"aztán eltűnnek a kulisszák mögött"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 13. (579.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A mű pillantása
Balázs Imre József
Hosszúra nyúlt visszatérés - Beszélgetés Tompa Andrea íróval, színházkritikussal
Szőcs István
Csellengő múltunk
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Anyám
Sigmond István
Molekulák 7. - Miért nincs színe a hangnak?
Muszka Sándor
Versei
Székely Örs
Tyúkvágás
Ungvári László Zsolt
Halálfúga
Széles Klára
Cs. Gyimesi Éva - Kolozsvár, 1945. szeptember 11. – Kolozsvár, 2011. május 25.
KOVÁCS FLÓRA
Továbbírás?
Jakab-Benke Nándor
X. TIFF: nagyobb, szebb, jobb
Papp Attila Zsolt
Filmgyártás a világ végén - A 2011-es TIFF magyar szemmel
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - …mert a Tavasznak harsogás a dolga
Hírek
 
Balázs Imre József
Hosszúra nyúlt visszatérés - Beszélgetés Tompa Andrea íróval, színházkritikussal
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 13. (579.) SZÁM — JÚLIUS 10.

– A hóhér háza című első köteted megjelenése tulajdonképpen nem az első pályakezdésed, már 1989 körül és előtt megjelentek írásaid az irodalmi lapokban. Milyennek láttad akkor azt az irodalmi közeget, amelybe beléptél, és milyennek láttad önmagadat mint publikáló szerzőt?

– Valóban a nyolcvanas évek közepén, tizennégy éves koromban jelent meg az első, vers és próza határán mozgó szövegem az akkori Utunkban, volt hátul a lapban egy sarok, amit fiataloknak tartottak fönn. Gimnazista koromban magyar irodalom tantárgyversenyekre jártam, és ennek az oldalvizein kezdtem el publikálni. Egy tizennégy éves lánynak olyan lapban megjelenni, mint az Utunk, hihetetlenül nagy dolognak számított, és nagyon büszke is voltam rá. Ez egy darabig folytatódott még, majd a Korunkhoz is került egy fordításom abban az időben, egy Anna Ahmatováról szóló szöveget fordítottam orosz nyelvből, de ennek megjelentetését a szerkesztőség valószínűleg nem tartotta időszerűnek, és csak 1990-ben került be egy olyan lapszámba, amelyet a korábban különféle okokból nem publikált, régóta ott heverő írásokból raktak össze, de ennek emléke már elmosódik a forradalom hevületében. 1989 őszén kezdtem egyetemre járni, és állandó recenzense lehettem az Utunknak, akkor már afféle ifjú reménységként tartottak számon a lapnál. A Kolozsváron élő jelentős írókat és költőket általában ismertem. Akkoriban figyeltek a fiatalokra, nem tudom, ma is így van-e. Engem is befogadtak és támogattak. Aztán következik húsz év szünet. Publikáltam, mert a kilencvenes évek végétől nagyon sokat írok színházról és irodalomról is. De irodalmat nem közöltem, és ez talán összefügg azzal, hogy 1990 óta Magyarországon élek, ma már úgy gondolom – és talán egyszer erről is szeretnék írni – teljesen elbizonytalanodva, elveszve, sokáig csak figyelve kifele, és nagyon lassan araszolva afelé, hogy magamra találjak. Az ember egy jól ismert, kényelmes Kolozsvárról, ahol ő igazi reménység, egyszer csak elmegy Budapestre, önszántából persze, ahol örül, hogy felveszik az egyetemre, és ahol senki nem tud arról, hogy Kolozsváron esetleg lehetett valamilyen múltja. Mintha megszűnt volna bennem az a vágy, vagy teljesen elnémult, hogy írjak, főleg publikáljak.

– Írni írtál azért?

– Nagy hullámokban írtam, de nem nagyon tudatosan. Most nemrégiben költöztünk, és egy nagy, régi, lomtalanításból beszerzett kalapdobozban újra megtaláltam a kézirataimat. Levittük a pincébe (szép száraz pince egyébként, nem rossz hely dolgokat megőrizni benne, mielőtt kidobjuk), és abban a dobozban sok száz vers van, meg mindenféle furcsa esszé. A hóhér házának is volt egyfajta előzménye a kilencvenes évek második felében, amikor egy hosszú ösztöndíjjal Péterváron tanultam, és sok időm volt írni. Egyetemre nem jártam, azért mentem ki, hogy a diplomamunkámat írjam. Két-három hónapon keresztül csak Nabokovot olvastam oroszul, és úgy éreztem, elvesztettem a kapcsolatom a valósággal, az anyanyelvemmel. Hirtelen a pétervári könyvtárban elkezdtem magyarul olvasni, és aztán írni is. Egy regénykezdemény, bár nagyon kis rokonságot tart fenn a megjelent könyvemmel.
Aztán jött a kritika. Azt hiszem, az sokat jelent, hogyha az ember publikálhat, akár mást is, mint szépirodalmat. Kritikusként én elég sok mindenről elmondhattam a véleményemet, de íróként valóban nem volt meg a bátorságom odaállni egy saját mű mögé, és azt mondani, hogy én ebben hiszek, meg akarom osztani másokkal. Hosszú, belső folyamat, amiben nagyon fontos szerepet játszott az, hogy Budapesten és Kolozsvárt egyaránt otthonra találtam, valahogy feldolgoztam az elmenetel tényét. Nagyon hosszú idő volt, amíg ezt a bátorságot összegyűjtöttem, a félelmet legyűrtem.

– Mostanra viszont összegyűlt. Ráadásul ehhez a könyvhöz kapcsolható más értelemben is egyfajta bátorság. Ahhoz is bátorság kellett, azt hiszem, hogy egy olyan könyvet jelentess meg, amelyik eléggé felismerhetően Kolozsváron, beazonosítható szereplőkkel, és elsősorban a családoddal történik. Bulvárosan és rövidre zárva úgy lehetne feltenni az erre vonatkozó kérdést, hogy: mit szólt a könyvedhez a családod?

– Ha a végeredményt nézzük, akkor azt mondhatom, hogy a családom ma erre a könyvre büszke. Édesanyám különösen, neki fontos ez a könyv. De ez egy óvatos, szeretetteli folyamat volt, mert ezeket a történeteket én megpróbáltam „elkérni” a családtól. Nyilván ez nem dokumentumregény, hanem fikció. Akik hozzám közel állnak, és életünk egy meghatározó szakaszát együtt éltük, lassan elfogadták, hogy ezek a történetek megíródnak, és éppen így. Édesanyám például fejezetről fejezetre olvasta a könyvet, nagyon lelkesen és nagyon nagy támogatással. Sokszor hangzott el az a mondat, főleg részéről, hogy „én ezt most értettem meg”, „én ezt most raktam öszsze”, mintha utólag talán jobban, másként tudnánk rátekinteni ezekre a történetekre. Másrészt sokszor vicces mondatok hangzottak el, mert elsősorban dokumentumnak olvastak mindent, azt is, ami fikció, gyakran teljesen abszurd, képtelen fikció, ebből is adódtak félreértések. Azt is megkérdezték például, hogy tényleg volt-e a kolozsvári ószeren egy férfi, akinél könnyeket lehetett vásárolni. Furcsa, hogy szinte nem lehet eléggé képtelen történetet írni... Mások azt kérdezték, volt iskolai igazgatóm is például, aki nagyon hálás volt e könyvért, hogy írtam-e akkor naplót. Különösen a nem-irodalmárok esetében jellemző, hogy a napló számukra hitelesebb dokumentum, mint az emlékezet vagy a képzelet. Osztálytársaim gyakran mondták, hogy nem emlékeznek dolgokra, amikre én igen. Nekem egyáltalán nincs jó emlékezetem, de az irodalom mégiscsak az a forma, amely valahogy emlékezetet teremt. Én sem emlékeznék dolgokra, ha nem írtam volna róluk.  

– Biztos volt azért olyasvalami, amihez forrásokra volt szükséged.

– Elég sok forrást használtam, de tulajdonképpen az, amit ma fontos tudni, hogy hány liter benzint kaphatott valaki egy hónapban, vagy hogy végül is egy tábla vajat kapott egy ember egy hónapban vagy felet, eléggé pontos a könyvben. A mindennapoknak ezek a morzsái, amelyek egyébként meglehetősen érdektelenek, madártávlatból fontosakká válnak. Furcsa az is, hogy nagyon sok minden menet közben tárult fel. Az emlékezet valahogy úgy működik, hogy különösen a nehéz és rossz dolgokra nagy cementlapokat rakunk, vagy ajtókat csukunk be előttük, és az írás ezeket az ajtókat nyitja fel. Aztán már csak nyitogatjuk az ajtókat, megyünk beljebb, mélyebbre, mint a Kékszakállú herceg várában.
Írás közben jöttem rá: engem az érdekel, hogy az embert egy ilyen embertelen rendszer hogyan öli meg, hogyan viszi el odáig, hogy maga is megromoljon, gyilkos legyen, hóhérrá váljon, ha úgy tetszik. Hogy torzulunk el emberként, mi történik velünk. Ez a könyv egy kamasz szempontjából íródott, de talán még fontosabb lett volna egy felnőtt szempontjából megírni, aki ezekben tettlegesen vesz részt. Ez a kamasz sajnos kicsit túl tiszta, ártatlan, nem tudtam eléggé megrontani. Az érdekelt, hogy hogyan íródik rá akár a gyermeknek a testére is ez a rossz hatalmi rendszer.

– A munka folyamatára is szeretnék rákérdezni: tudom, hogy többen „szakmabeliek”, szerkesztők is ismerték a kézirat korábbi változatait. Voltak meccsek a kézirat végső formájának kialakulása körül?


– Amikor újrakezdtem az írást, prózaírást, akkor egyszer csak azzal szembesültem, hogy minden, amit írok, egy nagy, terjedelmes mondat. Valójában először ezt találtam meg, a formát tehát, és ez a forma nagyon kereste azt, hogy mire való. Írtam egy csomó efféle hatalmas mondatot, talán inkább novellák voltak, és elküldtem Závada Pálnak, aki valami olyasmit írt, hogy ugyan a forma nem túl jó, de van „bennem” anyag. Elkezdtem keresni az anyagot. És egyre inkább elkezdett személyessé válni, családtörténetek íródtak bele. Mikor a mondat és a történet egymásra találása már megtörtént, tulajdonképpen már nagyon gyorsan íródott meg a könyv. Egy velem egykorú szerkesztőlánynak – azóta nagyon kedves barátom – mertem odaadni először, ez a szerkesztő a kritikáimmal is elég szigorúan dolgozott, bíztam az őszinteségében. Emberileg úgy éreztem, előtte megbukni nem lesz olyan fájdalmas. Az ő támogatása nélkül talán nem megyek el kiadóhoz. Azután már kevés lényeges változás esett a kéziraton.
 
– Ennek a könyvnek a története legnagyobbrészt a hetvenes-nyolcvanas években játszódik, bizonyos fejezetei ennél korábban is, de maradjunk most a hetvenes-nyolcvanas éveknél: ez szomorú vagy vidám történet? Úgy is kérdezhetném, hogy milyen történeteket lehet vagy érdemes erről az időszakról mesélni, és találtál-e olyan korábbi történeteket erről az időszakról, amelyek figyelemre méltóak voltak számodra?

– Féltem volna egy olyan könyvtől, amelyben csak egyik vagy csak másik jelenik meg: a szomorúság vagy a vidámság. Nem is tudtam volna megírni valószínűleg. A komikus beállításnak az volna a veszélye egy ilyen korszak esetében, hogy bagatellizálná mindazt, amiről beszélünk – hogy csak a könnyű dolgokra figyelünk, csak a felszínen mozgunk. Nagyon jó lett volna egy sötét könyvet írni, amiben nincs semmi humor, de nincs bátorságom hozzá. És nem azért, mert az olvasónak mindenképpen engedményeket akarok tenni a humorral... De bevallom, azért szeretném egy kicsit elcsábítani is az olvasót, és azt a tapasztalatot is megírni, hogy ebben a nem annyira vidám korban mi nagyon sokat röhögtünk. Volt a negyedik emeleten egy kályhánk, amelyik állítólag másfél mázsa volt, nagyapám három darabban hozta föl, és abban a kályhában fával fűtöttünk. De csak mi fűthettünk fával, a negyedik emeleten, mert fölöttünk már nem lakott senki. Ültünk a kályha körül, nagyon sokan jártak hozzánk télen, mert másoknál hideg volt, és ezért nagy baráti kört tarthattunk fönn. Ülünk a kályha körül és röhögünk. Lehet, hogy az irodalom szempontjából jó lenne egy csak sötét könyvet írni, de én azt nem tudtam volna. Kicsit irigykedem is azokra, akik tudnak nagy, sötét könyveket írni, de még a nagy, sötét íróknak is rettentő sok humoruk van... Dosztojevszkij vagy Thomas Bernhard műveire gondolok például. Van tehát fény is, humor is benne, bár nem nagyon sok. Nekem Bernhard az egyik nagy kedvencem. Másrészt színházzal is foglalkozom, ami megtanítja az embert arra, hogy még egy nagy drámai műben, görög szerzőknél, Shakespeare-nél, egy operában is szükség van a humorra. Ezzel el is tartjuk magunktól kicsit, valahogy a dráma is kibírhatóbb.

– A könyvet Kolozsváron Szilágyi Júlia és Demény Péter mutatták be. Demény Péter nem áll korosztály szempontjából messze tőled, és írt egy regényt, a Visszaforgatást, amely nagyon személyes, nagyon sok kolozsvári történet van benne. Aztán van még egy szerző, aki az első kötetét szintén viszonylag későn adta közre – Józsa Márta Amíg a nagymami megkerül című könyvére gondolok –, szintén nagyon személyes, és szintén Kolozsvárról (is) szól. Bennem olvasóként valamennyire összeállt ez a három könyv, és valószínűnek tartom, hogy te is olvastad ezeket a könyveket időközben. Valószínűleg mindegyikőtök valami mással küzdött, miközben írta ezeket a könyveket. Mi volt számodra az, amit másképpen szerettél volna megcsinálni a saját könyvedben a másik kettőhöz képest?


– Olvastam ezeket a könyveket, bár a pályakezdő író elég gyakran fél a többi írótól, főleg az élő íróktól, hogy a hatásuk alá kerül és úgymond „különbözni” akar. A holtak kényelmesebbek, tőlük valahogy nem kell úgy félni. Én nagyon elbizonytalanodom, amikor kortárs írókat olvasok, hogy akkor nyilván úgy kellene írni, ahogy ők teszik. Így jó ideig inkább hárítottam az említett könyveket is. Demény Péter könyvét ráadásul recenzáltam is, afféle tanulmányterjedelemben. Akkor éppen elkészültem a könyvem első nagy felvázolásával.
Azt gondolom, hogy én nagyon erősen a magam Kolozsvárját, családját, történeteinket kerestem, a magam viszonyait, igyekeztem megérteni azt, ami a családunkban történik, és persze megpróbálni néhány lépésnyi távolságból úgy rálátni, úgy beszélni róla, hogy ez egy másik ember számára is ugyanolyan hiteles tapasztalat legyen. Tulajdonképpen még ha ismerem is az általad említett könyveket, nem tudom, hogy az enyém miben más. Azt hiszem, amikor az ember ír, semmire nem gondol önmagán kívül. A világ teljesen kialszik, nincsenek más írók vagy könyvek, semmi, csak a világ, amelyet megteremtünk vagy megtalálunk.
Az inkább a kritikusok feladata, hogy dolgokat egymáshoz mérjenek. Szerintem az alkotó nem teszi. Még a saját könyveit sem hasonlítgatja egymáshoz, azt hiszem. Mert az írásban teljesen benne kell lenni, amit te kérdezel viszont, a rálátást feltételezné.
Kerestem, fogalmaztam a viszonyom a városhoz, amely még a könyvem címlapján is megjelenik. (Ez nyilván nem az író, hanem a kiadó döntése.) Az én újólagos kolozsvári jelenlétem egy nagyon hosszúra nyúlt visszatérés, hiszen én a kilencvenes években nagyon sokat jártam haza, de mindannyiunk számára, akik valahogy messze kerülünk a helytől, ami az otthonunk (és lehet, hogy az egy ház akár, vagy egy falu, nem kell átlépni ehhez egy országhatárt feltétlenül), elnehezül a viszonyunk vele, megharagszunk arra a helyre, megsértődünk rá, azt gondoljuk, hogy elvett tőlünk valamit. És közben azt kérdezzük, hogy miért oda születtünk. A következő lehetséges lépés visszatalálni oda, meglátni az értékeit és nyilván a fogyatékosságait, elfogadni, hogy én pontosan abban a csúnya házban születtem, vagy pont abban a lakótelepi környezetben vagy éppen Kolozsváron. Ez egy nagyon nehéz viszonynak az újrarendezése vagy egyszerűen: rendezése. Elfogadás, szemlélés, megbékélés. Íróként viszont mégis az a feladat, hogy a történet ne szoruljon be valami személyesbe, hanem tudjon túlmutatni önmagán. Kolozsvár ne csak önmaga legyen, hanem minden elveszett és visszatalált otthon, bárkié, magyar vagy idegen nyelvű olvasóé. Ez a feladat, azt hiszem.

– Közvetíteni kellene a személyes tapasztalatot valaki másnak, de a valaki mást is sokféleképpen el lehet gondolni... Egyrészt fontos szempont lehet itt, hogy te Romániáról beszélsz, a könyv a kiadója révén viszont elsősorban Magyarországon és Szlovákiában forog. Ezt a másságot valószínűleg kezelni kell valamiképpen. Másrészt generációs különbségek is vannak – most már azokat tanítod például színházelmélet szakon, akiknek nincs személyes tapasztalatuk a diktatúráról. Van tehát egy generációs rés is, amit vagy át tud lépni az ember, vagy nem. Gondoltál-e menet közben arcokra – hogy mondjuk egy tizennyolc éves embernek vagy egy pozsonyi embernek mondod ezt a történetet?

– Azt gondolom, hogy a legfontosabb arc, akire rátekintek, miközben ez a könyv születik, az a saját magam arca, de nem a regény idejében, hanem a mostani. Az az arc, amelyik már persze ért, reflektál, szemügyre vesz, de ugyanakkor azt akarom látni a tekintetében, hogy amit beszélek, amit írok, az megérinti, fáj vagy nevet. Hogy ne egy maszk legyen. Azt gondolom, hogy ez a mérce. Akkor tudom ezt a történetet más számára olvashatóvá, átélhetővé tenni, ha ez olyan módon megy le a személyesig, hogy az nem egy könnyű, fájdalommentes út. És nem kockázatmentes út, mert hiszen rettentően pőrén áll az ember az olvasója előtt. Akire még tekintettem bizonyos módon, amikor írtam, az kétfajta olvasó, és nem tudom, hogy miért van a fejemben ez a határ a két olvasó között, de valahogy sajnos mégis különvált az én fejemben az, hogy ezt a könyvet hogyan fogják majd olvasni Kolozsváron, Erdélyben, és hogyan fogják olvasni Magyarországon. Én nem szeretném, hogy ez a határ létezzen a fejemben, dolgozom a lebontásán. Jó lenne egyszer úgy írni egy könyvet, hogy mindenki egyformán: olvasó.
Sok olyan olvasóm volt, akinek semmi köze nem volt ehhez a városhoz, diktatúrához, és tudott azonosulni a könyvvel, a hőseimmel. Mindenki volt gyerek, kamasz, vannak szülei, nagymamája, fél dolgoktól, vannak hőstettei és szégyenei.
Egy picit úgy érzem, hogy azért is, mert nagyon messze, több ezer kilométerre voltam a várostól, amikor írtam ezt a könyvet, ez a távolság jó volt számomra – nem biztos, hogy nekem sikerült volna így megírnom ezt a könyvet, ha közben Kolozsváron lakom. Nekem nagyon fontos volt az, hogy Magyarországon hogyan fogják olvasni, és szerettem volna, ha többnek tartják majd, mint egyszerű kuriózumnak vagy „erdélyi dokumentumkönyv”-nek, ami valami állatkerti kirakatba rak minket. Őszintén szólva nem tudom, hogy melyik olvasótól féltem jobban, a kolozsváritól, aki ebben az esetben nagyon hiteles olvasó, bármikor azt mondhatja, hogy „nem így van”. Magyarországon legfeljebb azt mondhatják erre a könyvre, hogy nem jó. Persze az „irodalmi igazsága” a kulcskérdés, aminek végső soron minden nyelven meg kellene állnia. De nagyon meglepett egyébként a magyarországi reagálás, egyáltalán az, hogy észrevevődött a regény. Fontos volt számomra egy olyan könyvet írni, ami ott is elmond valamit a világunkról úgy, hogy az érthető legyen, és ne egzotikum.


TOMPA ANDREA
1971-ben született Kolozsváron. 1990-ben kezdte meg tanulmányait az ELTE Bölcsészkarának magyar–orosz szakán. 2004-ben doktorált az ELTE orosz irodalom szakán Színház és teatralitás V. Nabokov életművében című disszertációval. 2000–2008 között az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársa, 2005-től a Színház folyóirat szerkesztője, 2008 ősze óta tanít a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karán. 2010-ben jelent meg A hóhér háza című regénye a Kalligram kiadónál.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében