekete szemeivel, melyek olyan tökéletesen sötétek voltak, hogy nem is lehetett megkülönböztetni a szembogarat a szivárványhártyától, hogy észre sem vettem a rámtörő hőhullámokat. Egyszer azonban a szokásosnál erősebb émelygés ért utol, kevésen múlott, hogy el nem ájultam, szerencsére még volt erőm eltámolyogni egy karosszékig.
Ettől kezdve hiába ellenkeztem, férjem hajthatatlan volt: dadát kell fogadnunk, hogy kímélhessem magam. Egy falusi lányt vettünk fel, nem volt több tizenkilenc évesnél, de mindhárom kistestvére gondozásából kivette a részét. Különösen örültem neki, mert lelkiismeretes és megbízható volt, s úgy tűnt, a leányka az első pillanattól megszerette. Én pedig egyre jobban éreztem magam, már szinte elhittem, hogy a kimerültség okozta a rosszulléteimet, amikor a lány is hőhullámokra kezdett panaszkodni. Mindenféle orvoshoz elhordoztuk, mert szerettük volna magunknál tartani, de nem tudták megállapítani, mi baja, így hamarosan felmondott.
Egy darabig ismét én vigyáztam a leánykára, de hamarosan már fel sem tudtam emelni, annyira legyengültem. A férjem addig aggodalmaskodott, míg fel nem fogadtam egy új dadát, ezúttal egy öregasszonyt. Egész életében cselédként kereste a kenyerét, soha nem panaszkodott semmire, nem látszott rajta, hogy rosszul érezné magát nálunk, ezért is nem értettük, miért szökött meg tőlünk minden előzetes jel nélkül.
Látván, hogy nincs szerencsénk a dadákkal, ismét én kezdtem foglalkozni a leánykával, de az örökös émelygés miatt ismét fel kellett hagynom vele. Szerelőt hívattunk a gázművektől, hogy nincs-e valahol szivárgás a lakásban, de nem találtak semmit; a gyerekszobát is átköltöztettük egy másik helységbe, de hasztalan. Csak azon csodálkoztam, hogyan lehetséges, hogy a kicsinek semmi baja, hisz már a férjem is gyöngélkedni kezdett.
Aztán egyik napról a másikra elapadt a tejem. Hetente járt hozzánk egy tejesaszszony, mindig három-négy literrel vásároltunk tőle. Egyszer úgy nyitottam neki ajtót, hogy a leányka is nálam volt. Máskor mindig váltottunk néhány szót, most azonban be sem jött, szótlanul a küszöbre tette az üvegeket, és már nyújtotta is kezét a pénzért.
Viselkedését csak akkor értettem meg, amikor feltettem a kályhára a tejet. Alig kezdett el főni, máris összement. Képtelen voltam felfogni, miért vert át régi áruval, mi voltunk az egyik legjobban fizető kuncsaftjai. Biztos voltam benne, hogy többet a házunk tájára sem néz, de a következő héten a megszokott időpontban ismét szólt a csengő.
Mielőtt köszönt volna, óvatosan szétkémlelt, és csak azután vette elő a három üveget, miután látta, hogy egyedül vagyok. De hiába nyújtotta felém, én nem vettem el, karba font kezekkel hagytam, hogy ezeket is a küszöbre állítsa.
– Ez is olyan lesz, mint a múlt heti? – kérdeztem.
Az asszony félve pillantott fel.
– Mért, mi baja volt?
– Semmi, azt leszámítva, hogy legalább három napja látta a tehén tőgyét.
– Esküszöm, aznap reggel fejtem ki.
– Igen? Akkor miért sietett annyira, amikor ideadta?
Zavarában kosara vállszíját kezdte igazgatni, majd annyit mondott:
– Ezt az adagot ingyen adom, csak ne haragudjon.
– És honnan tudjam, hogy a következő héten nem romlottat hoz megint?
– Sosem hozok romlottat – mondta.
Szembe akartam csapni vele az ajtót, de nem engedte.
– Nagysága, higgye el, én friss tejet hoztam. Itt romlott meg magánál.
– Igen?! Biztosan az alatt, mialatt bevittem a konyhába! Szégyellje magát, és többet ide ne merje tenni a lábát!
Megfordult, de még visszaszólt a lépcső tetejéről:
– Szokott a nagysága rosszul lenni?
Nem feleltem, nekiálltam felszedni a tejesüvegeket.
– Csak azért, mert a lányától van. A tejet is ő rontotta el.
Többé nem tudtam kiverni a fejemből, amit mondott. Egyik este elmeséltem a férjemnek is. Kényszeredetten nevetett, de láttam rajta, hogy ő is gondterhelt.
– Kimerültek vagyunk. Majd ha nem kell annyit foglalkoznunk a gyerekkel, jobb lesz.
Elkezdtem figyelni magam. Azt vettem észre, hogy leginkább nappal kerülget a rosszullét, akkor is inkább a délelőtti, koradélutáni órákban, amikor a leánykával vagyok. De csak az után jöttem rá a bajok forrására, miután kiengedtek a kórházból.
Az történt, hogy egyszer olyan szerencsétlenül ért az ájulás, hogy bevertem a fejem az asztal sarkába. Agyrázkódással vittek be, két hétig benntartottak, mindenemet kivizsgálták, de sehogy sem tudták megállapítani a baj forrását. Nehezen viseltem ezt a fölösleges hercehurcát, hiszen csodával határos módon abbamaradtak a rosszullétek, és alig vártam, hogy hazamehessek a leánykához, meg voltam győződve, hogy soha többet nem lesz bajom. Férjem minden nap meglátogatott, de egyre sápadtabbnak tűnt, azt mondta, muszáj lesz elköltöznünk, valami baj van a házzal, ő ezt már nem bírja.
A leányka pontosan azon a napon kezdett el járni, amelyiken kiengedtek. A férjemtől tudtam meg a hírt, alig vártam már, hogy lássam. Hazatértemkor egyenesen a szobájába mentem.
Háttal állt nekem, a kiságy rácsába kapaszkodva nézett ki az ablakon. A házunk előtti parkot figyelte, ahol gyerekek szoktak játszani. Mögéje léptem, és én is kinéztem. Először nem tudtam eldönteni, mi olyan szokatlan, aztán rájöttem, a park mozgalmassága hiányzik. Pedig ott voltak a gyerekek, nem is kis számban, de nagy részük a szüleik ölében ült, sírt, és a fejét fogta; a csúszdán még állt egy kisfiú, aztán lassan dőlni kezdett a levegőben, odacsapta magát a csúszda fémjéhez, majd fejjel érkezett le; a hinta is mozgott még, de egyre kevésbé lengett ki, a benne ülő gyermeken látszott, eszméletlen, úgy himbálózott a feje, mint egy élettelen bábué; aztán láttam még egy apát a körhinta felé rohanni, melyről sorban potyogtak le az elájult gyermekek. A leányka tekintete vadul cikázott a parkban.
Elrántottam az ablaktól, lenyomtam az ágyába, és elhúztam a sötétítőt. Hiába nyöszörgött, nem hagytam, hogy felemelje a fejét, a párnába préseltem, és csak akkor lazítottam a szorításon, amikor már alig kapott levegőt.
*
Addig kerestünk, amíg találtunk olyan házat, amelynek volt olyan szobája, ami nem az utcára nézett. Ez lett a leánykáé, az ablakból nem látszott egyéb, mint a szomszéd ház tűzfala. Időközben annyira felcseperedett, hogy nem kellett egész nap vele foglalkoznunk, a férjem heti rendszerességgel hordta haza a játékokat, csak hogy legyen, amivel elfoglalja magát. Egész nap csukva tartottuk a kisszoba ajtaját, zárat is szereltettünk rá, hogy minél jobban távol tarthassuk magunktól azt a fekete szempárt.
Nem értem, ilyen feszült körülmények között hogyan maradhattam ismét állapotos. Mégis, mindketten örültünk, mintha egy újabb esélyt kaptunk volna, hogy legalább részben normális családi életet éljünk. Ismét költöztünk, a leánykát újból külön szobába zártuk, a babának pedig egy, az övétől távol eső helyiséget választottunk.
A kisfiú születése után alig láttam őt. Napi két-három alkalommal jártam be hozzá, hogy enni vigyek neki és tisztába tegyem. Mindannyiszor a sarokban ülve találtam, szótlanul játszott, sosem fordult meg, amikor beléptem. Alig múlt kétéves, mégsem kellett etetni, csak otthagytam egy tányéron az ételt, s mire legközelebb visszamentem, már üres volt. A terhesség hónapjai alatt kerültem vele a találkozást, akkor a férjem rendezte. Nem mondtuk meg neki, hogy testvére született, a gyermeksírást pedig vagy nem hallotta, vagy egyszerűen nem érdekelte a forrása. Napról-napra egyre jobban megfeledkeztünk róla, néha azon kaptuk magunkat, hogy elfelejtettük rázárni az ajtót. Sosem láttam onnan kijönni, és a férjem sem. De néhányszor biztos kijutott. Vagy legalábbis aznap.
A fotelban ültem, háttal a szobaajtónak, és a kisfiút szoptattam. Elszundítottam, és arra ébredtem, hogy valami folyadék csorog végig a ruhámon. Fiam oldalra ejtett fejjel, tátott szájjal feküdt az ölemben, szájából vékony érben folyt a tej, azt hittem, hogy ő is csak elaludt, ezért végigfektettem a vállamon és paskolni kezdtem a hátát, nehogy görcsöljön a gyomra.
Nem tudom, mennyi időbe telt, míg észrevettem, hogy egy hangot sem ad ki magából. Odahajoltam az arcához, de nem hallottam a légzését. Kétségbeesetten rántottam ki a fiókokat, a varródobozomban megtaláltam az aranyszegélyű kézitükrömet, odatartottam az orra alá, és könyörögtem, hogy bepárásodjon, de hiába, a tükör kegyetlen tisztasággal mutatta fiam megmerevedett orrlyukait, a legcsekélyebb folt sem tűnt fel rajta. Aztán fogtam, lefektettem az ágyába, betakartam, és átmentem a leánykához.
Az ágyában feküdt, lehunyt szemekkel, de éreztem, hogy átlát a szemhéján is, és engem figyel. Letérdeltem mellé, végigsimítottam a homlokán, aztán lennebb csúsztattam a tenyerem. Szemei hidegek voltak, mint két üveggolyó. Arra gondoltam, mi lenne, ha most teljes erőmből beléjük nyomnám a hüvelykujjamat. Végül felálltam, kimentem a szobából, ráfordítottam a kulcsot a zárra, majd leültem a konyhába kötögetni egy kicsit.
A kisfiú temetése után jó ideig külön aludtunk a férjemmel. De azután sem tudtuk csinálni többet. Bármit tettem, nem tudtam vele megkívántatni magam. Egy darabig dühöngött, aztán egy nap nem jött haza. Másnap hordárt küldött a holmijáért. Azóta nem láttam.
Új lakásba költöztünk, egy külvárosi szoba-konyhába. Bútorunk jóformán semmi, az ablakokat bedeszkáztam, hogy bent tartsam a házban a leányka tekintetét. Nem látogat senki, mi sem járunk sehová, a gyerektartásból valahogy mindig kihúzzuk a hónap végéig. Nehéz volt belénevelnem, hogy ne nézzen rám soha, néha még most is megesik. Egyre gyengülök, úgy sejtem, akkor néz, amikor alszom; fogalmam sincs, mi lesz vele, miután én már nem leszek.
A konyhában kötögetek, ő meg a szobában játszik a kedvenc babájával. Ki kellett vájnom az üvegszemét, hogy ne nézhessen magára benne. Semmilyen tükröződő felület nem lehet a házban. Már nem is emlékszem, mikor láttam utoljára az arcomat. Egyedül az aranyszegélyű kézitükrömet tartottam meg, mert azt anyámtól kaptam, amikor férjhez mentem. Ez volt a legutolsó ajándéka. Most is itt van nálam, a kötés alatt.
A leányka hirtelen abbahagyja a babázást, jön, felmászik az ölembe, a nyakamba csimpaszkodik. Amióta ketten vagyunk, nagyon szeret. És én is őt. Végülis az egyetlen gyermekem. Érzem nyakamon a pihegését, aztán elenged, a térdemre támaszkodik. Megérzi a kötés alatt a kemény tárgyat.
– Mi az? – kérdi, és már húzza is kifelé.
– Ez egy játék – fordítom vele szembe. – Neked adom. Nézd meg benne, milyen szép vagy.
