hol annyi búza, bor van,
a véreim, az őseim
a fényes nyári porban.
(K. D.)
Gyerekkorában, vagy később is, sokszor megkísérti az embert a legszomorúbb álom: gyerek vagyok, csak egy kis nadrág s egy vállpántos harisnyatartó van rajtam, mezítláb, estefelé, menekülve, ügető kutyafalka vagy megvadult lovak elől, nyitom az otthoni kiskaput, de szülő, testvér arca rideg, fenyegető: Kifele, mit keresel itt? Leisútfelisút. Kilöknek, berántják az orrom előtt a kaput, épp csak egy pillanatra láthattam az ismerős almafát....
Vagy az álom fordítottja: benn vagyok ugyan, de más ül az asztalnál, a helyemen, más hasal az ágyamon, senki észre sem akar venni, átnéznek rajtam, a fiókomban kotorásznak...
Valahogy ilyen ma az a valami, amit „honi történelemnek” nevezünk: elfelejtjük, mi volt előbb, utóbb, így a dolgoknak nincs értelme, vagy visszájára fordulnak, vagy nem vallanak egymásra, értelmetlenül elszigetelve meredeznek. Olvasok valahol, egy folyóiratban egy, a mohácsi vészről szóló elmélkedést: „A tragikus vereség után így sodródott bele Dózsa György vezetésével a magyar nép pénz és élelem nélkül a parasztfelkelésbe”.
A valóság éppen fordított: A parasztfelkelés tizenkét évvel megelőzte Mohácsot. És nem sokkal rá volt Németországban a Geyer Florian-féle felkelés is...
Az 1970-es nagy árvíz után mesélte egy hidrológus ismerősöm:
Elképesztő volt megfigyelni, hogy a Maros völgyén, a tágas mezőkön, amikor az árhullám még messze volt, az egész mező halkan sziszegett és pöfékelt, pöffögött!... félceruzányi halvány poroszlopocskák jelentek meg a talaj színe fölött és porlódtak szét... később, ahol pálcát szúrtál a földbe, vízsugaracska buggyant elő, de ez már sokszor leírt jelenség...
Ahogy a nagy birodalmak terjeszkedni kezdenek, határaikon kívül, de a közelében, társadalmi mozgások indulnak meg, trónkövetelők jelentkeznek, dinasztikus válságok alakulnak ki... szeparacionista törekvések... állandósuló határvillongások: ahogy az meg van írva a Nagy Könyvben. (Most közbeszólhatna valaki: igen, a nagy „Nindzsa-könyvben”.) És ami a legfélelmetesebb: a vallásháborúk! Amikor Zsigmond, a király, a császár a nikápolyi vereség után megpróbálja stabilizálni a kereszténység pozícióit az oszmán terjeszkedés ellenében, és helyreállítani a pápaság tekintélyét, jön Husz János és hátba támadja az arcvonalat!
Attól kezdve nem morva grófok egyéni akciói veszélyeztették a török ellen a harcot felvevő magyar királyság hátát, hanem huszita hitharcosok, zsebrákok foglalják el a Felvidéket, oly eredménnyel, hogy Mátyás királynak le kell állítania a török elleni hadműveleteket. Sőt, ekkor következik be a történészeink által kellőleg sohasem megcsemcsegett, legabszurdabb fordulat: a bosnyák nemesség összefogózva nagyot ugrik és áttér mohamedánnak!
Miután ők bogumilok voltak, a pápaság évszázadokon át szüntelenül nyaggatta a magyar királyokat és a velenceieket, hogy térítse meg vagy irtsa ki őket. Ugyanaz történt, mint háromnegyed évezreddel azelőtt a Földközi-tenger térségében: az áriánus kereszténység volt elterjedve, és Bizánc folytonos visszatérítési akciói és az egyházvezetés irgalmatlan bürökráciája miatt – elkeseredésükben kontinentális méretekben – tértek át az iszlám hitére !
Egy pillanatig sem akarom Husz Jánost az oszmán birodalom ideológiai aknamunkásának feltüntetni. De: ha az ember történelmi–kronológiai táblázattal árnyékolja homlokát, a szemeit résnyire összehúzza, féllábra áll és fejét félrehajtva tekint rá: határozottan jelentkezik egy ilyen aspektusa a benne megvalósult jelenségnek!
Akárcsak – és a hideg ráz, miközben erre gondolok – a Luther Márton fellépése! Pár emberöltő múlva. Tudom, hogy Luthert a pápaság kényszerítette bele a szakításba, s hogy milyen kiváló jellem és nagy gondolkodó és remek műfordító volt – de azt is tudom, hogy ha nem kényszerítette volna rá a német irodalmi nyelvre a túl pedáns kancellista nyelvtant, a derdiedast és a helyesírást, ma a fél világ angolszász helyett németszászt beszélne. Magyarországon a török hatalom és a protestantizmus egyszerre terjeszkedik, és ha elemlegetik, hogy Mohács után az ország politikailag kettészakadt, úgy mindég hozzá lehetne tenni: nagyobb baj, hogy vallásilag, kulturálisan, eszmeileg is! és ez a vallási testcsel mindig bejött, a tizenötéves háborúban és utána is!
Ám nemcsak az oszmán birodalom expanzióját jellemzik az ideológiai diverziók. Érdemes például visszalapozni, mondjuk a tatárjárásig, vagyis a nagy mongol támadásig. Emlegettem nemrég a keleti Kárpátok tájékán a német telepítéseket, többek közt a német lovagrendét. Azt is: hogy lehetséges, II. Endre eleinte úgy hitte, hogy ezek – a pápasággal való kapcsolatuk miatt – a várható mongol invázió ellen nyújtanak erősítést, aztán rájött, hogy – dehogyis! Azt tudnunk kell, hogy Endre a sikertelen keresztes hadjárata után Kisázsián keresztül tért haza és már ott értesült a „mongol jelenségről”. Ennek egyik igazolása, hogy hazatérte után a Sió- csatornát eltömik, a Balaton vízszintjét megemelendő, hogy így a szigetté változtatott Tihanyi félszigeten a kolostor hatékonyabban védekezhessék.
Befejező rész a következő számban