A TIFF-szervezők nem politikusok, megtartják ígéreteiket. A két évvel ezelőtti TIFF-en megkezdett mozimentő akció révbe ért, ha kicsit felemás szájízzel is: az idén sikerült befejezni Erdély legnagyobb mozija, a Köztársaság (Republica) restaurálását, ami aztán az új keresztségben a még élő színész, Florin Piersic nevét vette fel, arculatépítés gyanánt pedig a román betyárfilm korszakából válogatott karaktereket, fotókat és szlogeneket. Ugyancsak a TIFF gyámsága alatt került vissza a városhoz az addig magántőkéből működtetett Győzelem (Victoria) mozi is, aminek ugyan csak az előterét bővítették ki – illetve bővítették vissza –, de máris jobban néz ki. További helyszínváltozás volt az is, hogy a györgyfalvi negyedi pláza helyett most a Szászfenes felőli másik multiplexben vetítettek, a három hagyományos központi mozi és a diákművelődési ház mellett.
A Repcsi/Piersic mozi 3D-t is kapott, új székeket, új plafont, új borítást, a TIFF-megnyitó mégis újból a Főtéren felállított nagyvászon előtt, szabadtéren történt. A tavalyi robbanékony hangulatot – emlékszünk, Tudor Giugiu fesztiváligazgató „megfenyegette” a kincses város elöljáróságát, hogy Budapestre költöztet(het)ik a szemlét – viszont felváltotta a kedélyes nosztalgiázás: úgy tűnik, minden rendben van, nincsen költségvetési hiány, maximális az összehang – ami nagy szó, így, a véget érni nem akaró válság közepén. A fesztivál tizedik kiadását jubilálta, úgyhogy egy csomó TIFF-közeli ember, a fesztivált az évek folyamán segító jóbarát és szervező kapott díszoklevelet, akik közül hirtelen kettőt tartanék említésre méltónak: Csomafáy Ferencet, aki egyetlen magyarként lógott ki a sorból, valamint a TIFF indulásakor még regnáló Gheorghe Funart, akinek színpadi jelenlétét érdekes közönségreakció fogadta. A hosszúra nyúlt megnyitót a legújabb François Ozon-film, a Potiche című vígjáték zárta. A szervezők odafigyeltek arra, hogy a szabadtéri helyszíneken inkább közönségfilmeket vetítsenek, így aztán a Főtéren és a monostori vásznon is efféle „könnyedebb” filmek, vígjátékok mentek.
A már tradicionális 3x3 szekció egyik rendezője a német zseni, Werner Herzog volt, akinek a filmjeit sajnos viszonylag hamar „lelőtték” a fesztivál első napjaiban – de legalább három helyett négy volt belőlük (A törpék is kicsin kezdték, Fitzcarraldo, Kaspar Hauser, Legkedvesebb ellenségem). Sőt, ha jól számolunk, akkor egyenesen öt, hiszen a két, nagy csinnadrattával meghirdetett, különleges 3D-vetítés közül is az övé volt az egyik. Az Elfeledett álmok barlangja a nem is túl rég (1994-ben) felfedezett Chauvet-barlang rajzait járja körül – a szó szoros értelmében, hiszen a háromdimenziós filmkép itt nemcsak a szórakoz(tat)ást szolgálja, hanem szinte tudományos igényeket próbál kielégíteni. A lélegzetelállító, akár harmincezer éves ábrák persze nem tudnak megtölteni egy másfélórás dokumentumfilmet, így Herzog a saját, rekedtesen sztoikus hangon előadott barlang-kommentárjai mellett másféle leletekről is beszél, és többféle szakértő is hozzászólhat a témához. A másik 3D-s vetítés szintén egy német mester szintén dokumentumfilmje – talán azért, hogy erősítse azon érvet, hogy a 3D nemcsak az olcsó parasztvakítás eszköze lehet. Wim Wenders Pina című filmje a nemrég elhunyt koreográfus-táncos Pina Bausch éle-tével és munkásságával foglalkozik, annyira jól, hogy botfülű, falábú emberek is lenyűgözve tántorogtak ki a moziból, sőt az egyik forgalmazó meg is vásárolta a filmet hazai terjesztésre – ami, valljuk be, dokumentumfilmmel meglehetősen ritkán történik meg.
A TIFF egyik legnépszerűbb szekciója a Szupernóva – ami nem csoda, hiszen az elmúlt év fesztiválnyertes alkotásait hozzák el Kolozsvárra. Így jutott el az idén hozzánk Sofia Coppola, Álex de la Iglesia, Mike Leigh, Danny Boyle új filmje, de az Oscar-díjas, Susanne Bier-féle Egy jobb világ vagy a „csak” Oscar-jelölt Winter’s Bone – A hallgatás törvénye és még sok más. A Coppola-lány filmje, a Valahol (Somewhere) alapvetően csalódás: hét évvel ezelőtti hatalmas sikere, az Elveszett jelentés receptjét próbálja újramelegíteni, ezúttal Stephen Dorff-fal, aki állítólag igazából nemcsak eljátszotta a szerepet, hanem a forgatókönyvhöz is alapanyagot szolgáltatott. Ehhez képest egy konfliktusmentes, időnként sztoikus humorral megtűzdelt filmdrámát kapunk, amelyből igazából csak a sztár 11 éves lányát játszó Elle Fanning lesz szimpatikus. Mike Leigh viszont újból bebizonyítja, hogy mennyire ért az emberekhez: Egy újabb év (Another Year) című filmje egy házaspár körül orbitál, akiknek házába barátok, rokonok térnek újból és újból vissza, mindenki a saját problémáival és panaszaival. Az alapvetően az öregedésről és a magányról szóló, mégsem túlontúl melankolikus film egyik nagy húzása az, hogy a négy évszak váltakozásának logikája köré szervezett cselekmény játékai miatt valójában csak az utolsó percben derül ki, hogy ki a főszereplő.
Szintén a négy évszakra és azok változására rímel a fesztiváldíjazott, de valamiért a Határok nélkül szekcióban bemutatott olasz alkotás, a Le quattro volte. Michelangelo Frammartino filmje első látásra inkább dokumentum-, vagy inkább természetfilmnek tűnik, de közelebbi megtekintésre rájövünk, hogy bizonyos részleteket nem lehetett nem megrendezni. A film óda a természethez, Calabriához, a hagyományos életmódokhoz. Egy öreg kecskepásztorral kezdődik, aztán egy gyönyörű, metaforikus, halál/születés montázs után egy kecskegidával folytatódik, hogy majd egy fenyőfa útját kísérje végig annak előbb karácsonyfává, aztán szénné, majd füstté válásáig. Egy lassú, kontemplatív, bensőséges humorú, gyönyörű alkotás, amit csakis filmszalagról szabadna végignézni.
A csendes, „családi” filmekhez képest a másik végletet Álex de la Iglesia Balade triste de trompeta (Szomorú trombitaszó) című filmje képviseli, amely Velencében Tarantinótól kapott rendezői és forgatókönyvírói díjat. A becsapósan, történelmi filmként induló alkotás nagyon hamar egy groteszk rémálommá változik, amely egy beteg szerelmi háromszög képletére húz különböző, extrémebbnél extrémebb dramaturgiai és képi megoldásokat. Az eredmény egy zsibbasztó, irtózatosan húzós, szusszanásnyi időt sem hagyó erőszakos és sokszínű filmorgia, amely jogosan megérdemli a tarantinói elismerést is. Helyet kaptak viszont a szekcióban még olyan „kisebb durranások” is, mint például a szerb Oleg Novkovic Beli, beli svet (Fehér, fehér világ) című drámája is – és most nem véletlenül mondtam drámát, hiszen az ödipális felhangokat is rejtegető alkotás felvállaltan és készakarva nyúl az antik görög tragédiája logikájához, olyannyira, hogy a kórus intézményét is behozza a filmbe: a szereplők időnként musicalszerűen, de annak formanyelvét teljesen mellőzve a kamerába énekelik a film háttértörténetét, s a végén feltűnik egy igazi, mindenféle emberekből verbuvált kórus is. Az eredmény egy izgalmas, mai, de dramaturgiailag suta, felemás alkotás lett.
A hagyományos magyar napról már annyi minden elhangzott, hogy e sorok írója nem tart fontosnak kiemelni semmit – hacsak azt nem, hogy a magyarországi problémák már Kolozsváron is kibeszélésre kerültek. Szőcs Géza magyar kulturális államtitkár sajtótájékoztatója után az tűnik valószínűnek, hogy igazi magyar nap legközelebb csak 2013-ban lesz, mert kétséges, hogy a jövő évi TIFF-en lesznek-e új magyar filmek. A román filmnapok izgalmasabbnak tűntek, de idén elmaradt a nagy robbanás, hacsak Mitulescu új filmjét, a Cannes-t is megjárt Loverboyt vagy a Periferic című filmet nem tekintjük annak. A román újhullám kifulladni látszik, de nem is baj: volt tíz éve, hogy beírja magát a filmtörténetbe és ez maradéktalanul sikerült is. A TIFF-es szervezők ezt tudják, s azt is jól felismerték, hogy a TIFF mennyire összeforrott ezzel az újhullámmal, úgyhogy az egész idei fesztiválimázst (a szemle idei reklámklipjét is beleértve) erre építették fel – Corneliu Porumboiu Forradalmárokjának (A fost sau n-a fost?) képi és verbális humorát felhasználva. Kérdés, hogy nem-e lett túl belterjes az egész ezáltal – ha valaki egy napilapban TIFF-es sajtótájékoztató-fotót látott, akár azt is hihette volna, hogy valami focivébé vagy kupadöntő van már megint. És persze azt a legendás filmet is elővették, amelytől számítva datálják az újhullámot: Cristi Puiu 2001-es, A zseton és a beton (Marfa şi banii) című filmjét – díszvetítést szerveztek neki, a rendező mesterkurzust is tartott a TIFF-en. És éppen Puiu nyilatkozta azt később, hogy szerinte a román újhullám 1968-ban kezdődött Lucian Pintilie Helyszíni szemle (Reconstituirea) című filmjével. Az idős román filmes és színházi legendát, Pintiliét amúgy – lehet, hogy épp ezért – életműdíjjal tüntették ki az idén, és levetítették összes, valaha elkészült filmjét, ami elég nagy szó egy ilyen hányatott sorsú (külföldre űzött, majd hazatért) rendező esetében. Nem ő volt az egyetlen életműdíjas: Jacqueline Bisset és Michael York is elismerést kapott, előbbi jelen volt és személyesen is meg tudta köszönni a nézői érdeklődést (celluloidon pedig egy retrospektív Chabrol-vetítés keretében nézhettük meg tizenöt évvel ezelőtti énjét). És ha már elismerés: a fesztivál fődíját az idén egy argentin alkotás vitte el. Miguel Cohan Nincs viszszaút (Sin retorno) című filmje egy autós gázoló utáni nyomozásról szól: az apa – a média segítségével – nem nyugszik, amíg meg nem találja a tettest; a kérdés csak az, hogy valóban az-e a bűnös, aki annak látszik, és hogyan őrölnek az igazságszolgáltatás malmai.
Az idei TIFF még nagyobb, még szebb, még változatosabb volt tehát – kérdés, hogy innen hova lehet továbblépni? A nemrég a Filmfesztiválok Nemzetközi Szövetségének (FIAPF) akkreditációját – ezt sokan tévesen A-kategóriának hívják – megszerző, megkomolyodott fesztivál ugyanis láthatóan kezdi kihízni a várost: a Monostoron túl már lassan nincs ahova nyomulni, a Főtér és környéke tíz napig teljesen TIFF-mezbe borult, Szebenben és Bukarestben is vannak TIFF-napok. Kolozsvárnak mindenesetre jót tesz, ez tagadhatatlan – akár európai kulturális főváros lesz belőle, akár nem.
A X. TIFF főbb díjai:
A legjobb film (és a legjobb forgatókönyv): Sin Retorno (r. Miguel Cohan, argentin–spanyol, 2010); A legjobb rendezés (megoszt-va): Rúnar Rúnarsson (Volcano, izlandi, 2011) és Constantin Popescu (Principii de viaţă, román, 2010); A zsűri különdíja: La vida util (r. Federico Veiroj, spanyol, 2010); A legjobb alakítás: Elodie Bouchez (The Imperialists Are Still Alive!, USA, 2010); A legjobb operatőr: Linda Wassberg (She Monkeys, svéd, 2011); A közönség díja: Oxygen (r. Hans Van Nuffel, belga, 2010); Életműdíjak: Lucian Pintilie, Jacqueline Bisset, George Moţoi, Michael York, Michele Placido, Marin Karmitz, Oleg Mutu; A legjobb román nagyjátékfilm: Morgen (r. Marian Crişan, 2010); A he-lyi verseny fődíja: Játékszer (r. Pünkösti Laura) és Casa Blanca 1 PM (r. Octavian Fedorovici), különdíj: Óda (r. Péter Anna).
