"aztán eltűnnek a kulisszák mögött"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 13. (579.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A mű pillantása
Balázs Imre József
Hosszúra nyúlt visszatérés - Beszélgetés Tompa Andrea íróval, színházkritikussal
Szőcs István
Csellengő múltunk
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Anyám
Sigmond István
Molekulák 7. - Miért nincs színe a hangnak?
Muszka Sándor
Versei
Székely Örs
Tyúkvágás
Ungvári László Zsolt
Halálfúga
Széles Klára
Cs. Gyimesi Éva - Kolozsvár, 1945. szeptember 11. – Kolozsvár, 2011. május 25.
KOVÁCS FLÓRA
Továbbírás?
Jakab-Benke Nándor
X. TIFF: nagyobb, szebb, jobb
Papp Attila Zsolt
Filmgyártás a világ végén - A 2011-es TIFF magyar szemmel
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - …mert a Tavasznak harsogás a dolga
Hírek
 
Széles Klára
Cs. Gyimesi Éva - Kolozsvár, 1945. szeptember 11. – Kolozsvár, 2011. május 25.
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 13. (579.) SZÁM — JÚLIUS 10.

Tragikus öngyilkosság. Kövekkel megrakott hátizsákkal, a kolozsvári Garibaldi-hídról vetette be magát a Szamosba – a kis folyócska egyik beton-sziklájára. Még húsz percig élt.
Vajon milyen szervezet, milyen bíróság ítélte volna ilyen kínhalálra?  
Most, önként vállalt, gyötrelmes halála után derül ki igazán, hogy milyen hihetetlenül szélsőséges érzések és állásfoglalások alakultak ki Vele szemben. Cs. Gyimesi Éva, a 65 évesen, elvált feleségként, két gyermek édesanyjaként, a kolozsvári Babeş-Bolyai egyetem kiemelkedő tehetségű professzorasszonyaként, irodalomtudósként, szegedi díszdoktorként, Pulitzer-emlékdíjas publicistaként – nem győzöm fölsorolni méltató címeit – mindenképpen rendkívül magas szintű szellemi munkásként, nem volt hétköznapi ember. De vajon milyen értelemben nem volt az? Sokan szerették, alapos okkal rendkívül nagyra becsülték – főként élete első szakaszában. Majd sokan meggyűlölték, főként élete második felében. A kettő között, a törésvonal, maga az 1989-es történelmi fordulat, amely számára nemcsak az erdélyi életfeltételek átalakulását, hanem magánéletének radikális megváltozását is jelentette.
Mikor megismertük egymást, már kb. egy évtizede jártam/jártunk családostul Kolozsvárra. Férjemmel: (írói nevén) Kolozsvári Papp Lászlóval, kislányommal Anyósomat látogattuk  (akit második Édesanyámként szerettem meg). De odavonzottak legkedvesebb barátaink is. Középpontban Lászlóffy Aladárral, s az ő köreivel, Kántor Lajossal, Panek Zoltánnal és másokkal, többnyire írókkal, szerkesztőkkel. Éva nálunk tíz évvel fiatalabban, már Cs. betűvel a neve előtt, (Cseke Péterné), kétgyermekes családanya. Élete centrumában áll szakterülete, hivatása: a magyar nyelv és irodalom. Láng Gusztáv, Szabó Zoltán különösen nagy ígéretként számontartott, kedves tanítványa, aki a Babeş-Bolyai Tudománygyetem kiváló tanáraként és elmélyült tanulmányok szerzőjeként egyaránt komoly tekintélyt vívott ki. Mikor is találkoztunk? Stílusos, ha azt mondom: az ő Mindennapi nyelvünk (1975) c. első könyve s a következő: Találkozás az egyszerivel (1978) értekezésének műhelymunkái között. Első mondatainktól összefűzött minket közös szívügyünk: az irodalom, ezen belül is a törekvés arra, hogy az írókat, műveket minél jobban és ellenőrizhetőbben megértsük, értékeiket közvetítsük. Vagyis a műelemzés kérdései, lehetőségei. Ez a közös érdeklődésünk és az összebeszélés nélkül, voltaképpen mindig, változatlanul egyetértő értékítéleteink hoztak minket egyre közelebb egymáshoz. Ez azokban az években történt, amikor a Ceauşescu-rendszer egyre fokozottabban dicsőíttette önmagát, s nyomorította meg alattvalóit. Bizonyos élelmiszerekhez csak jegyre és néha egész éjszakás sorban állás után lehetett hozzájutni. S teljesen hektikusan hiánycikké vált egy-egy elemi létfenntartási eszköz. Gyufától vattáig, WC-papírtól villanykörtéig. S mindenek előtt a legkülönbözőbb, köztük sok életfontosságú gyógyszer nem volt megkapható. Természetes, hogy aki csak szolidáris volt, s megtehette, rendszeresen vitte („lopta”) át mindezt, s olyan mennyiségben, amennyit csak tudott beszerezni, elrejteni, cipelni. Utolsóként említem azt, hogy alapvető könyvek, folyóiratok – értelmiség számára – „létfontosságú”-nak számítottak. Évának mindenképpen. Így, természetesen, ugyancsak képességeim szerint a számára/számukra legszükségesebb beszerezni valókkal bővítettem a már említett rokonok, barátok listáit. Már csak ezért is rendszeres vendéggé váltam Csekééknél. Így életük egyik tanúja lettem. Pontosan láttam, hogy mit jelent gyakorlatilag az, amit Éva csupán disszertációja időben elkészülése akadályaként vesz számba. 1969-től 1977-ig úgy írja ezt a dolgozatot (a már említett második 1978-as könyvét), hogy közben gyermekei születnek, az anyai és háztartási feladatait igyekszik éppen olyan igényesen teljesíteni, mint tanári munkáját. Hozzá kell tennem, itt is tanúja lehettem annak, amit Gy. É. alapvető tulajdonságának látok, s amelyet évtizedeken át tapasztaltam. Olyan mértékben nem nagyobbítja, hanem kisebbíti megpróbáltatásait (csakúgy, mint érdemeit), hogy föltehetően kevesen tudunk arról, hogy a „gyerekek” – s ez az 1969-es év számára azt is jelenti, hogy elsőszülött fia (Tamás), a szülés (1969. április 11.) után nem sokkal máig ismeretlen okból meghalt. S így, ezt a fizikai, lelki s főként idegrendszeri sokkot követően, nyomban vállalja a következő (ifj.) Cs. Péter (1970. augusztus), majd Zsuzsa Anikó (1974. november) világra hozását. Igen sokat jelent az, hogy férje (Cs. P.) osztozik minden gyakorlati munkában, beszerzésben s mindabban, amit egy férfi elvégezhet. De ő ebben az időben a Falvak Népe újságírójaként rendszeresen járja az országot. Ritkán állhat szó szerint: mellette.  Ezek a futva említett házias gondok, a fent vázolt feltételek között, még azokat az asszonyokat, anyákat is megviselik, életveszélyesen túlterhelik, akiknek nincsen saját, állandó állásuk. Gy. É. pedig az egyetemen 20–22 órát tart (amelyre ő mindig nagyon alaposan fölkészül). Az is nyomasztja, hogy a pártbizottság engedélye nélkül nem lehet doktorálni. Be kell látnia, jóindulatú kollegáinak igaza van: kérvényeznie kell a pártszervezetbe való fölvételét.  Kénytelen megteszi, de élete egyik legnagyobb áldásaként tartja számon azt, hogy nem vették fel. „… a kandidátusi védéssel és lektorrá / adjunktussá való kinevezéssel bőségesen megelégedve taníthattam tovább.” Ebben az időben kezdődik és növekvő reumatikus fájdalmai mellett végigkíséri egy alapvető, szüntelen visszatérő lelkifurdalás. Úgy érzi, hogy családja miatt hivatásos kötelezettségeinek nem tesz eleget – illetve: munkája miatt gyermekeit hanyagolja el. Úgy láttam, hogy ez a fajta önemésztés nem racionális, a betegességig túlzott. Szolidárisan, meg bosszankodva is egyre gondolkodtam rajta. Ilyen nagy tudású, kiváló intellektus miért nem fogadja el az észérveket? Hiába győzködöm, hogy ezzel az önkínzással nemcsak önmagának, de munkájának, családjának is árt? Idők során összefüggésbe kellett hoznom egy másik tapasztalattal. Föltettem magamnak a kérdést: találkoztunk-e úgy valaha, hogy ne lett volna túlterhelt, kimerült? Nem mondta, elterelte a szót, ha kérdeztem. Büszkeségét sértette, s valóban semmirevaló ilyen helyzetben bármi részvét. Valóban? Ritkán láthattuk nevetni. Éva komoly volt, sőt: komor. Ha elmosolyodott, pillanat alatt váltott vissza ebbe a zord szigorba.
Olyan feszült volt – és egyre feszültebb – mint ahogyan egyre erősödött Romániában a diktatúra és egyre őrültebb, emberellenesebb intézkedései. Nem Éva volt az egyedüli, akit naponta nyomasztott: hát sohasem lesz már vége ennek? – s akiben nem visszhangzott volna a felelet: sohasem. Önmagától: soha. Tenni kell valamit! Annak az embernek is szégyene ez az állapot, aki beletörődik a tehetetlenségbe vagy megszökik előle. Nem volt egyedül gondolataival. De azzal igen, hogy ő nemcsak úgy gondolta: tenni kell, hanem úgy: tennem kell. Amit elvárnánk másoktól, sokaktól, azt elsősorban önmagunktól kell elvárnunk. Személyes felelősségként érlelődött meg benne: tenni kell, tennem kell. Felelősségként, belső erkölcsi parancsként élte meg ezt. Külön, önkéntes teherként, nem tudta, nem akarta magát függetleníteni a tanítványait sújtó igazságtalanságoktól. Attól, hogy egyre kevesebb magyar diákot vesznek föl az egyetemre (gyakran szakmai ok nélkül). S ezzel párhuzamosan a legtehetségesebb új diplomásokat a Kárpátokon túli iskolákba „repartizálják”, kihelyezik. Amikor (1977-től) addigi, túlterhelő egyetemi feladatai mellett az erdélyi magyar irodalom előadásait is rábízzák. Rá jellemző módon nekilát, hogy alaposan megismerje a két világháború közötti magyar irodalmat, s az ettől elválaszthatatlan történelmi tényeket. Félreteszi az addig megjelent, tényeket hamisító hivatalos „szakirodalmat”, az eredeti források alapján készül. Így tisztázza, milyen előzmények vezettek Trianonhoz, hogy alakult az erdélyi magyar identitástudat, a szépirodalom, kritika, az intézményesülés. Egy-egy évfolyamon akkoriban kb. 15 volt a legmagasabb létszám, nem nagy, mégis kétségtelen nyilvánosság. De később nemcsak saját óráin vesznek részt egyre többen (15 helyett 23-an). Tanári továbbképzésein a pedagógusokon kívül apránként megjelenik az értelmiség krémjének egy része, jeles személyiségek. 100–250 fővé duzzad közönsége. Meg van győződve arról, hogy mögötte áll, igazolja (és védi?) több nemzetközi dokumentum megjelenése. Elsősorban az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata, a Helsinki Alapokmány és más hasonló, bizalmat és ábrándot ébresztő okmány. A reményt fokozhatja az a tény, hogy Románia is aláírja ezeket. Éva személyes bizakodására vall az, hogy a Helsinki dokumentum fénymásolatát táskájában hordja. Amikor pedig megszületik az Ellenpontok című illegális folyóirat, a velük való együttműködését nem is titkolja. Nehéz is lenne, hiszen maga Szőcs Géza, de a többi szerkesztő, terjesztő közül is többen volt tanítványai. Természetesen aláírja pontokba foglalt követeléseiket. Nem veszélyt, inkább védelmet lát abban, hogy most már nemcsak a saját, tényeket föltáró, a magyar rádió Vasárnapi Újságjához, a Szabad Európához eljuttatott s ott fölolvasott levelei révén, hanem számos más csatornán is értesül a világ közvéleménye a vérforraló romániai helyzetről. Nem is csodálkozhat azon, hogy személyi lapot vezetnek róla (tk. már 1971-től); lehallgatják, követik, behívatják a Szekuritáté (belügyi Titkosrendőrség, népiesen szekusok, a mi ÁVÓnknak megfelelő) emberei. Berendelik, faggatják, kihallgatják. Minderre fölkészült már korábban: magányos kiállása idején. Mikor saját nyílt lázadása mellett döntött, eltökélten tette. Elszántan, sőt: halálra-szántan. Amit nem számított a várható következmények közé, az az, hogy ez a fenyegetettség családját is érintheti.
Pedig ez bekövetkezik. Kétszer is házkutatást tartanak, kézirataikat (akkor már Cseke Péterét is) kobozzák el. Újabb ok Éva önostorozására. Hiszen tény: most már családját, gyermekeit is veszélybe sodorta. Mindezt az súlyosbította legjobban, hogy még a 80-as évek vége felé is minden jel arra mutatott: ennek a korszaknak sohasem lesz vége. Álomként is elképzelhetetlen volt az, hogy 1989 karácsonyán véget ér Ceauşescu rémuralma. A hihetetlen történelmi fordulat a legegyszerűbb embereket is megrendítette. Hát még a néhány napig tartó reményáradat, majd mindennek nagyon gyors meghiúsulása, az elkövetkező zűrzavar.
Évára mindez fokozottan vonatkozik. Magától értetődő, hogy főként a „forradalom” első napjaiban Éva az ünneplések középpontjába kerül. Ilyen fokú erkölcsi elégtételre nem számíthatott, de nem is számított. A megelőző, több évtizedes kilátástalanságot, az állandó rettegést átmenet nélkül váltja föl az általános örömmámor, majd az egymással frontálisan ütköző vélemények, találgatások mocsara. Már ismert, s eddig rejtőző érdekek kerülnek napvilágra. Számára mindez lehet, hogy ismertté vált. De vajon fölmerült-e benne az az egyszerű tény, hogy az erkölcsi bátorság, áldozatvállalás távolról sem érintkezik a politikával, különösen a nagypolitikával. Saját gyakorlatában a politikát s a politizálást a filozófia, sőt: az etika felől közelítette. Ennek kifejtése olvasható utolsó könyve (Szem a láncban, 2009) bevezető tanulmányában is. Úgy gondolom, ez a testamentuma.
 Ki tudta, s legkevésbé Őmaga tudatában volt-e annak, hogy életmentő gyorsasággal kellene kilépnie ebből a rá irányuló reflektorfényből? Hiszen már réges-régen, mielőbbi teljes kíméletre, hosszú, igazi (testi-lelki) pihenésre lett volna sürgős szüksége. S ezen túlmenően orvosi kezelésre, mivel – lehet, hogy kezdettől – egyre súlyosbodó depresszióval küzdött. Köztudottan legtávolibb lelki, közérzeti szélsőségek váltakozása ennek a betegségnek legnagyobb kínja és veszedelme. Egymást váltja a vigasztalhatatlan búskomorság (közeledés az öngyilkosság meredélyéhez) és ellenkezője: az irreális boldogság, mindent-akarás, a hit és önbizalom túlsága, minden akadály legyőzésének átélése. Nem hiszem, lehet-e ezeknek a végleteknek dúsabb táptalaja, mint ami ettől kezdve Évát körülveszi, majd öngyilkosságba kergeti.
1989 végétől kampányszerűen nőtt népszerűsége, amelyben sok volt az őszinte, de a hamis elem is. Az őszinte nagyrabecsülés mellett egészen más elemek is felbukkantak. Éva kétségtelen hitelű adu, ütőkártya lehet érdekszövetségek játszmáiban. Hívták, vitték, mondhatnám: körbehordozták, mint Szent István jobbját, mint Gagarint annak idején. Legtöbben úgy vélik ma is, hogy a hiúságának hízelgő helyzet elkápráztatta, nagyravágyóvá tette. Lehet, hogy létezett ilyen árnyalata is a siker átélésének. De attól tartok, hogy éppen legkivételesebb erényei, képességei játszottak ártalmas szerepet ebben az életfordulatban. Például éppen a túlfeszítettség éveiben az eleve létező, kitűnő előadókészsége, színes, pontos kifejezőereje egészen magas szintre emelkedett. Számára, aki heti 20, s még több egyetemi előadást tartott, egyre tágabb körű közönségnek, nagy sikerrel – gyermekjáték volt a most megkívánt nyilatkozatok, rádió- tévészereplések, interjúk bravúrja, akár rögtönzésként is. Mint a hosszú éveken át önkímélet nélkül önmagát maximálisan edző sportoló: az Olympián érezhette magát. Voltaképpen hivatása teljesítésének, tanult „mesterségének” diadalát, meggyőződése terjesztésének, megszenvedett életpályájának jutalmát, csúcsát láthatta, élhette át. Végre maradéktalanul teljesítette vállalt kötelezettségeit, legyőzte életútjának kátyúit. Mindezt naponta visszaigazolhatták eső utáni gombákhoz hasonlóan növekvő, gyarapodó hirtelen-hívei, barátai. S főként az, hogy talán önmagához illőnek, legrejtettebb hiányérzeteit, kívánságait teljesítőnek láthatta új ismerősei nagy részét. Jóhiszeműsége eredendő, s a nap mint nap diákokkal szembesülő tanár természetes magatartása. Megkönnyebbülten, teljes bizalommal fordul ahhoz, aki gondoskodással veszi körül, törődéssel, kellemes élményekkel.

***

Milyen jól föl lehet használni, ki lehet játszani egy jóhiszemű, rendkívüli műveltségű, alapvetően tudós alkatú személyiséget, különösen az adott időszak politikai zavarosában. Gy. É.-t kezdettől nemes eszmék vezérlik. Rendkívül értékes munkásságának bázisa, s legfőbb eszköze az elvont, teoretikus gondolkodás szerfelett fejlett, állandóan továbbfejlesztett képessége, készsége. S mint a tudomány embereinél általában, a saját szakterületen, s bármi elméletben jóval inkább otthon van, mint a köznapi kérdések felismerésének, megoldásának gyakorlatában. A műértéshez nem szükséges az, hogy az őt közvetlenül körülvevő történések között megbízhatóan kiismerje magát. „Átlásson a szitán”, a szitákon. A művész, a mű eleve az eszményihez kötődik. Képtelenségnek, teljes önellentmondásnak látszhat, de a tudós éles elméje, erős koncentrálása nem a mindennapok igazságkeresésére irányul. A köznapok bonyodalmai között ideális alanya lehet az orránál fogva vezethetőségnek. Éva, betegségeivel, gondterheltségével, egyre halmozódó kimerültségével különösen, s talán teljesen észrevétlenül: kiszolgáltatottá válik. Csaknem húsz évig élt egyre fokozottabb életveszély kilátástalan szorongásában. Ez az állapot váltott át teljes váratlansággal örömmámorba. Nála több mint megrázkódtatás. A depresszió régen lappangott benne (meg is valósult, csak diagnosztizálás nélkül?). De az biztos, hogy ettől kezdve haláláig egyre jobban keríti hatalmába. Meghatározója további létezésének, életvitelének. 1989-től jó ideig irreális eufóriáival kezdődött. Ezt indokolhatta már az is, hogy sziklák gördültek le róla. De a betegség természete szerint nem maradhatott el az ellentétes szakasz: a letargia, búskomorság szakadékának mélységeibe zuhanás. Depressziós ember számára nincs nagyobb vágy, s egyben veszély, mint a boldogságpólus mesterséges fölfokozása, és a zuhanásvégletből való mesterséges kimenekülés. Mindkettő lehetséges. Legkézenfekvőbb és legrombolóbb eszköze: az alkohol meg a drog. Itt ezek a „szenvedély-betegségek” nem okok, hanem következmények. Ki lehet alakítani a függőséget, de meg is lehet gátolni. Akaraterő kérdése? Föltétlen. De vajon saját döntései érvényesülnek-e?  A gyakorlati lépéseket, választásokat nagy bizonytalanságában, hiszen nem szülőföldjén, hanem az anyaországban, számára ismeretlen közegben – (s a kényelmesebb megoldás csábításában?) teljes bizalommal, s hálával átruházza patrónusára, a jóval tapasztaltabb, az irodalmon kívüli kérdésekben, s főként a pártpolitikában föltétlen otthonosan mozgó jóakarójára. Mintegy átadja élete kormányrúdját. Megbízott barátja keres, ajánl orvosokat, s ezek az orvosok kezelési módokat, gyógyszereket. Övé a gyötrelem, saját felelősségét is vállalja, nem keres bűnbakot. Sohasem keresett. Eredendő bűntudata kezdettől végig kíséri. Homályba borul az a tény, hogy ennek a gyötrelmes kórnak ma már gyógyítása is lehetséges. De csak megfelelő orvossal, megfelelően adagolt gyógyszerekkel, folyamatos ellenőrzéssel. Ellenkező esetben viszont? Ki lehet tudója annak, hogy melyik változat lesz az uralkodó?

Nagyon sokáig – a 90-es évek végéig – főként publikációi, könyvei az eddigiekhez hasonlóan, magas szinten, „törés nélkül” folytatásai eddigi szellemi eredményeinek. Az új érában elsőként a Teremtett világ (1983) c., joggal nagysikerű Bevezetés az irodalomba lát napvilágot második kiadásban, végre Budapesten is. Majd – közvetlen, megnyugtató személyes tapasztalatom – a Honvágy a hazában (1993) egymással párhuzamosan jelent meg saját, Szeged – Kolozsvár, 1955–1992 kötetemmel. Akkor még igazi, közös örömünkre, ugyanannál a kiadónál, ugyanabban az évben. Majd egymást követik Éva irodalomtörténeti, kritikai szakmunkái. Colloquium Hungaricum, 1998; Kritikai mozaik, 1999. Ezt nagy szünet követi. Tíz év múlva: 2009-ben olvashattuk, olvashatjuk legutóbbi, s egyben utolsó könyvét: Szem a láncban. Alcíme is világosan mutatja, hogy itt nem irodalomról van szó. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába. Voltaképpen ez a tízéves pauza tükrözi szakmai téren azt, hogy az irodalomnál közelebb került hozzá a politika. Átmeneti, alapvetően pedagógiai jellegű az a nagy kaliberű kezdeményezés, amelyet a hollandiai magyarok Mikes Körében tett szóvá. Anyagi segítségüket kérte, amelyet az önzetlen, önkéntesen szerveződő Kör vezetője, Tóth Miklós és tagsága nyomban megszavazott. Hiánynak érzem, hogy erről nem esik szó a Colloquium… könyvében, csak az Alapítvány létrehozásának meghirdetésében, ahol további szponzorokat keresnek. „Az erdélyi magyar oktatás reformjáért” jön létre ez a Collégium. A kitűzött nemes célok megvalósítása, ennek végigkövetése külön tanulmányt igényel.
Gy. É. életének második fele, érdeklődése, munkálkodása egyre fokozottabban a politika, mi több: a pártpolitikák felé fordul. Főként közéleti cikkeket tesz közzé. Vajon ő látja ilyen megváltozatlanul a helyzetet, vagy – most már – így láttatják vele. Nem tudom, mennyire merült föl benne az, hogy manipulációk eszközévé vált. Utóbbi, politikai írásai fordítják ellene az erdélyi és hazai közvélemény nagy részét. Kettőnk kapcsolata is ezért válik egyre lazábbá, majd megszakítottá. Amit a külvilág közvetlenül észlel: nem több mint az, hogy Gy. É, a szeretve-tisztelt egyetemi tanár, a kiemelkedően tehetséges, tekintélyes szakember, értekezés- és esszéíró, kritikus állásfoglalása, életvitele, viselkedése apránként megváltozik. Az idegrendszer tiltakozása, rohamszerű zavara, időnként összeomlása többször nyilvánosság előtt zajlik. Pedig, már elég régóta orvosi védőhálónak kellene óvni őt. Súlyos, egyre súlyosbodó depresszióval kínlódik, miközben – mint rég – minden kötelezettségének igyekszik eleget tenni. Hivatalos nyugdíjaztatása után is vezeti a doktori iskolát, közben ápolja özvegy édesanyját, gyermekei jövője foglalkoztatja felelősségteljesen. Minden téren önmagát okolja bármiféle elmaradásért, hiányosságért. Betegségei, depressziójának elhatalmasodása nem köztudott. Csak annyit lát bármely kívülálló, hogy közéleti szempontból „köpönyeget fordított”, hogy „szenvedélybeteg”, megvetni való alkoholista. Megérdemli a sorsát. Gyötrelmeiről aligha alkothatnak képet. S – főként az erdélyi „közvélemény” (ha van ilyen) – megbocsáthatatlanul vétkesnek látja, végletesen elítéli. Még elborzasztó, önbüntető(?) halála után is szülővárosában: Kolozsváron, feldúlják a sírját.

***

Lényegében Lászlóffy Aladár költészetének volt köszönhető megismerkedésünk.  Nem érzem a sors véletlenének azt, hogy az ő halála, temetése napján hívtam föl Évát, hosszú szünet után. S szintén az Aladárra emlékezés hozott össze minket később személyesen. Ellágyulva mentem el Évához. Tavaly, május 26-án – öngyilkossága előtt csaknem pontosan egy évvel – találkoztunk. S ott, Kolozsváron írta legutóbbi, (utolsó) könyvének, (Szem a láncban, 2009) belső címoldalára: „Közel negyven év érték- és mértékközössége köt össze, drága Klári, még akkor is, ha mostanában oly ritkán találkozunk. A régi szeretettel.” Bár megszakadatlan lenne ez a közel negyven év! S bár ne kellene kiegészítenem a „mostanában ritkán találkozunk” tényét azzal, hogy a „ritkán találkozás” közel húsz évet jelent. Bár ott tarthatnánk vagy visszatérhetnénk arra a közös hullámhosszra, együttműködésre, mint amikor nagyszerű, Forró gyémánt c. tanulmányával megörvendeztethettem Nemes Nagy Ágnest, aki ezt az írást addig nem ismerte. Személyes találkozások követték mindezt, s az az Ágnestől kapott levél, amelyben nagy büszkeséggel és szolidaritással gratulált Évának vakmerő helytállásáért. (A levél fénymásolatát Éva is eltetette, s valószínű, a Szekuritaté is, az első házkutatás után.) Közel húsz éve vált az addig felhőtlen barátságunk egyre növekvő eltávolodássá, sőt, szakadékká. Egyre vékonyabbá vált a kettőnket összekapcsoló, szellemi szál. S gyakorlatilag magam szakítottam el ezt a szálat, miután azt kellett tapasztalnom, hogy ellenkező utakon járunk, s még nehezítem is az életét. Új barátja azt sem vette jó néven, ha kórházakban meglátogattam, s még kevésbé azt, ha Éva jött el hozzám. Saját terveivel homlokegyenest ellenkező befolyásolástól tartott – joggal.
Azt sem gondolnám esetlegesnek, hogy első, komolynak látott munkáink egyik közös témája, alanya Lászlóffy Aladár, az ő költészete volt. S tavalyi, utolsó találkozásunk idején ugyancsak ez merült föl, hogy az időközben, 2007-ben, a költő 70. születésnapján megjelent L. A.-monográfiámban elsőként Rá hivatkoztam, mint – meggyőződésem szerint, valóban – a költő legközelebbi, legértőbb interpretátorára. (Hiszen mindennek kezdetét képviseli, bizonyítja, akár az 1978-as értekezése, annak első külön fejezete, majd ezt követő, azonos szellemű esszéi.) S „legutóbb” – legutolsó – találkozásunkkor nem győzte hangsúlyozni: föltétlen írni akar erről. „Nem azért, mert ígértem, hanem azért, mert ez az, ami föltétlenül érdekel.”  Igen, utolsó könyve bevezetésében, önvallomásában írja: „Nem lettem igazából az, ami leginkább szerettem volna lenni: kizárólag magyar nyelv- és irodalomtanár. Esetleg szaktudós, igazi profi a filológiai tudományok valamelyikében.” (2009. 13.) Makacsul gondolom azt: ha Éva nem tér le (nem térítik le) eredeti, választott pályájáról – ma is élne, s talán boldog is lehetne, amit mérhetetlenül kiérdemelt.
Mérhetetlen, sajgó búval, szívvel búcsúzom.

Budapest. 2011. június 9.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében