I. Félarcú mágus
Édesanyámnak
Esteledik; a nappalok aranygolyók,
végállomáson megszakított éjszakák,
számkivetve magnyi sorsomban vagyok,
hallgatom a halálhegedű jóslatát.
Kerestem kékségben, éji vágtán, hóban,
hol rejtőznek a feledett, bölcs istenek,
s most, hogy a lélek lidérce gyulladóban
ugrál benn, iszonyúbb éjet nem ismerek.
Havon angyalvér a kicsinyített idő,
kibillent óramutatók az évszakok,
minden a múlt; félarcú mágus a jövő,
csak öröklét van, benne állok s nem hallgatok.
A szorongás mélyvilág, folyam, mondtad.
Magam vagyok, elég ez, társról nem tudok,
– fehér bálnát – szigonnyal létpartra dobtak,
hogy fájjak, s szorít a lélek – ez angyalod.
Csak a semmi létezik, ha elhagy a nő,
s a halál violája ében szirmot ejt,
elkábít az isten s követel – de ki ő?
Hallja hangom, hogy hangtalanba, súlyba lejt.
Álom ez, vagy csak vézna képzet, nem tudom.
Esteledik, fekete lepedőn a testem,
idegen kobozhang kereng a házfalon,
nem takar rejtelem, űr gyűl a szívemben.
II. Időtlen születés
Sárga körtét tán nem érlel a nyár,
de narancs fény szobádban holnapod,
lelkünk tele éjszín csuhában jár.
Pipacsmezők az arany tegnapok.
Fecske kékje gyermekkorom kapuján,
a tornácon muskátli friss szirmai,
te vagy a cinkeszárny – végső hazám,
vigyáznak nagyapám bölcs álmai.
Hallgasd a szelet: kék északra tér,
rönk roppan szénen, mécs az este.
Kéreg fagy, de nem kegyetlen a tél,
emlékezz: kezem kezed kereste.
Álmunk egy: távolodás, mi nincsen,
pörög még sugárkéve a küszöbön,
követ a vers – születés, időtlen,
tévedhetetlen rajz a létkörön.
Titoktalan, kopár a sors jelenben.
A házunk hallja lépted neszét.
Anyám, benned öröknek születtem,
fekete zongorán dönghet a vég.
Zöld ernyőt adtál gyermekkoromban,
köhögtem esőn, láz égette testem,
orvost hoztál, mézet a citromban,
nem vert éhség, Évám dédelgettem.
Őrizlek, felnőtt gyermek, karommal,
egy sorsból így válunk el kettővé,
két nyírfa hajlik az éji holddal,
talpig ezüstben, társak mindörökké.
III. Nincstelen tél
Katonakoffer rőt nyárból,
honnan reád nézek,
hol a villó pipacslángból
nőnek lenge kések,
a múlt darabjai vérrögök,
szabdalom az időt,
a tudás félelembe lök,
régi ruhám már kinőtt.
Álmodni nincsen már vigasz,
töltve a fegyverek,
ma már fordított az igaz,
mit hittem, kisgyerek.
Pusztulást senki nem követ,
dől a test, foglya vagy,
a villanó tű beléd lövet
mérget, míg lelked kihamvad.
Tán eddig voltunk együtt csak,
nincsen út már tovább?
Mit tegyek, akarjak,
ha nem leszel, csak vézna báb?
Hunyt időből nem nő nádszál,
éber álom, felhő,
vesztett időm ajtómnál áll,
és hajt kinn a felnőtt.
Benn gyermek a lélek – szánom,
s hogy elveszítelek,
magam soha nem találom,
vernek nincstelen telek.
IV. Konok emléked
Korcsolya villan a fagyott folyón,
vacsora után kék jégrianás,
gyertyák sárga éneke, kopár lombon
hó. Meztelen tőr a súlyos elszakadás.
Védlek örökkön, változol éggé,
szükség metsz hiányt, más hangra nincs szám,
álmunkban lényünk végetlen versé,
egyetlen kincsünk ez, sorsé talán.
Bölcsességünk betegséget old fel,
az idő múlását a véges testben,
de e romlás a lélekből semmit nem lop el,
kicsiny a halál, hogy vétsünk a tettben.
Kit társként fogadtam az ős múltban,
te vagy, nyitod emlékek tárházát,
velem vagy a csillagtalan búban,
szobámban tárgyak hordják kezed nyomát.
Tértem szélbe szórt, őrizetlen múltba,
mi tart itt, nem tudom, tán föld, a hó,
havazásban járok szemlehunyva.
Anyám, te vagy asztalomon a szó.
Ki csak teremtést igézhet, bölcs lesz,
mint fa gyökerén az apró hangya,
feledhetetlent véd, ős ez,
leng a fényben, mint pogányok harangja.
Nem vész el soha konok emléked,
töretlen maradsz, védő magasság,
s míg bujdokolnak mögöttem az évek,
csak testünket, nem lényünk harapják.
V. Karcol az éj
Karcol az éj kése, a félelem,
pókként hálóz be, fekete az ég,
iszonyú kolostor az életem,
nélküled lesz-e kertemben téli fény?
Láng s hamu, sár lesz hiányod végül,
sirályok súlyos tele, szárnyhava,
végkiáltás, mely torkodba kékül,
angyaljáráskor lelked száll haza.
Most titoktalan, kopár az ünnep,
a dísztelenségben marad az űr,
más házban angyalok hegedülnek,
itt kábpor a csönd, hó a test, kihűl.
Nem a hunyt jövőidő, e semmi –
hajt az életbe e szédületben,
de árnyad s volt ragyogásod szebbít
jelenné az elérhetetlenségben.
Szövetségünk nem szünteti halál.
Mindig vagy – képzetek milliói –
s a lélekvándorlás kapuinál
öröklét vár, porlandó vég nem olt ki.
VI. Időben a hiány
Éjszakám koporsójában ülök,
mélypont a kinti világ,
távozik sok halottam, vénülök,
időben nő a hiány.
Kereslek, jössz feledhetetlenül,
álmomban hív mosolyod,
gyullad dalom, de a jelen kerül,
őrzöm hangod, hegedűs dallamod.
Kivonultam a napok sűrűjéből,
legyek veled, mint e vers,
nem szabadul a gyerekkor egétől,
te vagy – rá tán sose lelsz.
Itt vagy velem, még lakható a ház,
mentő szó kell, örök,
ne feledjem, mi nem tagadható,
fölötted fázva őrködök.
Angyal hív, néked lepelt találnom,
vesztettem szeretett nőt,
hadd égjen végül benned az álmom,
ki ma is szívem fölé nősz.
Ha elmégy majd, ne tedd meg túl korán,
érjek el valóm bölcs korába,
hiszem szód, mint hajdanán,
térj vissza pár évig még a mába.
Muszáj fájni, döbbent a hatalom –:
nélküled kell majd élnem,
de szobáid majd elhagyom,
így lépek túl a szenvedésen.
VII. Emlékeimben
Víz sussan emlékeimben,
víz, az öröké,
ha nincs, ki visszaintsen,
leszek ködöké,
friss, lassan szivárgó csermely,
valótlan álom,
teljesületlen lengek
innen a halálon,
leszek tán mégis vigasz,
hulló, rőt falomb,
míg vakít a szó, az igaz,
s lehull a karom,
átölelné a világot,
mint halk esőből
kilátszó pusztaságot,
s kilépnék körömből,
hadd lám, hogy táncol a bánat,
ha már elvesztettem,
elvesztettem megtartó hazámat,
s nem volt jótettem,
bár kutattam ezer zöld vadonban,
ki oldoz föl engem,
míg szenvedek megtiportan.
Kérem a leplem,
az éj szigorú és sötét,
megyek istenemhez,
ki hallja, mit beszél
e hang minden elevenhez,
ki másnak, s már magának
is ketrec.
VIII. Esteledik
Esteledik, porhavat lenget az esti szél,
mindenem vagy, s ha kigyúl az örökmécses,
vesztett ifjúkoromból, ha visszanézek,
hozzám fordulsz és megkérded: mondd, miért
nem lehettünk együtt mindörökre,
égve fájdalomban, elhalasztott szépben,
gondolván felhőhajós évtizedre,
a hitre, mely betakart a párnás éjben,
ha legyűrt a fagy s vakított a sarlós hold,
ropogott a hó s csöndes volt az éjszakád,
mikor még az álmodott világ nem haldokolt,
s a téli mezőt őzsuta futotta át?
Átüt a gyolcson a vér, a nehéz halál,
de nem dönti le az időtlenség oszlopát,
jön konokul és megállíthatatlanul,
emlékekben is éljünk mindig igazul.
IX. Falióra
Fölsírsz, álmodban ősi, pogány rejtjelek,
eső – nagyapám láttad tisztaszobában,
a százéves rézkanál padlóra esett,
tücsök cirpelt az álló faliórában.
Második születésemkor Szent György terén
havat söpört rózsálló arccal nagyapa,
szólt: Vigyázok rád! – örökre követem én,
találkozunk. Bűntelen lesz a krónika.
Szürke öltönyben ment a görbült, vén magyar,
vitte az unokát pörgő hintatérről,
bajszos dédapám vitt így, óbortól fanyar,
görcs botja volt a föld. Ma harangoz fentről.
Nem számít, hol rejt el a magánmúzeum,
szobánkban a tárgyak aranyban ragyognak,
kincses összhang ez, mit e rossz ezred megun.
A követők hűtlenek, s sunyít a holnap.
Ébenfa a lelked? Citerán szól húrja,
ha a gyérült jelenből bölcsen haza nézel,
átüt, mint damaszton vér, az anyád múltja,
az anyaméh emléke; a filmfelvétel.
Álmodban szemed körtáncot jár, s visszaint
kertmozi, a nyáresti fák, a napsugár,
s márciusi levelem hív: Elhagyom itt
a kövült beszédet! – nem kellett akkor se már.
Ne félj! A telehold tűnik virradóra.
Emlékezz, mindent tettél – lélek így élhet,
a Körben ez áldozathozatal. Széphez
van időm. Ne félj. Ketyeg a falióra.
2010. január 30.
