– jön az ursziluó s minnyá’ elurszil,
majd dörmög egyet s a tyúkra száll –
míg nagyapám ott künn a réten
valami vénlyányt elkaszáll –
„József Attila”
Nagyanyám kezembe adta a szatyrot, anyám meg lábamra a gumicsizmát, s én boldogan caplattam a falu sáros főutcáján Princz Sárika néni felé. Feszített belülről az izgalom: tyúkot fogok vágni ma este. Mondjuk az igaz, hogy a faluban minden gyermek félt Sárika nénitől – állítólag három férje alussza már örök álmát az udvarán levő nagy diófa alatt, és a rózsái télen is nyílnak. Meg hogy a kutyája repülni is tud. Mindenesetre szép, színekben tobzódó kertje volt, roskadó gyümölcsfákkal és (mit ad az ÚR!) boldog tyúkokkal.
Engem nyilván ez utóbbiak érdekeltek. Heves szívdobogással léptem be az udvarra, és az ilyenkor bevett szokás szerint rögvest ordítozni kezdtem:
– Sááááárika nééééníííííí! Sárika nénííííííííííí!
Miután az összes szomszéd otthagyta a délutáni szappanopera délelőtti ismétlését, és kiült az ablakba, mint a muskátli, csakhamar megjelent az öregasszony is („Jajj, hát szeervussz, Pistike”), de úgy, s olyan hirtelen állt meg előttem, mintha pont abban a pillanatban bújt volna ki a földből. Szikár volt, akár egy varjú. Orra hegyes csőrként meredt előre, apró bogárszemei a szemüveg kövér, biztonságos kerete mögül fürkésztek engem.
– Dejsz’ én nem es Pistike vagyok – szontyolodtam el s makogtam bátortalanul.
– Lelkem gyermekem, hát az öreg Sááárika néni rosszúúl láááát. – Lát a fenét, gondoltam. Bezzeg, mikor almát lopni indultam a vénasszonyhoz, mekkorákat kurjantott utánam. Még apám is felébredt. Amúgy meg sosem lehetett behatolni a kertjébe. Valahogy mindig észrevette, s egy szempillantás alatt ott termett. Senki sem úszta meg ezidáig verés nélkül. Még Tankó sem. Sárika néni utánairamodott, kergette fel egészen a Poligonig, sőt, messzebb, a Bikapajtáig, úgy megfutott, mint az ördögmotolla. Azokkal a fájós lábaival.
– Tyúkot szeretnék vásárolni – motyorogtam oda neki.
Az öregasszony eltolt egy óriási reteszt, belépett a nyakig érő fűbe s dudvába, majd pár perc múlva diadalittasan visszatért, nyakában egy nagy, kövér, fekete szárnyassal. Bestiális állat volt. Tollai, mint a sasé. Csőre, akár apám bicskája. És a lábai…. oh, mint a Sárika nénié. Hanem a vénasszony nem tökölt sokat, belenyekkentette a szerencsétlen állatot egy nagy raffianeccbe, s oszt’ úgy faképnél hagyott, mint Szent Pál az oláhokat.
Na mármost én cipeljek haza egy repülő, éktelenül rikoltozó, szárnyas zacskót. Ott hagyni nem mertem, maradni nem mertem, szóval mély levegőt vettem, s a tyúkos zacskóval a lábaim között, mint valami kötéltáncos, úgy vonultam be a faluba, egyensúlyozva a pocsolyák meg a minden résen kigúvadó kandi tekintetek között. Igaz, a vénasszonyt nem fizettem ki, de hát ki gondolt itt visszatérésre… meg aztán, ha viszszafordulok, akkor… de már csak pár kapualj és vagy tucat öregember volt hazáig, úgyhogy dicsőségesen vonultam tovább, a tyúkon lovagolva, pátészag volt, hízott a májam.
Otthon nagyanyámék már vártak reám. Szinte biztosra vették, hogy üres kézzel térek haza. S mivel tegnap hozták meg a ház szilvatermését, folyt a röhögés, a dínom-dánom, persze apám poénkodott, mint mindig. Úgy állt ott a pálinkáspoharával, akár egy arkangyal. Csakhamar maga mellé ültetett, mint a nap hősét, töltött egy pohár cujkát – persze nagyapámnak, s magának–, s a tyúk mielőbbi feláldozására ürítette.
– Mostmár csakugyan levágod, édes fiam, mert ha nem, az ursziluó viszi el. – (Harsány röhögés).
– Ügyelj, még tégedet es elurszil – tódította a heccmajszter nagyapám, s egy betyáros mozdulattal (színpadiasan, nevének utolsó szótagját jól megnyomva) odaszólította nagyanyámat.
– Juci! – (Szünet) – Hozd elé a gyereknek a késeket. – (Ököl csapódik az asztalra, röhögés, torokszakadtából)
Nagyanyám vette a lapot, és pisszenés nélkül, szolgálatkészen hozta le nekem a hóhéroláshoz szükséges eszközöket a szobámból, melyeket még előző este készítettem oda. Anyám meg tiszta ruhát próbált rám adni – hiába magyaráztam szakértelemmel, hogy hát amikor a vér kipriccol, az egész olyan, mint az a szökőkút Velencében, amelyet a tavaly láttunk, csak épp hideg víz helyett forró és meleg vér fog ömleni a fehér ruhára, és azt bizony a déró se szedi ki, hát még szegény Zsuzsi, a mosógép.
Ettől aztán szegény anyám képe egészen hasonlatossá vált a ruháéhoz. El is ment. Én meg ottmaradtam nagyanyámmal, a tyúkkal, a fehér ruhával meg a késekkel. De ekkor már rég nem a madár izgatott. Annál szörnyűségesebb. Hol a budira mentem (na, mi van, nem jössz már?), vagy kiszaladtam az utcára (de most a barátaimmal kell játszodjak), vagy leckét írtam (ejsze betojt a nagyfiú) – nagyanyám meg türelmesen ült a sámlin, a lehető legnagyobb lelki nyugalommal (belülről meg épphogynem vetette széjjel a röhögés), és várt, minthogyha egy mindennél hatalmasabb, öreg tyúk lenne ő maga is.
Nem is kellett sok, hogy apámék támadásba lendüljenek. Az öreg harci színeket kent magára, felment a padlásra, és lehozott egy nagy fejszét. A húgomat íziben elszalajsztotta pelenkáért a sarki boltba („A létező legnagyobb méretben hozzál, csillagom, jó?”), nagyapámmal meg fokhagymakoszorút készíttetett. Ő maga is elindult, természetesen a cujkafőzőbe, hogy biztosítsa a mulatáshoz a további utánpótlást, s erőst fenyegetőzött, hogyha nem hallgatunk rá, kitér a hitéből, és elhozza a plébánost, tyúkot gyóntatni (Mitől félsz, gyermek? Csak nem az ursziluótól? Na hadd el, próbálja csak ide húzni a farkát, mert apád egy-kettő megnyesi, nézd-sze meg).
Lassan besötétedett. Sehol egy csillag, egy felhő, esetleg valami piros szakadozott, csüngött a fák hegyéről, talán a nap nyoma, vagy a kelő hold, apámék sörpuccsot hajtottak végre és mindenkit lefeküdni küldtek, a pálinka elfogyott, Esmeralda nyögött halkan valamit, én meg azt hiszem, elaludtam. Álmomban apámnak tényleg szárnyai nőttek (vagy csak esőköpenyt vett fel?), s azokkal verdesett össze-vissza. Varjúkárogás töltötte be a kertet, valami reccsent, aztán csöpögött, talán zuhogott, a fejsze és nagyapám lekerültek a helyükről, majd vissza is kerültek, de mindez olyan lomhán és szaggatottan ment végbe, hogy még Zsuzsi is szerepet kapott benne, azzal a mindent tisztára mosó, egyenletes, dérós burrogásával.
Az utolsó dolog, amire emlékszem az eset kapcsán (talán lényegtelen) – anyám sírása. Nem tudom miért, de nem tetszett neki, ahogy apám valami piros festékkel mázolja az ajtófélfát, lassan, egyre konokabbul.
