Az emlékszoba szakrális tér: jelen és múlt idősíkjai simulnak egymásba benne. Itt az idő patinájával bevont tárgyak egyedivé, különlegessé váltak. Egy hajdani élet szellemnyelven szóló tanúi ők, akik a maguk sajátos módján egy rég elporladt költő nyomait őrzik. A Tompa Lászlóét. A padló tétova léptei neszét. A falak hórihorgas árnyékát, amint a kisvárosi délután álmosító csöndjében töprengve meg-megáll. A polcokon sorakozó könyvek lapozgató ujjainak könnyed mozdulatait, miközben kint a tél a tájra telepedik. Az íróasztal kezének érintését. A megsárgult kéziratok az alkotás kileshetetlen misztériumában szavakká formálódott gondolatait. Túl a falakon, a Csonka vár romjai körül sikátorok sora. Székely útvesztő, melyben az antik mitológia szörnyetege helyett a magány, a céltalanság, a tehetetlenség nem kevésbé rémisztő huszadik századi minotauroszai leselkednek az újkori vándorra. A kisvárosi poétára, aki Ariadné fonala helyett a verssorok sodrára, égő szívének lámpájára bízta magát a lét labirintusának sűrűsödő homályában.
Tompa László Udvarhely, a Székelyföld költője. Képeiben, toposzaiban lépten-nyomon közvetlen és tágabb környezetünkre ismerhetünk. A kisváros sáros utcáira és összeszorult, szürke házaira (Kisvárosi sáros utcák), a hófúvásban magasodó Budvárra (Erdélyi télben), a viharban kerengő ragadozó madarakra (Sasok a viharban), az őszi dér aranyos díszeiben pompázó erdőre (Nyájas ősz Udvarhelyen), a kavicsos partú, sodró folyóvízre (Lófürösztés), Székelyföld szikár szépségeire (Este egy székely festőnél). Költészetének fő vonulatában markánsan megfogalmazódik az erdélyiség gondolata, akárcsak Áprily Lajos és Reményik Sándor lírájában. (Hármukat az irodalmi hagyomány a helikoni triászként kanonizálta.)
A transzszilvanizmus az első világháború után idegen országhatárok közé került erdélyi magyarság ideológiájaként fogalmazódott meg. Önmeghatározás, művészi hitvallás, miszticizmus, erkölcsi magatartás, túlélési stratégia ötvöződik benne. A megmaradás, az önépítkezés, az értékteremtés igénye a mostoha körülmények ellenére és ellenében. Első képviselői éppen a helikoni triász tagjai voltak. Lírájukban a tájtoposzok, a növényi és állati motívumok a kisebbségi lét heroikus átélésének, szenvedésetikájának, sorsvállalásának, az élni akarásnak, a másság értékének, az identitás problematikájának kifejezőivé váltak (Reményik Sándor: Törpefenyő, Tompa László: Magányos fenyő, Áprily Lajos: Az irisórai szarvas).
Tompa László költészetében a transzilvanizmus hangsúlyos moralitással, puritán nyelven, kemény veretű versezetben jut kifejezésre. Ez a líra sötét tónusú, komor hangszerelésű. Művelője vívódó alkatú, zaklatott egyéniség. Nincs helye nála a fájdalmat feloldó zeneiségnek, mint Áprilynál, a biblikus pátosznak, mint Reményiknél, a játékos könnyedségnek, mint Dsidánál. Az embertelenség korában gyötrődő költői énből kétségbeesett sikoly szakad föl, a fájdalom kifejezésének, világgá kiáltásának ars poeticája: „Hárfája jajszeleknek/ Vagyok magam is – magam” (Sikoly).
Ez a tragikus életérzés nem csupán egyéni sorsából fakad. A kisváros léleknyomorító szorításában a költő ugyanolyan empátiával éli át közössége, a székelység végzetét, mint a sajátját: „Oh, engem is annyit nyugtalanít e más/, E mindennél más, különös, zárt világ -/ Ez ősidőktől itt kínnal küszködő/ Százszor bukott, s kelt, társtalanegy-nép…” (Este egy székely festőnél)
Ez a kettősség: egyéni és közösségi sors azonos intenzitású átérzése, a tenni akarás dinamizmusának és a tehetetlenség bénító passzivitásának egymásnak feszülése, a bezártság nyomasztó érzésének megtapasztalása és a szabadság eufóriája utáni sóvárgás, a halálos veszélyben aktivizálódó túlélési ösztön ellentétes előjelű értékszerkezetekbe rendezi Tompa László költői világának toposzait. Az apokaliptikus viharban félelmet nem ismerve szállnak a sasok (Sasok viharban), a tél terhe alatt már-már megrokkanó házak állva maradva várják a tavaszt (Erdélyi télben), a kopár sziklafokon gyökeret eresztő fenyő egyedül száll szembe a természet viszontagságaival (Magányos fenyő), a két jelképes nevű székely – Áron és Imre – a sodró folyóvíz veszélyeit semmibe véve játszik a veszéllyel (Lófürösztés).
A viharos égen kerengő sasok, a hó alatt tavaszt váró házak, a mostoha körülményekkel dacoló magányos fenyő, a két székely játékos-makacs kitartása a helytállás, a megmaradás székely virtussal színezett erkölcsét hirdetik egy válságos korban. Az írástudónak, vallja Tompa László Diogenész lámpájával c. költeményében, házából az embertelenség sötétségébe merült világba kell mennie, mint ama hordóban lakó ógörög bölcsnek: „S valami meglök, hogy menjek ki, s utcák/ Során, miközben a dél szava kondul,/ Lámpával, égő szívemmel, bolyongjak,/ Végigfürkészve mindenkit bolondul,/ S dadogjam egyre, dühös szerelemmel:/ Embert keresek, – hol vagy, ember – Ember?!”
Mindez verssorokban maradt ránk. Körülöttünk a tárgyak hűségesen őrzik a költő nyomát. Léptei neszét, hórihorgas árnyékát, kezének mozdulatát. Akár a kéziratok az alkotás kileshetetlen misztériumában szavakká formálódott gondolatait. Túl a falakon, a Csonka vár romjai körül sikátorok sora. S a város s a vidék s a világ. Bábeli útvesztő, melyben az antik mitológia szörnyetege helyett a huszonegyedik század nem kevésbé félelmetes minotauroszai leselkednek ránk. Hol az a lámpa a lét ránk sötétülő labirintusában?...
Elhangzott a felújított Tompa László-emlékszoba megnyitóján, 2011. június 6-án.
