"A hajnal nyúlik, így tűnik öröknek"
Kereső  »
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 14. (580.) SZÁM — JÚLIUS 25.
 
Tartalomjegyzék Archívum
 
Papp Attila Zsolt
Mielőtt a farkasok
Kántor Lajos
Két Akadémia közt
Jancsó Miklós
Az irodafőnök halála
Oláh András
Versei
Szőcs István
Csellengő múltunk (Befejező rész)
Gömöri György
Gábor Áron centenáriumára
Sigmond István
Molekulák 8. - Tündöklő arccal
Cseke Róbert
Versei
FISCHER BOTOND
Karcsika
RITTER GYÖRGY
A szín
VEYLER ANNA
Versei
NYERGES GÁBOR ÁDÁM
Prózái
Lászlóffy Csaba
Versei
DEMETER KATA
Kisvárda huszonharmadszor
Gál Andrea
Orbán Balázs és a kora
Terényi Ede
ZENE ÉS HIT - Hit a műben
Augusztusi évfordulók
 
Kántor Lajos
Két Akadémia közt
XXII. ÉVFOLYAM 2011. 14. (580.) SZÁM — JÚLIUS 25.

Készülő könyvem hőse (áldozata?), SzGSz (ő tulajdonképpen a szerzővel közeli rokonságot őrző Sebestyén agyának szüleménye) nem volt jelen a KAB, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság első hivatalos választási közgyűlésén, 2011 júniusában, a Mol-házban. Minthogy nem akármilyen köze (közük) lehetett volna az ott elhangzottakhoz, utólagos hozzászólásnak szánva idézem őt (őket: idősebb Sz-t, azaz Szabédi Lászlót, G-t, vagyis Gaál Gábort és ifjú Sz-t, Szilágyi Domokost – hárman együtt: SzGSz) meg néhány más illetékest. A Konglomerát (Erdély) egyik fejezetét kapja itt kézhez az olvasó.
Hogy is írta Szilágyi Domokos? Én játszom ugyan, de Ti vegyetek komolyan...
                                                 K. L.

Amikor Rózsa Sándor nem csupán összevonja a szemöldökét, hanem már a lovát ugratja, akkor föltehetőleg nagyon messze járunk az Akadémiától. Amennyiben nem éppen az akadémikusokra haragszik valamiért, vagy esetleg fölvágtatott a Mátrába, mert az üdülő parkerdejében akar legeltetni. Esetleg Móricz Zsigmondot keresi? És helyette csak Sebestyén Lászlót találja…
De Sz-t is, ha visszapörgetnek ötven évet. Arról az időről (kevéssel későbbről?) van szó, amelyben Sz levelét megírta (rektorai egyikének), és felpanaszolta: hol az ARLUS (a Román–Szovjet Baráti Társaság), hol a József Attila Kollégium, hol a Múzeum-Egyesület, hol az Utunk, hol a Magyar Népi Szövetség, hol az írói szakszervezet, hol a középiskolásoké, hol a diákszövetség nyomorgatja. Ráadásul az akadémia is? Ez utóbbiban Sebestyén is ludas volt, legalább annyiban, hogy az ő szemináriumi dolgozatát javítgatta Sz, a második Rózsa Sándor-regény stilisztikai jellemzésének útját egyengetve, hogy sima legyen a megjelenés a kolozsvári  akadémiai folyóiratban. Szóval a tanítvány „akadémikus” kalandjai Sz-szel kezdődtek, és ezek most belekapaszkodnak az SzGSz-történetbe. (Sebestyénnek eszébe jut egy másik tanára, régi magyar irodalmat tanított nekik, ő jósolgatta – a jóslás persze nem vált be –, Te korán akadémikus leszel.)
Előkerülnek a régmúltból úgymond akadémiai fényképek, az egyiken éppen Sz ül az asztalfőn, baráti társaságban, ebéd közben magyaráz az asztaltársaknak. A magyarázó szöveg, mármint a képet magyarázó szerint a felvétel a budapesti realizmusvitára érkezetteket, a romániai írószövetségi küldöttség tagjait mutatja, Sz mellett az író Kovács Györgyöt, a másikon a bukaresti akadémikus Tudor Vianu, a világirodalom tudója is látható, ott valami kiadványt nézegetnek. (Újabb villanás Sebestyén agyában: de hisz ez a barátjával együtt írt, a nevezett fotókat közlő irodalomtörténeti kézikönyv annak idején akadémiai díjat kapott – Bukarestben. És ha igazak voltak a kósza hírek, a díjra-ajánlást Méliusznak köszönhették, annak a Méliusz Józsefnek, aki úgy minősítette a róla szóló „kánoni” értékelést, hogy derékon alul szétlőtte, a felső részre maradt az elismerés. Vajon Sz, ha megérte volna a könyv megjelenését, ehhez ma mit szólna?) Többet kellene tudni Sz részvételéről ezen a bizonyos 1955. novemberi realizmusvitán, de hiába van kéznél az Akadémiai Kiadó 1956-os, 517 oldalt számláló kötete, sehol egy utalás, hogy Sz is kinyilvánította volna véleményét a realizmus kérdéseiről a magyar irodalomban. Lukács György elnöki megnyitójában az üdvözlendők, a protokoll-lista élén szerepel a szovjet professzornő, Scserbina, a lengyel, a csehszlovákiai, NDK-beli delegációk után következik (rangsorban?) a Román Népköztársaságból érkezett Vianu akadémikus, Szabédi kolozsvári egyetemi tanár (keresztneve említése nélkül) és Kovács György író – hát ennyi az érdemi információ.
De miről magyarázhat Sz azon a fényképen? Ő, aki mindent komolyan vett, az elméleti kérdéseket csakúgy, mint a konkrét irodalomtörténeti megállapításokat, vajon egyetértően vagy élesen vitatkozva kommentálta Scserbina, Lukács vagy éppenséggel Bóka László szocialista realizmusról mondott szavait? 1955 novemberében vagyunk, pár évvel a Költők s bírálók és a Vezessen a párt megjelenése után. Ha Sz-t bejelölték a hivatalos küldöttségbe, az elvtársak most nem lehetnek olyan rossz véleménnyel róla. G-t – aki 1945 óta (mondhatni hivatalból, az amerikai fogságból hazatérése pillanatától) akadémikus, a Román Tudományos Akadémia tagja – egy éve kizárták a pártból, infarktussal otthon fekszik (1956 őszét már nem éri meg). Egyébként különös, hogy sem G életrajzírója, sem a lexikonok nem szólnak érdemben a tíz év (1945–1954) akadémiai jelenlétéről, megemlékeznek viszont a Béke Világtanács-beli tagságáról, szakmai vonatkozásban a Haladó hagyományok sorozat szerkesztésében szerzett érdemeit, valamint a fiatal Marxról tartott egyetemi kurzusát emelik ki.
Kétségtelen, hogy G-nek – aki Korunkjában a két világháború közt Lukács Györgyöt fontos szerzőjének tudta – pár évvel korábban, talán még 1953-ban is feltétlenül ott lett volna a helye a realizmus-kongresszuson. (És valószínűleg a keresztneve sem maradt volna le a protokoll-listáról.)
Hogyan is jelölte meg Lukács a kongresszus célját, fő irányát?
– Ha mi most, amikor összegyűltünk, hogy megvitassuk az irodalomnak egy olyan központi kérdését, mint a realizmus fejlődése konkrétan végig a magyar irodalom történetén, emlékezzünk vissza 1945-re. Tudjuk, hogy akkoriban még nagy ideológiai harcot kellett vívni azért, hogy a realizmust egyáltalán elismerje irodalmunk, kritikánk és irodalomtörténetünk, ne tekintse egy stílusnak a sok közül és ne tekintse főleg olyan stílusnak, amely idejét múlta a modern kor úgynevezett vívmányai következtében.
A harmadik nap főelőadója, Bóka – Scserbinával természetesen összehangzóan – a szocializmus felé vezető úton az irodalmi pártosság eszméjét hangsúlyozta; és noha megjegyezte, hogy regényirodalmunk még nem tudta megalkotni a szocialista realizmusnak azt a magyar remekét, amelyben a múlt és a jelen képe s a jövő csírái helyes arányokban, torzítás nélkül találják a helyüket, a pozitív példák közé Asztalos István Szél fúvatlan nem indul című közelmúltbeli kisregényét is bevette. Sz felfigyelhetett egykori Termés-szerkesztőtársa elismertetésére, ám feltételezhető, hogy jobban megérintette Tudor Vianu árnyaltabb szövegezése a (kritikai) realizmusértelmezésben. Vianu ugyanis arra figyelmeztetett, hogy egyes esetekben olyan művek, amelyek különböző korszakokban születtek, és amelyek formájukban, tartalmukban egymástól erősen különböznek, ugyanazt a jelzőt kapták.
– Benyomásom szerint az az eljárás, hogy egymástól nagyon különböző műveket is egyazon címkével látunk el, nem feltétlenül vezet a szóban forgó művek alaposabb megértéséhez.
Sebestyén azért gondolja, hogy Vianu szavai erősebb visszhangra találtak Sz-ben, mint Bóka előadása vagy akár Lukács György témafölvezetése, mert visszaemlékszik Sz stilisztikai kurzusára meg például arra, amit Vörösmartyról és Tamási Áronról írt, mondott. De egy másik emlék is erősíti ezt a feltételezést. Ifjú szerkesztő korában a bukaresti Akadémiai Könyvtárban kellett megkeresnie az igazgatót, Tudor Vianut. A hivatalos ügyintézés (kéziratkérés) után beszélgetni kezdtek, amiből az akadémikus elvtárs (aki tulajdonképpen úr volt) megtudta, hogy Sebestyén Sz tanítványa – és egyből meghittebbre, már-már barátivá vált a beszélgetés. Nem kellett külön jellemzést adnia Vianunak a realizmusvita idején megismert professzor kollégájáról ahhoz, hogy világossá váljék: élmény maradt pár évvel korábbi találkozásuk. Sebestyén aztán nem találkozott többet Tudor Vianuval, viszont máig számon tartja, hogy a romániai irodalmi életben, a szerkesztőségek lehetőségeiben milyen nyitást jelentett T. V. programadó tanulmánya a nyugati irodalmakról – egy hosszú dogmatikus korszaknak majdhogynem a lezárását. (Mert azért ne túlozzunk, ami a zárást illeti.)
Magával az akadémiával – és itt már a romániairól, azaz románról van szó, hiszen egy-egy dísztagon s néhány kutatón kívül nem lehetett érdemi romániai magyar jelenlétről beszélni – nem volt szerencséje Sz-nek. Egyszer elég élesen bírálta is ezt a helyzetet, mármint azt, hogy Románia Tudományos Akadémiája, konkrétan a kolozsvári fiók számára nem igazán kutatási téma a magyar nyelv, a magyar irodalomtörténet. Persze nem ez az ok, amiért nem támogatták az élete utolsó éveit kitöltő, energiáit felemésztő tudományos munkáját, a magyar nyelv őstörténetének új szempontú megírását. Kollégái sem bíztak benne az egyetemi katedrán – hogyan kapott volna akadémiai támogatást rá? Három és fél évvel a budapesti utat követően, a megyei párttitkárt megszólító, fogalmazásában érthetően zaklatott búcsúlevélben foglalta össze a legtömörebben és a legkeserűbben készülő, illetve kéziratban már elkészült könyvének lényegét:
– 1955 nyarán megtaláltam a módszert, melynek segítségével lehetővé vált a finnugor és indoeurópai nyelvek rokonsága problémájának a megoldása, mely húsz éve gyötör. Azótától egy kimondhatatlan lelki nyugtalanságban éltem. Három év alatt sikerült a problémát véglegesen megoldani: 1958 októberében befejeztem a könyvet A magyar nyelv őstörténete címen. Ez a munka, mely páratlan erőfeszítést igényelt, sajnos, meg volt nehezítve attól a körülménytől, hogy senki a környezetemből nem fogta fel a mű fontosságát, a barátaim sem és a párttól az elvtársak sem, azonkívül, hogy a nyelvész kollégáim éveken át blamálták a művemet, és így egy nagyon kínos atmoszférát teremtettek körülöttem. Éveken át a pártelvtársak nem vévén figyelembe a szülésnek rendkívüli gyötrődését, mely engem kínozott, különböző gyanúsításokkal illettek munkámmal kapcsolatban, úgy minősítvén, mint egy menekülés a politikai és ideológiai fronttól, menekülés, mely szerintük kifejezése ellenkezésemnek a párt politikájával szemben. Én, hogy eloszlassam ezt a gyanúsítást, még jobban összpontosítottam energiámat a mű befejezésére…
Most végre össze kellene hívni egy akadémiai szintű szemináriumot, hogy a finnugrisztikába begyökeresedett kortársak után, de a határtalanul tenyésző délibábosok, nyelvészkedő amatőrök (írófélék) mellőzésével 21. századi szakvéleményt halljunk Sz (végül is 1974-ben kinyomtatott) munkájáról. Sebestyén azonban erre nem vállalkozik, maradjunk hát az irodalomnál. No és az akadémiáknál, a kalandoknál és kalandozásoknál. Mert az sem érdektelen, hogy miképpen cserélődtek a nevek, a magyar nevek a „szocialista” és a már hivatalosan sem szocialista Románia Tudományos Akadémiája tagságán belül. (Arról sem G, sem idősebb Sz már nem tudhatott, hogy 1970-ben létrehozták Románia Szocialista Köztársaság Társadalom- és Politikai Tudományok Akadémiáját, a Román Kommunista Párt Központi Bizottsága közvetlen irányítása alatt; a tiszteletbeli elnöke Nicolae Ceauşescu volt. De sem a „tiszteletbeli elnök”, sem tulajdonképpen a pártirányítás nem számított megkülönböztetésnek, hiszen a hagyományos, azaz tudományos román akadémia fölött is ott állt a párt és a főtitkára – majd a szépséges felesége is, Elena, aki ráadásul a vegyészet tudományából lett akadémikus, a maga néhány elemijével. Ebben – szomorú vagy sem, mindenesetre tény – a mi négyelemis Nagy Istvánunk Elena elődje volt, igaz, N. I. íróként lett Gaál Gábor örököse, több funkcióban is, ezt a minőségét pedig nem lehetett, ma sem lenne szabad tagadni.)
Egyszóval szemináriumi kérdés lehet: kik voltak a már romániaiként megnevezhető erdélyi magyar irodalom akadémikusai a külön lét évtizedeiben? Sebestyén vitaindítóul szeretné pontosan idézni az adatokat, azaz a neveket és évszámokat; a Romániai Magyar Irodalmi Lexikonhoz fordul segítségért, ott viszont az első kötetben (A–F), még Balogh Edgár szerkesztésében, mindössze az „akadémiai kiadványok” címszót találja, és az is továbbutal, így: Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája. De mire a lexikon az „R”-ig ért, 2002-ben, nem létezett Románia Szocialista Köztársaság, s úgy tűnik, az Akadémia a szerkesztői láthatáron kívül került. Csak a személyi címszavak lehetnének eligazítók, például a Jancsó Eleméré, a Méliusz Józsefé, a Gáll Ernőé (volt idő, amikor a filozófia egyetemi tanáraként rá maradt a kolozsvári Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények felső irányítása, nem lévén már az irodalmárok közül rendes- vagy levelező tag).
És amikor Méliusz sem élt, a kilencvenes évek második felében (?) a Sebestyén nemzedékére került a sor, hogy betöltse valaki azt az egy romániai magyar írónak (irodalomtörténésznek) fenntartott helyet. Sebestyén nem jó szívvel emlékezik vissza a Bukarestből érkezett telefonhívásokra, találkozására a változások utáni elnökkel, a jóval korábban, irodalomkritikusként, fővárosi szerkesztőként megismert nemzedéktárssal, Eugen Simionnal. És nem azért, mert végül is nem ő lett a „kiválasztott” az állítólag javasolt hármuk közül, hanem a képviseletre valóban érdemes barátja, Lászlóffy Aladár (ifjabb Sz már nem jöhetett szóba – ő két évtizeddel lekéste a lehetőséget); ebben az egész akadémiai képviseleti játékban maradt valami a régi politikai játszmákból, és ezt az elő-beszélgetéseken ugyancsak érezni lehetett. De hát ugyanez folytatódott román vonatkozásban is, amint a legszembetűnőbben a Kolozsvárt élt irodalomtudós, a mindig kihagyott Adrian Marino emlékezéséből pontosan érzékeli az ember.
És a másik Akadémia? Hát a Roosevelt téri épületbe, újabb félszázad múltán, Sz is eljutott – sőt éppen Sebestyénnel. Alanyi jogon már nem tehette, mégsem mondható, hogy „tárgyként”, csak MTA-doktori tézis formájában volt jelen (Erdélyi sorskerék. Szabédi László és a történelem) – hiszen az életművel együtt a személy került középpontba: a nagyra hivatott költő, prózaíró, szerkesztő, tudós, a politikának kiszolgáltatott ember. Illyés Gyula, Jékely Zoltán, László Gyula már nem tanúskodhatott róla – és ifjú Sz sem. Ő azért üzent, odaátról, a mesterről:
– Nem mentegetni akarom a költőt, hanem megérteni. Mentegetni egy ilyen európai szabású költőt nevetséges volna. Igen, igen, tudom, hogy túl sokat hajigálóztunk és hajigálózunk az európaiság fogalmával; de én itt és most halálos-komolyan gondolom. Mentegetésre különben csak az szorul, aki renyhe, egy kis megértés viszont mindannyiunkra ránk fér – amint a legutóbbi évezredekben szintén kiderült.
Másik társunk, jóbarátunk, gondolja Sebestyén, történetesen ott lehetett volna (őt vajon miért nem hívta meg? ez is része mulasztásainak), de a tanítványi vallomás aligha hiányzott azon a doktori védésen („mindig a rendteremtést s az értelmes test-véri összefogást, a fegyelmet tanította és kérte számon”). Természetesen Lászlóffy Ali nem a román akadémiát képviselte volna, hanem nemzedékünk egészét, vallja Sebestyén; költő a költőről, tanulmányai rendjéről, értelméről, szelleméről, hangulatáról vallott Sz halálának huszadik évfordulóján – és ez nem hiányozhatott (volna) a Duna-partról az Sz-re emlékezésen.
– Olyan sokat és elhatározót kaptam tőle, az első egyetemi naptól az utolsó, áprilisi záporesőben együtt tett péntek esti sétáig. Valami benne van azóta is minden megkezdett papírlapomban, minden cédulám adatolásában, minden költésre, politikára, nemzetiségi létre, szolgálatra vonatkozó gondolat megforgatásában és elraktározásában, egy majdani, talán soha egészen el nem készülő személyes világértelmezéshez. A pontosság bűvöletét parancsolta rám, ahol csak a költői hév akart elragadni, s a fantasztát erősítette bennem, ahol a hideg ész figyelme tört előre.
Sz egyszóval belépett (újra?) a Roosevelt téri palotába (a tér azóta az Akadémia-alapító Széchenyi István nevét viseli) – ha nem is tehette oly otthonossággal, mint egyik költőelődje, a szalontai Arany János. (Apropó, most utána kellene nézni, szemináriumról lévén szó, hogy a hajdani titkár-poéta hivatala, illetve az a realizmusvita valóban itt volt-e, ebben az épületben.) Hovatovább már nem számít különlegességnek, véli Sebestyén, hogy költők és egyéb firkászok – függetlenítve magukat a határoktól – gyakrabban bebocsáttatnak a tudomány szentélyébe. Magyar Irodalmi Díj, Hazám-díj, Magyar Örökség diplomájának átadása-átvétele – a Sebestyénnek kedves, közeli nevekkel: Cs. Szabó László, Tolnai Ottó, Szilágyi István, Bodor Ádám (ha történetesen egy kitüntetett okkal vagy ok nélkül hiányzott is, vagy úgy tűnt, hogy valaki éppen pluszban van). A Korunk kulcsának ünnepélyes, a legméltóbb keretek közt történő átnyújtása. Ismétlődő, emlékezetes találkozások: Fejtő Ferenc, Göncz Árpád, Juhász Ferenc, Esterházy Péter, a történész Romsics Ignác. Vitát provokáló zsűrizések Réz Pál lakásán (előzetes telefonok Szegedre, Iliának), zsűrizés után a szokásos whiskys koccintás, az előző órák leöblítése Poszler Gyurival egy kiskocsmában. Csupa-csupa akadémia…
Mindent, mindenkit felsorolni hoszszabb szeminárium kellene. Sebestyén úgy érzi, tartozik még Sz-nek várbeli intézeti helyszínek gyors felidézésével. Már csak azért is, mert a szociológusok, majd a történelemben járatosabbak közt megpróbálhatta mesterük szellemében szólni otthoni dolgokról. Ahol Szigeti László Pozsonyból Szlovákia, ott vele együtt Sebestyén pedig Románia nemzetiségi viszonyairól, magyar kultúrájáról adhatott elő, illetve válaszolhatott a házigazda s a közönség kérdéseire. Máskor, valamivel később, a patinás vendégházból átlépve a historikusok hivatalos helyiségeibe, azon kaphatta magát, hogy – számára korábban elképzelhetetlenül – egy magyar–román vegyesbizottságban otthonról, román történészektől felkért előadóként, mint a romániai küldöttség tagja, erdélyi magyar irodalomról (természetesen magyarul) beszél, és ezen senki nem botránkozik meg, sőt a csupán pár hete-napja megismert néhány erdélyi román történész érdeklődéssel (netán egyetértéssel?) hallgatja. 1955 novemberében Sz-nek ilyesmi nem adatott meg, holott nyilván nem Tudor Vianu akadályozta magyar kollégáját a nyilvános szereplésben. (Kovács György már inkább megtette volna? Hiszen ő volt az, jól emlékszik Sebestyén, aki „székely–magyar” létére először nevezte Erdélyben élő magyar kollégáit román íróknak…)
A Béke Világtanácsából talán már átléptünk egy 21. századi normalitásba? Ki tudja…




Proiect realizat cu sprijinul Primăriei şi Consiliului Local Cluj-Napoca
Kiadványunkat Kolozsvár Polgármesteri Hivatala és Városi Tanácsa is támogatja

Redacţia Helikon susţine şi promovează municipiul la titlul de Capitală culturală europeană
Szerkesztőségünk támogatja a Városi Tanácsot az Európai Kulturális Főváros cím elnyerésében