Camus Caligula című drámáját Mihai Măniuţiu úgy vitte színpadra, hogy a nézőnek mindegyre Cocteau Rettenetes gyerekek című kisregénye jut eszébe, nem véletlenül, hiszen Cocteau főhősének és Camus Caligulájának magányossága egy tőről fakad: a gyermekkor magányossága ez.
Az előadást nézve döbbenek rá, hogy ott van a szövegben egy ilyen olvasat lehetősége – Caligula nem zsarnok, mert zsarnoksága gyermeki zsarnokság. Pedig a zsarnok, az őrült zsarnok sokkal kézenfekvőbb megoldás lenne. Măniuţiu valami mást akar megmutatni: a magánynak a magányos fölötti zsarnokságát, hogy a szerep tesz magányossá. Az is felsejlik az előadás finom utalásrendszerekkel dolgozó hálójában, hogy a sors az antik időkben, olykor gyermeki vonásokat öltött magára, ezért sem véletlen a játszótér, mint helyszín, hogy a sors kereke, mint játszótéri díszlet, felbukkan itt is...
Napjaink játszótereinek műanyag csúzdarendszerét fából készült változatra cserélik. Talán olcsóbb is, ráadásul valamikor régen, például Romulus idején, még fából ácsolták a színházat... De térjünk vissza a Caligula című előadáshoz, ami a XXI. századot idéző díszletek között vérgőzös római jeleneteket hoz elénk.
Fontos itt a vérgőz, a kipárolgások, az izzadás, a félelem szaga, amit a néző nem érez ugyan, de mégis látja a színészeken. Fontos, mert a szereplők jelentős része inkább a tragikus kar szerepét tölti be, kevés a tér ahhoz, hogy az (olykor tógában, máskor rabruhában megjelenő) alakok határozottabb személyiségjegyekkel ruháztassanak fel. Az előadás e szerkezeti sajátosságával is magyarázható, hogy a karból egyedül Cherea (Váta Lóránd) emelkedik (emelkedhet) ki, de még az ő alakítása sem elég erőteljes. A visszafogottság folyamatos testi megjelenítése, az utolsó pillanatban megtörő gesztusok mellett nem mindig érezni a Chereában rejlő erőt, elszántságot.
Bodolai Balázs, akinek Vátához hasonlóan, Scipion szerepében szintén nagyobb mozgástér jut, végre felhagyhatna azokkal a befejezetlen, lebegtetett gesztusokkal, amelyek a kolozsvári Leonce és Léna című előadásban még helyükön vannak, de itt zavarják azt az összképet, ami éppen nélkülük lenne teljesebb. Mondom ezt, miközben Dimény Áronnál is látok néhány „nézést”, „pillantást”, amit a Megöltem az anyámat című előadásban is felfedeztem; az ottani Csipesz nem ismétlődik, de valamiféleképpen folytatódik, amikor Dimény Camus drámájának címszerepét alakítja.
Valami visszatükröződik még a korábbi előadásból, és jó ez itt, mert a tükör a dráma és az előadás egyik kulcsa. A drámában Caligula önmagát látja benne, míg a kolozsvári előadásban a halott lánytestvért, Drusillát (a néha bábszerű, máskor mégis „élő” szereplőt Kántor Melinda alakítja). Dimény Áron tekintete folyamatosan ezt a szellemalakot keresi, úgy viselkedik, mintha folyamatosan együtt lennének. A halott Drusilla és az élő Caligula együtt uralkodik a rómaiak fölött. Mert jelmeztől függetlenül: itt rómaiakat látunk, Camus szövegéből az előadás éppen ezt a római hangulatot hívja elő, amelyhez a zene elengedhetetlen. Şerban Ursachi zenéje, annak mediterrán hangulata és tragikus tónusai komor hangkulisszákkal veszik körül a főszereplőt, aki úgy irányítja az eseményeket, hogy közben jól tudja, mi vár rá, mert a Hold elérhetetlen, csak a Hold utánzata az, amelybe a haldokló Caligula befekszik. A hold bizonytalan, és nem biztos csak a halál.
Amit nem dönt el az előadás, és jól is van így, az Heliconnak (Molnár Levente) az egész történetben betöltött szerepe. Nem Caligula parancsai az iszonyúak, hanem az, hogy akad valaki, aki e parancsokat végrehajtja. Molnár Levente alakítása, mefisztóian kétarcú engedelmessége azt is érzékelteti, hogy valójában Helicon az, aki a sors kerekét irányítja a gyermek Caligula mellett és éppen ezért Cherea és Helicon között zajlik az igazi konfliktus, hiszen Caligula nem akkor „istenül” meg, amikor kidugja fejét a Vénuszt ábrázoló szobor nemi szervéből, de jóval korábban, még Drusilla halálakor, mert a halál mutatja meg a törvényeket, az istenek törvényeit, melyeknek felnőttes konoksággal engedelmeskedik a sors zsarnokságát megélő gyermek.
Kolozsvári Állami Magyar Színház. Albert Camus: Caligula. Szereplők: Dimény Áron, Kézdi Imola, Molnár Levente, Bodolai Balázs, Váta Loránd, Sinkó Ferenc, Keresztes Sándor, Salat Lehel, Szűcs Ervin, Orbán Attila, Köllő Csongor, Balla Szabolcs, Kántor Melinda. Rendező: Mihai Măniuţiu; dramaturg: Visky András; koreográfus: Sinkó Ferenc; díszlettervező: Adrian Damian; jelmeztervező: Vladimir Turturică; zene: Şerban Ursachi; rendezőasszisztens: Visky Andrej.
