A besározott csoda
1956. október 23. csodája negyvenkilenc évvel ezelőtt ragadta magával a magyar társadalmat.
1848. március 15. után ugyanennyi évvel 1897-ben járt az ország. Egy évvel a nagy millenniumi megemlékezések után, erőtől, optimizmustól duzzadó, dinamikus fejlődés közepette, rohamléptekkel közelítve a korábban reménytelen messzeségben távolodó Nyugathoz. Megjelenik az az elképzelés, hogy a dualista rendszer súlypontja akár Budapestre is kerülhetne, Bécs nemcsak utolérhetőnek, hanem megelőzhetőnek is látszik. Magyarország, a magyar nemzet a historizmus századának végén történelmére csodálkozik, és felfedezi magát, miközben nemcsak szavakban, hanem valóságosan is integrálódik Európába – olyannyira, hogy némely vonatkozásban előtte jár. A kort utólag változatos vádakkal szokás illetni, a magyar Gloire mindenképpen gyanús egy olyan világban, ahol a vereségek után nem az újjáépítés vágya jelenik meg, hanem az önvád hangja és bűnbakképzés reflexe válik uralkodóvá. (...)
Nos, általában véve ’56 emlékének őrzése úgy aránylik 1848–49 századvégi kultuszához, ahogyan a mai Magyarország az akkorihoz. Ferenc József nem akarta meggyőzni a státus quót elfogadó, annak előnyeit megragadó, a dualista rendszerben a nemzeti kibontakozás útját megtaláló társadalmat arról, hogy ő császárként is szívesebben lett volna márciusi ifjú, s nem kérdezte sóhajtva Batthyány Lajostól sírjánál, hogy a helyében ő most mit csinálna.
Félreértés ne essék: a kiegyezés kora, a Monarchia élete korántsem volt minden lehető világok legjobbika. De minden más akkor elképzelhető konstrukciónál sikeresebb volt, a társadalmi béke és a jólét növekedésének megfelelő keretet biztosított. Így a forradalom és a szabadságharc emlékének méltó őrzése nem gerjesztett súlyos feszültségeket, nem osztotta meg a nemzetet, a hatalom legitim lehetett úgy is, hogy nem akarta sem kisajátítani, sem elbirtokolni.
A mai magyar társadalom azonban nem tud mit kezdeni 1956 örökségével. Három és fél évtizeden át élt úgy, hogy a fölötte uralkodó hatalom a maga legitimitását nem teljesítményével, hanem az általa letiport szabadságharc gyalázásával akarta bebizonyítani. Kötelező hűségeskünek számított 1956 „le-ellenforradalmazása”. E nélkül senki előtt nem nyílt szabad pálya. A forradalom megvallása bűncselekményszámba ment: hogy valaki ne szenvedjen üldöztetést, hallgatnia kellett. Így épült fel a hazugság vára, s ezért jelenthette a pártállam végét egy olyan tízperces rádióinterjú, ahol ország-világ előtt csak annyi hangzott el: 1956 népfelkelés volt. (...)
Hirdethetünk megbocsátást és megbékélést. Megbocsáthatunk és megbékélhetünk. Az 1956-os seb úgy-ahogy, de jórészt talán beforrt. De az emlékéhez hűségesen ragaszkodók 1989-ig tartó nyomorgatásának emléke még sokáig kísérteni fog.
GRÓH GÁSPÁR (Magyar Szemle, 2005. október, részlet)
–INDEX