"Van fogalmad arról, hogy népszerűség?"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 12. (578.) SZÁM — JÚNIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Szálinger Balázs
Marlon Brando
Varga Melinda
Az irodalom varázsköntöse - Beszélgetés Hodossy Gyula felvidéki költővel és irodalomszervezővel
Dávid Gyula
Kolozsvári magyar könyvnapok a háború után, a politika árnyékában
Fried István
Ruha teszi az arcot? Netán arc tenné a ruhát?
Páll Lajos
Két úr között...
Hetven után
Sigmond István
Molekulák 6. - A legnagyobb csoda
ION MUREŞAN
Az alkoholisták verse
Pohár
M. SZABÓ ISTVÁN
Inkúbár Donóresz hitvány meséje
Szalma Réka
Félszáraz, tőled
Szőcs István
Erdély egyik története
POTOZKY LÁSZLÓ
A legutolsó ajándék
Szakács István Péter
„Lámpával, égő szívemmel, bolyongjak…”
Simoncsics Péter
A Kalevala a magyar kultúrában
Karácsonyi Zsolt
Caligula, a gyermek
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - PROSPERO szigetén
Júliusi évfordulók
 
Simoncsics Péter
A Kalevala a magyar kultúrában
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 12. (578.) SZÁM — JÚNIUS 25.

Varga P. Ildikó könyve sokkal több információt tartalmaz, mint amit címe ‒ a Hiisi szarvasától a csodaszarvasig. A Kalevala magyar fordításairól ‒ előre sejtet, mégpedig két vonatkozásban: egyrészt vázolja a fordítás általános elméletének legújabb változatait, másrészt részletesen ismerteti a finn és magyar művelődés- és tudománytörténeti hátteret, annak bő kétszáz évét (a XVIII. század végétől a XX. század végéig), amelyben a tárgyalt öt fordítás gyökerezik és létrejött. A fordítás – ismert dolog – központi szerepet játszik a művelődéstörténetben, vö. a buddhizmus útját a szanszkrittól a kínain át a tibetiig, az egyiptomi hieroglifák útját a démotikus íráson át az  ógörögig, az ógörögöt a klasszikus latin fordításokhoz való viszonyában, és végül, de nem utolsósorban, a keresztyénség/kereszténység újabbkori történetét, a Vulgata latinját vagy az Újszövetség görögjét az első magyar és finn nyelvű Biblia-fordítások visszfényében.
Nem véletlen az sem, hogy a modern fordításelmélet „prófétái” izraeliek és „belgák” (tudjuk, nyelvi szempontból tekintve utóbbiak nincsenek is, mert vagy flamand, vagy vallon, vagy éppen német a Belga Királyság illető alattvalója), amint arra Varga Ildikó is kitér könyve 13. lapján. Belgium 1831 óta, Izrael 1948 óta létezik mint állam, és mindkettő többnyelvű alakulat. A fordítás mint „ideológia-irányította tevékenység” szempontjából különösen Izrael érdekes, mert Izrael lakossága legalább három felekezetből (zsidó, muzulmán és keresztény) áll és számtalan sok különböző nyelvű népességből kerül ki (arabokból és Európa, sőt a nagyvilág szinte minden nyelvű népcsoportjából, melyek közös nyelve az ivrit, s amely a népesség egy jelentős részének még mindig nem anyanyelve). Az állam egyik, talán legfontosabb kötőanyaga – a vallás mellett, sőt az előtt – az ivrit, amelyet a XX. század első felében tudatosan támasztottak fel, ill. fejlesztettek ki az évszázadok (sőt évezredek) óta csak liturgikus nyelvként használt héberből tudós nyelvészek. Ez a holtából föltámasztott nyelv szolgálja az ideológiai célt, Izrael állam létrehozását és megerősítését – ma már nem elsősorban felekezeti, hanem modern világi alapon, mint afféle európai enklávéét a Közel-Keleten. Izrael állam polgárai szinte a szemünk láttára cserélik át anyanyelvi (szláv, jiddis, német, angol, román, magyar stb.) kultúrájukat ivrit nyelvűre. A cél tehát egy új „európai [típusú]” állam létrehozása és fenntartása, amihez hozzátartozik az ivrit nyelvre fordított „világirodalom”, benne az „ivrit” Dantéval, Shakespeare-rel, Molière-rel, sőt az „ivrit” Kalevalával. Innen érthető meg a többrendszerűség elmélete. Sőt innen tetszik meg igazán az is (amire nem szoktunk gondolni), hogy annyi „világirodalom” van, ahány kultúrnyelv, és ezek soha sincsenek tökéletes átfedésben: más a „román” világirodalom és más a „magyar”, amennyiben más-más műveket fordítottak le rájuk, és ezek a „világirodalmak” mind virtuálisak, azaz megvalósult „lehetséges világok”. A maga nemében minden lefordított mű egy-egy „megvalósult” lehetséges opus. Holott – ebben áll a fordítás paradoxona – fordítani lehetetlenség, de legalábbis csalás, szemfényvesztés  („Traduttore – traditore”), és mégis…
Másfelől: a különböző nyelvű „világirodalmak” inverzeként foghatjuk föl a nemzeti irodalmakat. Amikor azt mondjuk, hogy Eminescu a „román Petőfi”, vagy Eino Leino a „finn Ady”, akkor abból a hallgatólagos előfeltevésből indulunk ki, hogy minden nemzeti irodalom ugyanolyan szerkezetű, ill. ugyanolyan „fejlődési fázisokon” ment keresztül. Ez a romantikában és különösképpen a hegeli történelemfelfogásban gyökerező elképzelés (melyet a marxista történelmi materializmus is átvett) mutatkozik meg abban a magyar irodalomban jelentkező – újabb keletű – kisebbrendűségi érzésben, amelyre a Kalevala-fordítások kapcsán Varga Ildikó is utal, s amelyek közül kiemelkedik Kosztolányinak a Vikár-féle fordítás elé írott előszavában foglalt véleménye: „[a Kalevalát] népkönyvvé kellene tennünk, szellemiségünk, irodalmi műveltségünk gerincévé, az iskolákban kellene olvastatnunk, és fejből tanultatnunk verseit”. Ha szemügyre vesszük az öt teljes magyar Kalevala-fordítás kronológiáját – Barna Ferdinánd 1870, Vikár Béla 1909, Nagy Kálmán 1972, Rácz István 1976, Szente Imre 1986 –, azonnal szembetűnik, hogy nagyobb részük, az utóbbi három a XX. század utolsó harmadában született, ha még ehhez hozzávesszük annak a bizonyos Kosztolányi-előszavas, Vikár-féle Kalevala-fordításnak a jubileumi kiadását (1935), kiviláglik, hogy ezek a teljesítmények mind a magyarság XX. századi nagy traumái után születtek, ill. bizonyos értelemben e traumák következményeiként (remediumként vagy kitörési kísérletként) foghatók fel. Ebben a minőségükben pedig egy korábbi történelmi trauma, a tragikus XVI. század, az első Biblia-fordítások kora is föltűnik a láthatáron. Vikár Bélának saját fordítása érdekében kifejtett sikeres reklámkampánya, amelyben megtalálhatjuk a modern propaganda szinte teljes arzenálját, a más szájába adott malíciózus anekdotától (pl. a Budenznek tulajdonított „ez csak afféle Barnevalá”-tól) kezdve a közéleti/irodalmi hírességek (Kosztolányi) csatasorba állításáig, lehet – Vikár szándékától talán nem is függetlenül – a „kanonizált” fordítás kérdésének is a forrása, amely valamiképpen felekezeti színezetet, sőt történelmi hátszelet is kap a Károli- vs. Káldy-féle rivalizálástól. Hogy ez megtörténhetett és így történhetett meg, ez abban leli magyarázatát, hogy amint a Reformáció szelleme megkívánta a maga idejében a Biblia-fordítások versenyét, ugyanúgy a Felvilágosodás (és a belőle sarjadó Romantika és a vele együtt születő összehasonlító módszer) a múltnak egy újabb rétegét nyitotta meg és tette nyelvileg is meghódítandóvá. A magyarság XX. századi traumája, a birodalmi létből Európa perifériájára szorult páriává sülylyedés tette a finneknek ezt a XIX. századi nagyszerű produktumát ismét kívánatossá magyar nyelvterületen – különösen kisebbségben és az emigrációban.
Varga P. Ildikó könyvének érdeme, hogy e különös művelődéstörténeti jelenséget alaposan körüljárja. Nagyszerűen megrajzolt történeti képet kapunk Varga P. Ildikó tolla nyomán a XIX. század szellemi légköréről, a romantika korának párhuzamos áramlatairól Finnországban és Magyarországon, amelyek sodrása hozza felszínre a nemzeti eposz vagy történeti regény gondolatát mindkét kultúrában. Különösen fontos számunkra, hogy – bár maga az információ nem új – Varga Ildikó más fényben jeleníti meg Arany János szerepét a Kalevalához való viszonyában is, hiszen Varga Ildikó szerint Arany teljességgel tisztában volt a Kalevala művelődéstörténeti helyével, nemzeti kultúrában betöltött szerepével.
Két megjegyzés mindenképp kívánkozik még Varga Ildikó könyvéhez: egyrészt a Kalevala verselése a fordítók számára is problémát jelentett, s e probléma megoldására mindahányan külön kísérletet tettek. Barna Ferdinánd megtartotta a 8-as szótagszámú sorokat, de rímelése esetleges. Vikár ugyancsak, de rímelése tudatos és virtuóz, ugyanakkor az eredeti alliterációs megoldásait is megpróbálta megőrizni. Nagy Kálmán az utóbbira fektette a hangsúlyt. Rácz István a gondolatpárhuzamokra alapozta fordítását, amiből a sorok hosszúságának megkettőzése következett, Szente Imre pedig modern prózaversben igyekezett a Kalevala-vers lényegéhez közelíteni. Hadd említsek most egy párhuzamos fordítói feladatot, és annak mind gyakorlati, mind elméleti vonatkozásban sikeres és tanulságos megoldását. Ez pedig a kolozsvári egyetem egykori alumnusának és később professzorának, Mészöly Gedeonnak 1958-ban megjelent Odüsszeia-fordítását (Homérosz Ulisszese), és a hozzá kapcsolódó nagyszabású elméleti tanulmányát, amely Mészöly Gedeonnak Szathmári István válogatásában és szerkesztésében kiadott Népünk és nyelvünk c. gyűjteményes kötetében jelent meg a Gondolat Kiadónál 1980-ban. Ez a tanulmány megmagyarázza, miért fordította ő páros rímű felező 12-esekben az eredetileg hexameterben írott/recitált ógörög eposzt. Mészöly „maga mentsége” tanulságos lehet a Kalevala-fordítások vonatkozásában is. Továbbá másrészt mint uráli vonatkozásban alapvető jelentőségű tanulmányt említem a 2009 decemberében fiatalon meghalt hamburgi professzor, E. Helimski munkáját, amely a Kalevala-vers prozódiájához, annak rituális hátteréhez kapcsolódik. Helimski ezt az írását 1989-ben publikálta, amely ugyan címe szerint a szamojéd nyelvek északi ágához tartozó nyenyec verselésről szól, de háttérként föl van benne vázolva az egész uráli hagyomány, különös tekintettel a Kalevala verselésére (Glubinno-fonologičeskij izosillabizm neneckogo stixa. JSFOu 82:223-268). Helimski szerint az uráli verselésnek hagyományosan két alaptípusa van, az egyik 8 szótagos, a másik 6 szótagos sorokból áll, előbbi szakrális, utóbbi profán jellegű. A Kalevala-vers a szakrális típushoz tartozik.
Varga Ildikó könyve mindenekelőtt művelődéstörténeti munka, amely több korszakot ölel át a nemzeti ébredéstől egész a máig, s ilyenként szélesebb olvasóközönségre számíthat. Varga P. Ildikó elméleti tájékozottságának és széles körű nyelvi, történelmi, művelődéstörténeti ismereteinek köszönhetően megérthetjük azt az európai irodalmakban meglehetősen ritka jelenséget, hogy egy XIX. századi műeposz öt egymással versenyző fordításban szerepel egy másik nyelvi műveltségben. Noha a „nagy” alkotók újrafordítása nem szokatlan, és többnyire racionális érvekkel alátámasztott művelet Európában, így nálunk is (pl. drámák esetében  a színházi előadhatóság/közérthetőség), de a Kalevala fordításainál e racionális késztetések csak másod- vagy harmadsorban jönnek számításba. Itt a nyelvi érthetőségnél/közérthetőségnél mélyebb, a kulturális identitást meghatározó folyamatok (centrum-periféria, kitaszítottság érzése, kisebbrendűségi komplexus, kulturális újraépítkezés) jöhetnek számításba.

Varga P. Ildikó: Hiisi szarvasától a csodaszarvasig. A Kalevala magyar fordításairól. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2010. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 266)




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében