Amikor beléptem az Irodába, tisztviselő barátom és a többi hivatalnok csendben, döbbent tekintettel és tanácstalanul álldogált a szoba közepén. Senki nem ült asztalánál, pedig még nem volt délidő, ebédszünet. Jókedevűen, harsány hanggal köszöntöttem barátomat és a többi ott dolgozót: gondoltam, tettetett vidámságommal és közvetlenkedésemmel hamarabb ki tudom vakarni belőlük a számomra szükséges hivatalos bizonylatot.
Halkan viszonozták köszönésemet az irodások.
– Mi ez a gyászos légkör? – kérdeztem amolyan hangulatoldó szándékkal. – Csak nem halt meg valaki?
Hosszas, kínos csend után barátom szólalt meg:
– De igen. Az irodafőnök. Főnökünk. Reggel agyvérzést kapott, majd nem sokra rá...
Nem fejezte be a mondatot.
Valaki megszólalt a kollegák közül:
– Csodálatos ember volt. Nem főnökként, hanem barátként és munkatársként viszonyult hozzánk, beosztottjaihoz. Három ember helyett dolgozott. Ez okozta a halálát.
Nem tudtam hirtelenjében mit mondani. Végül megszólaltam:
– Őszinte részvétem... Nem tudtam, hogy... Vagyis majd máskor jövök. Viszontlátásra, szervusztok.
Senki nem viszonozta köszönésemet. Igyekeztem halkan távozni, hogy óvatosra fogott lépteimmel se zavarjam a fájdalom csendjét.
***
Egy hét után – a hiányzó irataim beszerzése lassan már nem bírt halasztást – újra nekiszántam magam az ügyintézésnek. Az Iroda előtt szomorú képet vágtam, halkan kopogtam, mint illik halottas háznál (?), és szemlesütve léptem be a helyiségbe.
– Szervusztok, jó napot... rebegtem halk és drámai hangon.
– Mi történt veled, öreg? – ugrott fel asztala mellől barátom –, mitől van ilyen fancsali képed? Csak nem rúgtak ki az állásodból? Vagy elhagyott az asszony?
– Tudod, a főnökötök... Vagyis aki elhunyt, szóval...
– Ja igen, persze, persze... igen... ilyen fiatalon... már úgy értem, viszonylag fiatalon... De neked miben segíthetek?
Megmondtam, mit segíthet a hivatal.
– Gyere négy-öt nap múlva, addig meglesznek az akták. Ne, ne köszönj semmit, különben is megyek veled. Nőnapra készül az iroda, én kell bevásároljak italt, ezt, azt. Nagy mulatás lesz.
– Köszönöm és szervusztok... búcsúztam idétlenül.
Színészbarátom jutott eszembe, aki a színpadon zavarba kellett jöjjön, ezt ő úgy oldotta meg, hogy a lakásból kifele menet törölt lábat az ajtónál és kezet csókolt a kilincsnek.
De mert semmiben nem szeretek plagizálni és mert valóban kínosan kellemetlenül éreztem magam, némán követtem barátomat, minden teátrális geget mellőzve.
***
Jó tíz nap múltán – gondoltam, csak ráhagyok három napot az egy hét határidőre – nekiindultam újra a hivatalnak, az Irodának. És hogy lássák a fiúk, nem csak amolyan gyomorbajos, kedélytelen, nyugdíj felé közeledő szánalomraméltó alak vagyok, már az ajtóban elkezdtem:
– Ismeritek azt a viccet, hogy ...
A felém forduló szemrehányó tekintetek elnémítottak.
– Mi történt már megint? – kérdeztem és sietve tragikusra rendeztem ráncaimat. – Csak nem beteg valaki? ... Netán... (azt nem mertem megkérdezni: újabb haláleset, jóllehet a drámai légkör arra engedett következtetni).
Barátom törte meg a csendet.
– A fizetésünk, tudod... kezdte kétségbeesett hangon, majd elhallgatott.
– Mi van a fizetésetekkel?
– Nincs fizetésünk.
– Hogyhogy nincs fizetésetek?
– Nincs aki kiadja.
– Ezt... nem értem.
– A főnökünk, illetve a volt főnökünk írta alá mindig a fizetéslistát. Mindent ő intézett... Az aláírásokat. Utolsó percben...
– A hülye – szólalt meg valaki az asztal mellől.
– Na, azér’ ezt nem mondanám... így a barátom – ugyanis halottakról vagy jót vagy...
– Hagyd csak, nem bízott senkiben a vén zsugori. Lenézett minket. És már két napja nincs fizetésünk. Jól meghalt itt nekünk. Életében is nyűg volt a nyakunkon, holtában is kitolt velünk. Következetes gazember volt, mit mondjak. Nem lepne meg, ha kísértene is időnként... Most pedig? Ki tudja, mikor kapjuk meg a bérünket?
A drámai csendben sokáig vibrált a kétségbeesett kérdés:
– Ki tudja, mikor kapjuk meg a bérünket?
Bölcsen hallgattam. A béréért jajgató Sganarelle jutott eszembe, aki Molière úr színdarabjában halott gazdáját, a pokolrajutott Don Juant hasonló szöveggel búcsúztatta: Jaj, a bérem! A bérem! (....) A bérem! A bérem! A bérem! A bérem!
– Az akták... – nyújtott felém egy irattartót barátom – elkészültek. Szerencséd, hogy nem volt szükség holmi felsőbb aláírásokra. Parancsolj.
– Köszönöm. És egy üveg bort hoztam...
– Tedd csak el, kinek van kedve ilyen rettenetes hangulatban inni?
Átvettem a csomagot, kezet szorítottam barátommal és köszönés nélkül kiléptem a kriptahangulatból. (A bort persze diszkréten az asztalon hagytam.)
Az italról (utolsó pár lejemből vásároltam) a fizetésem jutott eszembe: három nap múlva esedékes. Igazgatómra gondoltam – erősebben kezdett dobogni a szívem. Hogy ha őt is, mint Don Juant, netán idő előtt pokolra rántják az arra illetékesek...
***
De hát más az élet, más a színház – próbáltam nyugtatni magam a feltámadt Sganarelle-hangulatban és elindultam roszszkedvűen hazafelé.
