Nem értette, hogy miért van hangja a szélnek és miért nincs színe a hangnak, miért sír az az asszony a sarkon, ha senki sem ütlegeli a hátát, miért változik meg a falevelek színe, hogy utána sorban lehulljanak a földre, és a tenyerében összeszorított kis, pettyeshátú, fürge kis bogár miért nem mozog tovább, miért, miért, miért, soha senki nem mondott neki semmit. Árvaházból vették ki, négy éves korától koldulnia kellett, reggel hattól este hatig. Az alsó lábszárát begyömöszölték a teste alá, mintha térdben végződő nyomorék volna, „éhes vagyok! éhes vagyok!”, ezt kellett nyöszörögnie állandóan, aztán este, amikor hazavitték, annak függvényében kapott enni, hogy az aznapi keresetét sikeresnek vagy sikertelennek minősítették. És minden reggel megverték. Nyáron korbáccsal, hogy a felső testén éktelenkedő néha nyílt, vagy már behegedt sebek hatással legyenek az adakozókra. Az apa tizenkét éves korában erőszakolta meg először. Részegen, aztán józanul is. Hetente többször. Az anya is ott volt, nézte őket. A fiú először ordított, megpróbált kiszabadulni az erős karokból, soha nem sikerült. Aztán már nem ordított. Tizennégy éves volt, amikor az anya is megerőszakolta. Szombat és vasárnap esténként, amikor az apa a sarki korcsmában ütötte agyon az időt. Verni már nem verték, hozta a pénzt rendesen. Tizetöt évesen felszállt az első vonatra, és elment a végállomásig. A rendőrségen jelentkezett, hogy nem tudja, honnan jött, nem tudja, hogy hívják. Árvaházba került, ott iskoláztatták. Gyorsan megtanult írni, olvasni, számolni. Három év múlva az iskola első tanulójaként először állt a díszterem színpadán, hogy mindenki lássa, vegyenek példát róla. Megtapsolták. Nem sportolt, nem kirándult, nem járt lányok után, nem tudott úszni, biciklizni, táncolni. Tanult. Egész nap tanult, olvasott. Hússzor elolvasta a Száz év magányt, és megtanulta a szövegét kívülről. Egyszeri olvasásra mindent meg tudott jegyezni, bármilyen tantárgyból, bármilyen filozófiai, esztétikai vagy filológiai témakörről lett légyen szó. Az orvosi egyetemre íratkozott be, a sebészetre specializálta magát. Negyven éves korában szervátültetéseket végzett, ezúttal már a fővárosi legrangosabb kórházban, aztán a szívátültetésben szerzett országos, majd nemzetközi hírnevet. Bel- és külföldi akadémiák rendes tagja lett, számtalanszor meghívták különböző kongreszszusokra, felállva tapsoltak, amikor a színpadon megjelent. Egyedül élt.
Hatvan éves korában, jó negyvenöt évvel az „otthonról” való megszökése után, úgy döntött, hogy meglátogatja szülővárosát. A ház, amely a város egyik igen elhanyagolt utcájának leggondozatlanabb, elhagyatottnak látszó, félig-meddig a földbe süllyedt roncsépülete volt, hatalmas darabokban lehullott vakolatának, félig leszakadt ereszének, dermesztően koszos, penészes falának látványa miatt egy toprongyos, haldokló koldus benyomását keltette, viszont udvarának végében egy fészer is tartozott a „rezidenciához”, ahova éjszaka fél kettőkor az orvosprofesszor behatolt, keresett egy baltát, majd a fegyver birtokában belépett az előszobából közvetlenül a hálószobába vezető ajtón, felgyújtotta a villanyt, s először az anyába verte bele a baltát, utána az apába, akik egymás mellett aludtak a széles vaságyban. A halál mindkettőjük esetében azonnal beállt. Az orvosprofesszor a baltát a padlón hagyta, leoltotta a villanyt, becsukta az ajtót, és visszasétált a szállodába, ahol reggel nyolc óra tizenöt perckor több személy ellen elkövetett, előre megfontolt, szándékos gyilkosság alapos gyanúja miatt a rendőrség őrizetbe vette. Az orvosprofesszor a megbánás legkisebb jelét sem mutatta. Beismerő vallomást tett, a vádló kérdéseire válaszolva részletesen beszámolt a történtekről.
A védőügyvéd azzal próbálta enyhíteni a védencére kiróható büntetés mértékét, hogy itt tulajdonképpen önvédelemről kellene beszélni, amely tudvalevőleg az életünket vagy létérdekeinket veszélyeztető támadás elleni védekezést jelent, csakhogy a bíróság nem fogadta el az öt évtizeden átívelő támadás elleni védekezés tételét, akkor a védőügyvéd arra kérte a tisztelt bíróságot, hogy szíveskedjék mélylélektani kérdéseket is számításba venni, merthogy a megalázás kimutathatatlan sejtjeinek osztódással való elszaporodása az idő teltével egyre inkább hatalmába kerítheti az emberben felébredő állati ösztönöket, erre az ügyész határozottan kérte, hogy a védőügyvédet azonnal váltsák le, mert őrültekkel nem lehet érdemi tárgyalást folytatni. A bíró elvetette a felek kérelmeit, viszont az utolsó szó jogán megkérdezte a vádlottól, hogy volna-e valami mondandója. Az orvosprofesszor azt felelte, hogy nem értette, hogy miért van hangja a szélnek és miért nincs színe a hangnak, s az az érzése, hogy ezt azóta sem sikerült megértenie. Mivel a halálbüntetés kiszabásának lehetőségét törölték, a 60 éves professzort több személy ellen elkövetett, előre megfontolt, szándékos gyilkosság bűntettéért életfogytiglani kényszermunkára ítélték.
Az orvosprofesszor még aznap éjszaka felakasztotta magát a cellájában. A börtönnaplóba bejegyezték, hogy a halál éjfél után 1 és 2 óra között állt be.
2011.
