1. Alkony Néva-parton
Egy medált nézek, az arcképével,
és meglátom az ifjú anyámat.
Leng, harangozó zöld krinolinban,
az Anyicskov híd vaskorlátjának
támaszkodva, Klodt szobrait nézi,
lilán villódzó alkonyi fényben,
megzabolázzák vad, ágaskodó
paripáikat. Észrevétlen
szellemül át szép, tatáros arca.
Nem gondol bajra, harcra, kudarcra.
Úszik képmása tova a Néván.
Egy vándorpiktor távolról leste,
vázlatozott már, le is festette,
imádhatta is, titokban, némán.
2.A miniatúra visszanéz
Apám a festményt megvette persze,
megrendelte a miniatúrát.
Ékszerészhez ment a pici képpel
és készíttetett egy arany medált.
Mindennek immár hetvenhét éve.
Két éves voltam, pöttömnyi herceg.
Andrej talán négy, lestük anyámat.
Allékban sétált. Most ezt képet
keretezem be. Soha nem ég el,
mint ama másik, tűzvészben éjjel.
Izzik a medál. Anyám visszanéz.
Azúr szemében könnyek villóznak
„Ne búsulj, Vászja, megláthatsz holnap.
Ha úgy akarja az égi zenész.”
3. A lángoló kastély
Negyvenkét éves volt, világszép asszony,
alakja sudár, mint egy hajadonlányé,
tizenhét éves korában szülte Andrejt,
két év múlva engem, de karcsú maradt és kecses.
Akkor már három éve nem vetette le a fekete ruhát,
apámat gyászolta és Andrejt, lesújtotta a haláluk.
„Azok a golyók engem is megsebeztek, kisfiam!” – írta,
ahogyan egyik hosszú levelében bevallotta, többször is
komolyan gondolt az öngyilkosságra. „Szeretnék már
találkozni velük, de még várok vele, látni akarlak téged,
meg szeretném ismerni Lénát!…” Hívtam, jöjjön ki
Párizsba, ne tétovázzon, az orosz helyzetet ismerve,
minden késlekedés végzetes lehet és kiszámíthatatlan
következményekkel járhat!… „Háború van kisfiam –
védekezett. – Nem utazhatok.” “Jó de egy finn, norvég,
dán vagy svéd hajóval, megkerülve a kontinenst,
biztonságban elérhet Marseille-ig, s ott várom majd…”
Nem jött. Hogy miért, nem tudom. De azóta is
vádolom magam, miért nem voltam rámenősebb,
könyörtelenebb? Miért nem hívtam erélyesebben?
Néhányszor távbeszélőn is beszélgethettünk,
torz, ismeretlen és szomorú volt a hangja, el-elcsuklott,
nem ismertem rá. Hívnom kell volna akkor is,
hívnom, állandóan hívnom. Akár Gumiljov esetében,
itt is úgy érzem szégyenszemre elvesztettem a játszmát,
ha állhatatosabb, önzőbb, makacsabb vagyok,
talán más irányt vesznek a dolgok! Legalábbis
nem hal meg a kastélytűzben, hiszen ott sem lesz!
Velünk sétál az Új hídon és gyermekkori csínytevéseinkről
mesél a hozzá olyannyira hasonlító Lénának,
fényképeiket mutogatva, s valahogy nem hihetjük,
hogy ama vidám kisfiú, Andrej, matrózblúzának
leszakadt pántja örökké úszik utána, mint egy zászló,
nincsen többé. Dadám elmesélte, a mama,
azon a végzetes éjszakán, kimenekülhetett volna,
de nem akart a részeg muzsikokkal, feleségeikkel,
gyerekeikkel találkozni. Megsértődött.
Dadám elmondta, akkor már napok óta készült a halálra,
a jószágigazgató befogatott, még elmenekülhet,
kegyelmes asszony, esdekelt, Pétervár felé még szabad az út,
de ő nem akart elfutni. Ezek elől? – kérdezte és legyintett,
ezt már nem, ezt már soha. Bogdanov tábornok özvegye
nem mehet el, tette még hozzá szigorúan, mire mi,
a jószágigazgatóval, suttogta a dadus, a parasztok önzéséről,
hálátlanságáról beszéltünk, hiszen mennyi jót tett velük
a kegyelmes asszony! Ó, azok a karácsonyok,
a sok ajándék…De meg sem hallotta. Legyintett.
Nem, Masenyka, simította végig az arcom, nem hálátlanok.
Megérdemelték, sőt többet is érdemeltek volna,
de hát rosszul van berendezve a világ, itt gazdag,
ott szegény! És elfordult, rázkódott a válla, de nem sírt.
Talán erősítette a tudat, hogy hamarosan találkozni fog
fiával és férjével, akiket mindenkinél jobban imádott,
s akikkel hosszú beszélgetéseket folytatott, emlékezett
könnyezve a dadus, a termekben s folyosókon sétálva,
holdfényes éjszakákon. A cselédek suttogták,
hogy baj van, a kegyelmes hercegnő,
bocsánattal legyen mondva, meghibbant, de én,
magyarázta könnyes szemmel a dadus, nem hittem ezt,
számára a kegyelmes herceg és az ifjú Andrjusa
soha nem halt meg, benne éltek, vele, körülötte.
És akkor adta át nekem a az ékszereket,
egy gyolcs zacskóban és a medált is,
hogy majd adjam át az úrficskának, ha egyszer hazajön,
mert el fog jönni, mindenképpen eljön, meglátom
és meséljem el neki, hogy ő, emelt fejjel
vállalta a méltatlan halált, a szégyennel, ami
Oroszországgal történt, amúgy sem tudott volna élni,
csak azt sajnálja, hogy soha nem látja meg az unokáit,
nem ismerheti meg a menyét, nem búcsúzhat el az úrfitól.
Akkor már csóvákat dobáltak a kastély tetejére,
s egyre terjedt a láng, megvilágítva a hercegnő
sápadt arcát. A dadus szava elfulladt, sírni kezdett,
átadta a medált, az ékszeres zacskót, keresztet rajzolt
a homlokomra, megcsókolt és jajgatott…
Később jött a kocsis is, a lámpával, amelyet
az égő kastélyból lopott el azon a végzetes éjszakán,
de amikor meglátott, rádöbbent, mégiscsak engem illet,
és visszaadta. Ennek a porcelánlámpának a sárga fényénél
írok azóta is. A lámpaernyőn megmozdulnak,
a festett pagodák körül a kínai sárkányok és a holdban
fülét hegyezi a nyúl. Hátam mögött, tudom,
ott áll anyám és figyel és nem hagy magamra soha többé.
* Amikor Léna nagymama elolvasta az Anyám cím alá sorolt verseket, megdöbbent kissé, amint bevallotta, ezeket ő sem ismerte, de kétségtelen, hogy a hetvenes évek közepén íródhattak, akkoriban nagyapa sokat nézegette a csodálatos módon rámaradt és hűséges dadája által megőrzött medált. Párizsból való visszatérésünk után, maszkírozva látogatott el falujukba s találkozott dadájával, aki átadta neki az ékszereket és a medált és elmesélte édesanyja tragikus halálát. Amíg a kérésemre előszedett medált nézegettem, a büszke tekintetű fiatal nő mintha visszanézett volna rám és a sárguló, barnuló, repedező, szakadozó fotográfiákon csodálhattam meg szépségét, nagymama újra elolvasta a verseket, kitörölt szeméből egy könnycseppet és szomorúan jegyezte meg, nagyapád versei, a tényekhez való önfejű, makacs, mániákus ragaszkodása miatt olybá tűnnek, mint megkötözött lábú sirályok, felrepülnek, szárnyalni kezdenek, de a kötelék visszahúzza őket. Kár!… Hát nem tudom, az azonban bizonyos, hogy ezzel a ciklussal kezdődik el az anyaversek áradata nagyapám őszikéiben. Amit meg az olvasó eligazítása végett el kell mondani, az Gumiljov esete. Nagyapám és a költő, 1914 tavaszán, együtt indultak Párizsba. Nagyapám az egyetemre, a költő egy francia kiadó megtisztelő felkérésének eleget téve Patagóniába. Azaz indultak volna. A kalandvágyó és játékszenvedélyéről híres Gumiljov ugyanis biliárdozni kezdett egy titokzatos öregúrral a szentpétervári állomás vendéglőjében – nagyapám a végtelen biliárdpartit egy másik versében örökíti meg részletesebben – és nem utazott el, aztán kitört a háború, már nem is utazhatott, bevonult, harcolt a fronton, majd a húszas évek elején a bolsevikok, egy koncepciós perben, halálra ítélték és kivégezték. Nagyapámnak, akárcsak édesanyja, Gumiljov halála miatt is lelkiismeret furdalása volt, azt állítván, ha akkor makacsabb, el tudta volna hívni magával a biliárdba belefeledkező költőt, így Gumiljov túlélhette volna az egészet, az utazás megváltoztathatta volna sorsát és más irányt vehettek volna a dolgok!… Ha erőszakosabban hívja édesanyját, rámenősebben, meggyőzőbben, talán elutazik Párizsba s akkor nem hal meg a felgyújtott kastélyban. De különben is, ahogy a családi tragédiát megörökítő egyik első versében, még Párizsban írja, túl sok itt a volna… –
Tatjána Bogdanova.
