Ám most ugorjunk pár évet! Miután a délorosz államokat és a kúnokat a mongolok lehengerelték és megkezdik Lengyel- és Magyarország ellen az offenzívát, ugyanakkor, vagyis 1241-ben, fenn északon, a német lovagrend megtámadja az oroszokat: lásd Nevszkij ellenállását és győzelmét! Erről soha, még a magyar történelem összefüggésében sem olvastam semmit!
Ami lehet annak a következménye is, hogy az ember, még a szakember sem tudja csak úgy áttekinteni a különböző folyóiratokban vagy tudományos kiadványokban megjelent – „elásott” – közleményeket.
Mint ahogy évekkel ezelőtt szenzációként terjedt egy Nyugaton élő magyar történésznek az a közleménye, hogy Batu kán udvarában működött egy elcsapott angol szerzetes mint diplomáciai szakértő és fordító! A bajor király és Endre vezette kereszteshadban szerencsejátékot űzött, ezért kiközösítették és a seregből elkergették... Ő aztán valahogy elvergődött a mongolokig, és hasznossá tette magát. Batu kán gyors visszavonulása után azonban még egy kis pót zsákmányolás kedvéért késlekedett. Bécsújhelynél elfogták, vallomását jegyzőkönyvbe vették, őt meg kivégezték. Egy kis ideig szenzációként futtatták fel a közleményt, de aztán lekerült műsorról, mert a Kosáry Domokos, Kristó Gyula és mások által kézivezérelt történetírás nem szereti az olyan adatokat, amelyek nem úgy kezdődnek, hogy a „viszálykodó magyar főurak” vagy „a csuvasos jellegű török” izék.
Hogy mit szerettek népszerűsíteni a katedrai Schulfuchs-ok, azaz tanrókák?
A Kádária idején jelent meg egy szép kivitelű képeskönyvsorozat a serdületlenebb ifjúság számára, a magyar történelem fontosabb eseményeiről. Pl. ilyen modorban : „A muhi csatából IV. Béla királynak is csak lóhalálában sikerült elmenekülnie!” Szívesen elnéztem volna, hogy Hegedűs Géza, e sorok szerzője, miként menekül el harmincezer mongol könnyűlovas gyűrűjéből lóhalálában? Mivel semmiképpen sem akarta ezt leírni, hogy „gömöri és szepesi nemes ifjak a királyt körbefogva, testükkel és kardjukkal oltalmazva, kimentették a harcvonalból”. Avagy a legfélelmetesebb: a mohácsi vész leírásánál (melynek persze a főurak voltak az okai, akik ott életüket áldozták): bírálják a magyar sereget, hogy lovagiatlan volt! Nem várta meg, hogy a török hadsereg kipihenje magát! Amiből persze egy szó sem igaz, viszont eszünkbe jutattja Pascalt: A világegyetemben mindennek van határa, csak két dolognak nincsen: az emberi butaságnak és az emberi aljasságnak!
Ám hogy ne essünk kétségbe és elfogultságba, azért a jól futtatott történészek sem mind ilyenek voltak: Annak idején például, amikor először hallottam harangozni olyasmikről, hogy középkori adatokban a többes genetivusban blaccorum-nak írt nevű nép nem azonos azokkal, akiket blachorumnak vagy blasorumnak, netán walachorumnak hívtak, levélben kérdeztem meg Györffy György professzortól, hogyan állunk e kérdésekkel?
Gyorsan és udvariasan válaszolt! Ő ugyan nem fogadja el ezeket az állításokat, de keressem meg Rásonyi László és Bodor György erre vonatkozó közleményeit, amelyek megfelelően elemzik a kérdést... És ezzel meggyőzött: a futtatott katedra-nagyságok között is előfordulnak úriemberek.
Györffynek és sokaknak másoknak elutasítása a bolgártörök és hasonló témák jelenléte ellen annyiban érthető, hogy óriási munkát fektettek Anonymus cáfolatába – miszerint az „visszavetített” és „regény”, és nem történelmi dokumentum, és ezen áll vagy bukik egész iskolájuk. Rásonyiék felfedezését több fiatalabb szerző népszerűsítette – pl. Makkay János írt róla egy jó összefoglalást, de igazi frontáttörés e vonalon a történész–nyelvész–néprajzos körökben nem történt, azóta sem. A Bodor György által ismertetett székely jogrend – a katonai és bírói tisztségek betöltése terén – Péterfy Lászlóból, a kitűnő képzőművészből váltott ki egy érdekes tanulmányt, de nem történelmi, hanem művészeti folyóiratban jelent meg az is!
Itt tartva, az Anonymus-kérdéshez hozzá kell tennünk még egyet s mást. A sokszor és kárörömmel idézett lenéző értékelés Anonymusnál a blaccusokról nem a nép tulajdonságaira vonatkozik, hanem arra a tényre, hogy e blaccusok a nyilazáson kívül semmiféle más fegyverrel nem rendelkeznek – a páncélos lovag öntudata szól ebből...
A másik: akartam volt közölni az Igaz Szóban, egy sorozat keretén belül: – őstörténeti témák a magyar költészetben – egy tanulmányt a Zalán futásáról. A sajtóigazgatóság kivétette. Érdeklődésemre azt felelték: Minden bolgár jelenlét emlegetése a középkorban a Dunától északra, helytelen és nem kívánatos, Zalán pedig, ugye, bolgár vezér volt!
Akkor kapcsoltam: Bulgária a 675. évi bolgártörök honfoglalástól számítva, 1975-ben megünnepelte az ország fennállásának 1300-ik évfordulóját. Ebből az alkalomból több olyan díszkiadványt jelentettek meg, amelyek pl. a moldovai kolostorokat, azok műkincseit, meg bizonyos román népművészeti termékeket a középkori bolgár kultúra legészakibb kisugárzásának tekintették. Ez Ceauşescu környezetében megrendítően hatott, s egyes elitebb pártszervezetekben fel is dolgozták, hogy a román tudomány eddig csak a magyar nacionalizmus visszaverésére volt felkészülve, s most készületlenül érte a szláv sovinizmus támadása. Ezen a vonalon aztán még én is írtam egy szép riportot a putnai kolostorról, mint a középkor román kultúrájának egyik első tanújáról, azt viszont hiába is tettem volna hozzá, hogy már a XX. század elején egyes magyar közírók figyelmeztették Romániát, hogy a szláv és germán nacionalizmus mindaddig szövetségesül fogja kezelni a románokat, amíg végbe nem megy Magyarországnak mint hatalmi tényzőnek a lebontása, utána azonban e nacionalizmusok Románia ellen fordulnak.
Minthogy Szabó T. Attila és tanítványainak köre sem volt képes felfogni, hogy a bukaresti történészkörök pl. az Erdély története-vita alkalmából éppen a magyar tudományosság szlavofiliája miatt voltak oly ellenségesek! Amiatt, hogy a magyar honfoglalástörténet mindenütt szlávokat akart kimutatni – pl. a helységnevek körül kialakult vitának is ez volt a hátterében, miközben a magyar nyelvészek szinte őrjöngve bizonygatták az erdélyi ősi helynevek szláv eredetét. Ám erről már sokszor írtam, Suciu Coriolan kitűnő történeti helynévszótára kapcsán...
Azt a kevés ránk maradt dátumot, adatot jobban kellene forgatni. Amilyen érdekes a XX. században, pl. hogy az első világháború után a szocialista szakszervezetek honvédelemromboló akcói hogyan hangolódtak össze a kisantant csapatmozgásaival, ugyanolyan érdekes az ókorban is, hogy Traianus római császár, miután meghódítja Dáciát, a Kaukázus déli területeire vezeti a légiókat. Elfoglalja Mezopotámiát, Asszíriát, Örményországot.
Összefüggésben voltak e területek Dáciával? És azzal, hogy Dácia és környékén nyugatiráni nyelvi nyomok lelhetők fel? És azzal is, hogy a rómaiak mennyire gyűlölték az agatirseket, „a vásárhelyiek őseit???” És hogy éppen Traianus emlékezései vesztek el nyomtalanul? Csak néhány „hőbörgő” Orbán Balázs-kommentátor kereste volna őket. Akárcsak a torockóiak titokzatos vérvonalát?
Azonban az utcakapukat örökösen az orrunkra csapó katedratörténészeknek mindig is az volt a kedvenc daluk: Köd előttem, köd utánam... Nacht und Nebel...?
