Az irodalomban és a divatszakmában, világunk e látszólag egymástól távol álló területein is megfigyelhető a jelenség, amit a mű pillantásának lehetne nevezni.
Az irodalomról régóta vannak jólformált fogalmaink, a modellkedés pedig bizonyára már barlanglakó korunkban is létezett, de akkor lett igazán érdekessé, amikor az ábrázolt modell, úgymond önálló életre kelt, mint egykoron Pygmalion, a szobrász alkotása.
A szobor, akire ruhákat aggatnak a kelme ritmusainak ismerői, hirtelen személyiséggé lesz – a kultúra (civilizáció) meghatározó jelenségévé minősül át.
Abban az ünnepi térben, ahol Pygmalion hajdanán a koturnusokban járó színészeket figyelhette, ma már ugyancsak magas sarkú lábbelikben lépdelnek a „tehénszemű” hölgyek, hogy egy szép homéroszi jelzővel illessem őket.
E hölgyeket topmodellnek szokás nevezni, de miként kapcsolódnak az irodalomhoz? Jelentős részük nem is ír verset, prózát, drámát, ahogy példának okáért a lakatosok jelentős része sem.
De a modellek léthelyzetében van valami, ami az irodalmi műre emlékeztet. A modell-hölgyek bemutatják a legújabb ruhakölteményt és aztán eltűnnek a kulisszák mögött. A divatbemutató nézője és az irodalmi mű olvasója csak a végeredményt veheti szemügyre, nem látja a tördelőt, a szerkesztőt, a nyomdászt, mint ahogy az öltöztetőnő és a sminkes sem szokott megjelenni a divatbemutatók kifutóin, emelvényein.
A találkozás egyszeri és megismételhetetlen. A jó könyvet és a jó divatcikk bemutatót ugyanazon okból jegyezzük meg, amiért Rilke jegyzi meg az archaikus Apolló-torzót: „mert nincsen egy helye, mi rád ne nézne”.
Az a néhány másodperc, amikor a mű először tekint a befogadóra, akkor izzik fel igazán, ha a mű pillantása mindeneket átalakító, sokáig érzékelhető hatást gyakorol a befogadóra.
Valószínűleg e mozzanatnak köszönhető, hogy túl a divatokon, akár egyetlen gesztus, vagy egyetlen jólmegírt mondat is elég, és az alkotó átvészeli az évszázadokat, éppen egy ércnél maradandóbb pillantás okán – például, ahogy egy modell néz.
