"aztán eltűnnek a kulisszák mögött"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 13. (579.) SZÁM — JÚLIUS 10.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Karácsonyi Zsolt
A mű pillantása
Balázs Imre József
Hosszúra nyúlt visszatérés - Beszélgetés Tompa Andrea íróval, színházkritikussal
Szőcs István
Csellengő múltunk
Bogdán László
Vaszilij Bogdanov: Anyám
Sigmond István
Molekulák 7. - Miért nincs színe a hangnak?
Muszka Sándor
Versei
Székely Örs
Tyúkvágás
Ungvári László Zsolt
Halálfúga
Széles Klára
Cs. Gyimesi Éva - Kolozsvár, 1945. szeptember 11. – Kolozsvár, 2011. május 25.
KOVÁCS FLÓRA
Továbbírás?
Jakab-Benke Nándor
X. TIFF: nagyobb, szebb, jobb
Papp Attila Zsolt
Filmgyártás a világ végén - A 2011-es TIFF magyar szemmel
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - …mert a Tavasznak harsogás a dolga
Hírek
 
KOVÁCS FLÓRA
Továbbírás?
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 13. (579.) SZÁM — JÚLIUS 10.

Tompa Andrea A hóhér háza című, 2010-ben megjelent kötetét lehetne szorosan a Kolozsvár-történetek vagy akár az önreflexivitás kérdése felől vizsgálni, ez írás azonban a megírt lét sajátosságai és e létből való szabadulás felől, azaz az élet írása viszonylatában próbál a regényhez közelíteni, amely regényhez az előző rendszernek és 1989 decemberének Kolozsvárja adja a hátteret.
Tompa Andrea regénye két opponálónak tetsző „életírást” mutat be. Az egyik valójában a nem-írás, vagyis a vonalkövetés, a másik pedig az írásra készülés, az írástól való megrémülés. Az opponálást egészében nem lehet kijelenteni, hiszen az utóbbinál csak az írás lehetséges bekövetkezése vetítődik elő. Az ebben rejlő technika Tompa Andrea részéről azért mondható valamelyest humorosnak és kegyetlennek – továbbá az írás problematikáját érintő, már ismert reflexivitást beemelő eljárásnak –, mert az írás (és jelen esetben is a mesélés) folyamata során beszéltet arról, hogy az élet írása megrémíthet.
Az előbbi, vagyis a nem-írás, a vonalkövetés a múlt rendszer Romániájában, pontosabban Kolozsvárt kerül bemutatásra, s az idő nem-telésével, a megváltozhatatlannal, illetve annak látszóval kapcsolódik össze egy olyan kontextusban, amelyben az individuumnak nem, vagy kevéssé jut szerep. Az individuum csak „szócsőként” jelenhet meg egy ilyen rendszerben. Ezt egy kissé redundánsnak, ám ugyanakkor invenciózusnak tűnő képpel szemlélteti Tompa Andrea. A gyerekeknek az akkori romániai rendszer vezéralakját s egy, a képéhez tartozó feliratot kell oly módon megformázni, „kiírni”, hogy mindenki egy-egy részlet legyen csak. A regény egyik lányalakja a száj összetevője lesz, amikor a ruhája piros felével fordul a közönség felé. A lány számára ez a megtestesítés egyrészt azért ijesztő, mert ő és a többi gyerek csak a vezéralak viszonylatában létezik, jobban mondva ők csak a részei, másrészt azért döbbenetes, mert a száj – melyet most a lány is megképez – mondja ki a szólamokat és döntéseket; egy olyan levezetést kísérel a szereplő megfogalmazni, amely a száj mozdulatlan-sága mellett érvel: ha a száj nem mozdul, talán sikerülhet az alak verbális „játékaitól” megmenekülni. A száj részének lenni egyben annak a folyamatnak az eredménye, amely során a vezéralak minden egyént valamilyen módon bekebelezett. Ezt az elgondolást természetszerűleg nem árt összevetni egy olyan olvasattal, amely a rendszeren kívül létet is a rendszer függvényében mutatja be, vagyis arra összpontosít, hogy a kívül lét csak a rendszerhez képest értelmezhető, ahhoz képest létezik a kívül, így már a kívüli önnön definíciójában is a rendszerhez viszonyít. A rendszer bekebelező technikáinak ez ugyancsak a része. Tompa Andrea lányalakja s narrátora e gondolatsort írja le: „Most meg az undorító szája vagyok, jutott hirtelen eszébe, és öklendezve gondolt önmagára meg a ruhára, amit csak nemrég vetett le, úgy érezte, mintha védtelen testét hideg, nyálas ajkak csókolgatnák, fehér, fröcsögő betűket hányna ki rá ez a hatalmas habzó száj, ő maga pedig egy darab élő, undorító, rózsaszín hús lenne kiszakítva, közszemlére hajítva, mert Én vagyok ő, vagy fordítva, ő én: a húsa vagyok, elválaszthatatlanul összenőve vele, belém bújt, hogy ne tudjam lemosni sem magamról, a képmását, mint szégyenbélyeget, rám sütötték, én vagyok ő, pontosabban mi mind ő vagyunk, mert együtt, szép fegyelmezett rendbe állítva és vezényszóra fordulva vagyunk ő […] A szája vagyok, mozdulatlanul kell állnom, mint egy szobor, ha mozdulok, az ajak is mozdul velem, kinyílik és felfal engem, vagy szóra nyílik és beszélni fog általam, ömleni kezdenek a szavai, mert más szavak nincsenek is, csak az ő rikácsoló hangja, mert én, én, én tartom életben, a vérpiros ruhámmal” (26-27.). A száj sajátosságához lehet párosítani a különböző szólamok terjedését, a totalitarista rendszerekben e terjedést pedig fokozza, hogy a hang, a hangerő uralkodik a jelentésen (Mladen Dolar).
A család leírása kapcsán e fentihez hasonló technikával él Tompa Andrea, amikor az anya alakjának élességét és a mellette cserélődő férfiak életlenségét adja meg. Ebben a viszonyrendszerben egyfelől benne van a gyereken keresztül értelmezett családkép az anya hangsúlyos létével, másfelől egy individuum kiemelése, a többi hozzá való mérése, igazítása.
A megírt lét velejárója, hogy az írást elkövető a neki nem tetszőt bele sem szövi anyagába. Ettől függetlenül hiba csúszhat a folyamatba, a felügyelet a profán szinten sohasem lehet tökéletes. A hibát, azaz az írást létrehozónak nem kívánatost az „író” elhallgatja, azaz nem hagy nyomot róla, ily módon a meg-nem-jelenő akár nagyobb súllyal is bírhat, mint a felfedett: „bármit ír a négyoldalas újság ártatlannak tűnő hamuszürke betűivel, pontosabban bármit nem ír, elvégre a hiányt írja […] amit nem ír az újság, csak az létezik, a többi hallgatás” (49-50.). Ennek kisebb közegben dekódolható volta akkor mutatkozik meg a regényben, amikor az egyik szereplő két levélváltozat-féleséget ír. E két „levél” gyaníthatóan kevés olvasóhoz jut el, ám a lényeges az, ami az egyik levélből hiányzik, és a másikban benne van, illetve fordítva.
A megírthoz párosul a felügyelt lét. Ennek a kijátszásai az elhallgatások mellett a felügyelet olyan tudomásul vétele, amely során a felügyelt tudja, hogy nem lehet egyedül, így a felügyelőnek kimond mindent. Ezek a kimondások majd terjednek, egyre nagyobb körben fogalmazza meg az alany, amit csak akar, így a felügyelet érvényét veszti.  A regényben ez a vevőhöz nem kapcsolt telefonba mondás felvetésénél érhető tetten.
A megírt lét rendszerében a szabadságot, a lét szabadon írását az ószerhez és a mutatványosok félelmetes világához köti a regény. Kissé didaktikus megfogalmazással is él, amikor így szerepelteti a szabadság viszonylagosságát: „a szabadság kívülről ijesztőbb” (162.). E didaktikusságot részint feloldja a kötet, amikor az 1989 decembere utáni napokhoz már a megírt lét végét és az önnön élet írásához való készülődést illeszti. E készülődés és az írás szabadsága már félelemmel tölti a kamasz és felnőtté váló szereplőket (is), hiszen már nincsen „sorvezető”, amelynek segítségével az írást meg lehetne tenni: „fél lefeküdni, mert holnap már nem ébredhet fel úgy, úgy, mint eddig, holnap már válaszolni kell arra, hogy most mi lesz” (301.).
Tompa Andrea regényében mindkét létet – a megírtat és az írásra készülődőt – ismerő individuumokhoz szól Pán tanítása: „Nem kell félni” (8.). E regény tétje leginkább abban ragadható meg, hogy az élethez kapcsolódó írást egy hangsúlyos időintervallumhoz, 1989 decemberéhez viszonyítja.

Tompa Andrea: A hóhér háza. Pozsony, Kalligram, 2010.
1Készült a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásával.




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében