Sosem volt ilyen gazdag felhozatal magyar filmekből a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon, mint az idén – valami hasonlót nyilatkozott a TIFF Magyar Napjának keretében bemutatott alkotásokat válogató szakember a tizedik alkalommal megrendezett és magát Közép-Európa egyik legrangosabb filmes eseményévé „kinövő” szemlén. Nem tudni, a szomszédság iránti kötelező udvariasságon kívül mi indokolhatta ezt a felsőfokú fogalmazást (már ha valóban ezt mondta, és nem sarkította-ferdítette el szavait a média, mint az gyakorta szokása): a fesztivál magyar szekciója semmivel sem tűnt változatosabbnak vagy „izmosabbnak”, mint a korábbi kiadásokon megszokhattuk, sőt, egyes évekhez képest mintha szegényedett is volna – sietek hozzátenni, hogy pusztán mennyiségi, és nem minőségi értelemben. Hiszen a fesztivál közönsége megtekinthette néhány igen jeles magyar filmalkotó új munkáját: levetítették Tarr Béla (A torinói ló), Fliegauf Benedek (Anyaméh), Groó Diána (Vespa), Miklauzic Bence (A zöld sárkány gyermekei), Vágvölgyi B. András (Kolorádó Kid) vagy Till Attila (Csicska) legfrissebb filmjeit. Az erdélyi magyar film barátai számára jó hír, hogy a korábbi években a TIFF szinte állandó vendégének számító Lakatos Róbert mellé egy újabb, fiatal(abb) rendező-tehetség is „felzárkózott”: Jakab-Benke Nándor Antigonéja – amelyről a Helikon május 10-i lapszámában közöltünk kritikát – az időközben nemzetközi elismertséget szerző szemle révén az eddiginél jóval szélesebb publikumhoz juthatott el, és a hírek szerint meglehetősen pozitív fogadtatásban részesült. (Zárójelben jegyzendő meg, hogy az „erdélyi magyar film” fogalmát igencsak nehéz körülhatárolni: a romániai magyar alkotói műhelyekben születő filmek többnyire román és/vagy magyar állami pénzekből készülnek, s az ingatag, alig létező intézményi háttér miatt mindkét ország filmgyártásának „mostohagyermekeiként” kezelik őket. Hovatartozásának problémáját jól jelzi, hogy például a Kolozsváron élő Lakatos Bahrtalo! című filmje a TIFF 2009-es versenyprogramjában magyarországi produkcióként szerepelt...)
A 10. TIFF magyar programjának „szupernóvája”, legnagyobb érdeklődésre számot tartó produkciója kétségkívül Tarr Béla új – természetesen fekete-fehér – filmje, A torinói ló volt. S ez akkor is igaz, ha az egyébként sokat látott s a művészi határátlépések tekintetében meglepően edzett fesztiválközönséget némiképp megosztotta a magyar rendező új és – nyilatkozatai szerint – utolsónak szánt filmje. És ez rendjén van így. Tarr filmjét (filmjeit) nehéz a szokványos primér mozgókép-befogadási módszerekkel megközelíteni, az élményt aligha lehet a „tetszik–nem tetszik” fogalompár mentén leírni. Még a megvadult cinefilek között is akadnak olyanok, akik rossz néven veszik, ha hosszú-hosszú percekig kell nézniük, amint két ember sötétben és némán majszol egy szem főttkrumplit, miközben odakint süvít a szél és amúgy nem történik az égvilágon semmi. Hát persze hogy nem történik, hiszen a Tarr-film éppen erről szól: a semmiről, a semmivé válás monoton és tragikus folyamatáról. Üzenete – anélkül, hogy trivialitásokba bocsátkoznánk – nagyjából eképpen foglalható öszsze: a világ pusztulásra van ítélve. És ennek megfelelően el is kell pusztulnia, Tarr tehát megrendezi a teremtést, visszájára fordítva: a világ vége hat napban elbeszélve. E hat nap alatt a mindennapok apró, rutinszerű cselekvései tagolják az időt, az evés, ivás, vízhordás, a már-már rituális öltöztetés, apa és lánya zárványszintre csupaszított élete az állandó szélvihar tépázta pusztaságban. (Csak érdekességképpen: három szélgép és egy helikopter jelenléte biztosította a szüntelen orkánt.) Miközben kiszárad a kút, kialszik a fény, a ló nem mozdul az istállóból, az ételt sem fogadja el; a visszafojtott, lappangó természeti csapás erejével közelgő apokalipszis idejét csak egy-két váratlan mozzanat – a szomszéd látogatása, a cigányok érkezése, a bibliaolvasás – szakítja meg, de a pusztulás, a végítélet csak úgy megtörténik. Nagyon lassan, de annál biztosabban. Súlyos, hömpölygő, repetitív szerkezetű és biblikus hangulatú mű A torinói ló, amely – hasonlóan Tarr korábbi filmjeihez – nagyon sokat köszönhet Víg Mihály kongeniális filmzenéjének és a hangsávnak általában. Nem tudom, elhiggyem-e Tarr Bélának, hogy ezzel a filmmel lezárta az életművét, de az biztos, hogy A torinói ló alkalmas a végszó kimondására.
A világvége-hangulatnál maradva, idekívánkozik néhány megjegyzés Fliegauf Benedek Anyaméh (Womb) című opuszáról, amelyet egyébként nem a magyar program keretében, hanem a Határok nélkül nevű szekcióban vetítettek. Fliegauf első angol nyelvű, nemzetközi koprodukcióban készült filmjének történetét egyfajta időtlenített tengerparti térbe helyezi – a fiatal (vagy már inkább középgenerációs) magyar rendező atmoszférateremtő képessége lenyűgöző, kékes szürke árnyalatokban játszó képei egyszerre keltik a végtelenség és az elszigeteltség érzetét. Kár, hogy ezt a kiüresített, alapelemeire redukált, varázslatosan időn túli teret nem egészen tudta „belakni”: a csodálatos Eva Greent ugyan sátántangónyi hosszúságban is képesek lennénk nézni, akkor is, ha történetesen nem csinál semmit, de ez mégis csak kevés a boldogsághoz, akarom mondani, a katarzishoz. Adott ez a szép, fiatal nő, aki elhatározza, hogy gyermekkori pajtását, későbbi szerelmét annak ellenére megtartja az életnek, hogy a fiatalember elhunyt autóbalesetben. Szívszorító, melodrámai szituáció ez, amely – egyelőre, de talán már nem sokáig – a tudományos fantasztikumban oldódik fel és meg: a lány klónoztatja a fiút, kihordja, megszüli, felneveli és a végén, igen, lefekszik vele. A saját gyermekével, aki egyben az egykori szerelme is: nos, a rendező olyanynyira elragadtatta magát ettől a merésznek tűnő ötlettől, hogy elfelejtette közben, mit is akart mondani. Meg hogy miért. Tabudöntögetés céljából? Az ember laboratóriumi reprodukálásának morális dilemmájáról beszél? Az örök szerelemről vagy a szerelem végzetes egoizmusáról? Fliegauf készített egy megragadóan szép filmet, amelyben úgy tesz, mintha mondana valamit – de a megszülető mintha-gondolat elakad valahol útközben.
Illendő lenne a Magyar Nap napfényesebb oldaláról is szólni néhány szót, de úgy tűnik, a magyar filmgyártás mostanság még leginkább közönségbarát pillanataiban sem tud valóban vidám lenni. Itt van például Dömötör Tamás Czukor Show című filmje, amelynek médiakritikája erősen körmönfont, hiszen ugyanazokra a befogadási mechanizmusokra épít, amiket elvileg leleplez – nem csoda, hogy ennek a roppant szórakoztató filmnek a végén is eldördül egy fegyver. Meg hát derűlátásra egyelőre csak mérsékelten lehet okunk: a magyar filmgyártás jelenlegi zavaros, átmeneti állapotát tekintve, úgy tűnik, szűk esztendő következik. TIFF Magyar Nap: találkozunk 2013-ban?
