1. Nyomtat
2. Nagyobb
3. Könyvjelző

A be­sá­ro­zott cso­da
1956. ok­tó­ber 23. cso­dá­ja negy­ven­ki­lenc év­vel ez­előtt ra­gad­ta ma­gá­val a ma­gyar tár­sa­dal­mat.
1848. már­ci­us 15. után ugyan­ennyi év­vel 1897-ben járt az or­szág. Egy év­vel a nagy mil­len­ni­u­mi meg­em­lé­ke­zé­sek után, erő­től, op­ti­miz­mus­tól duz­za­dó, di­na­mi­kus fej­lő­dés kö­ze­pet­te, ro­ham­lép­tek­kel kö­ze­lít­ve a ko­ráb­ban re­mény­te­len messze­ség­ben tá­vo­lo­dó Nyu­gat­hoz. Meg­je­le­nik az az el­kép­ze­lés, hogy a du­a­lis­ta rend­szer súly­pont­ja akár Bu­da­pest­re is ke­rül­het­ne, Bécs nem­csak utol­ér­he­tő­nek, ha­nem meg­előz­he­tő­nek is lát­szik. Ma­gyar­or­szág, a ma­gyar nem­zet a his­to­riz­mus szá­za­dá­nak vé­gén tör­té­nel­mé­re cso­dál­ko­zik, és fel­fe­de­zi ma­gát, mi­köz­ben nem­csak sza­vak­ban, ha­nem va­ló­sá­go­san is in­teg­rá­ló­dik Eu­ró­pá­ba – oly­annyi­ra, hogy né­mely vo­nat­ko­zás­ban előt­te jár. A kort utó­lag vál­to­za­tos vá­dak­kal szo­kás il­let­ni, a ma­gyar Glo­i­re min­den­kép­pen gya­nús egy olyan vi­lág­ban, ahol a ve­re­sé­gek után nem az új­já­épí­tés vá­gya je­le­nik meg, ha­nem az ön­vád hang­ja és bűn­bak­kép­zés ref­le­xe vá­lik ural­ko­dó­vá. (...)
Nos, ál­ta­lá­ban vé­ve ’56 em­lé­ké­nek őr­zé­se úgy arány­lik 1848–49 szá­zad­vé­gi kul­tu­szá­hoz, aho­gyan a mai Ma­gyar­or­szág az ak­ko­ri­hoz. Fe­renc Jó­zsef nem akar­ta meg­győz­ni a stá­tus quót el­fo­ga­dó, an­nak elő­nye­it meg­ra­ga­dó, a du­a­lis­ta rend­szer­ben a nem­ze­ti ki­bon­ta­ko­zás út­ját meg­ta­lá­ló tár­sa­dal­mat ar­ról, hogy ő csá­szár­ként is szí­ve­seb­ben lett vol­na már­ci­u­si if­jú, s nem kér­dez­te só­hajt­va Bat­thyá­ny La­jos­tól sír­já­nál, hogy a he­lyé­ben ő most mit csi­nál­na.
Fél­re­ér­tés ne es­sék: a ki­egye­zés ko­ra, a Mo­nar­chia éle­te ko­ránt­sem volt min­den le­he­tő vi­lá­gok leg­job­bi­ka. De min­den más ak­kor el­kép­zel­he­tő konst­ruk­ci­ó­nál si­ke­re­sebb volt, a tár­sa­dal­mi bé­ke és a jó­lét nö­ve­ke­dé­sé­nek meg­fe­le­lő ke­re­tet biz­to­sí­tott. Így a for­ra­da­lom és a sza­bad­ság­harc em­lé­ké­nek mél­tó őr­zé­se nem ger­jesz­tett sú­lyos fe­szült­sé­ge­ket, nem osz­tot­ta meg a nem­ze­tet, a ha­ta­lom le­gi­tim le­he­tett úgy is, hogy nem akar­ta sem ki­sa­já­tí­ta­ni, sem el­bir­to­kol­ni.
A mai ma­gyar tár­sa­da­lom azon­ban nem tud mit kez­de­ni 1956 örök­sé­gé­vel. Há­rom és fél év­ti­ze­den át élt úgy, hogy a fö­löt­te ural­ko­dó ha­ta­lom a ma­ga le­gi­ti­mi­tá­sát nem tel­je­sít­mé­nyé­vel, ha­nem az ál­ta­la le­ti­port sza­bad­ság­harc gya­lá­zá­sá­val akar­ta be­bi­zo­nyí­ta­ni. Kö­te­le­ző hű­ség­es­kü­nek szá­mí­tott 1956 „le-el­len­for­ra­dal­ma­zá­sa”. E nél­kül sen­ki előtt nem nyílt sza­bad pá­lya. A for­ra­da­lom meg­val­lá­sa bűn­cse­lek­mény­szám­ba ment: hogy va­la­ki ne szen­ved­jen ül­döz­te­tést, hall­gat­nia kel­lett. Így épült fel a ha­zug­ság vá­ra, s ezért je­lent­het­te a párt­ál­lam vé­gét egy olyan tíz­per­ces rá­dió­in­ter­jú, ahol or­szág-vi­lág előtt csak annyi hang­zott el: 1956 nép­fel­ke­lés volt. (...)
Hir­det­he­tünk meg­bo­csá­tást és meg­bé­ké­lést. Meg­bo­csát­ha­tunk és meg­bé­kél­he­tünk. Az 1956-os seb úgy-ahogy, de jó­részt ta­lán be­forrt. De az em­lé­ké­hez hű­sé­ge­sen ra­gasz­ko­dók 1989-ig tar­tó nyo­mor­ga­tá­sá­nak em­lé­ke még so­ká­ig kí­sér­te­ni fog.
GRÓH GÁS­PÁR (Ma­gyar Szem­le, 2005. ok­tó­ber, rész­let)
                                            –INDEX