A Helikon évforduló-naptárában megütötte szememet egy hír arról, hogy április 20-án született „Gábor Áron németországi magyar költő”. Nem tudom, ez az információ kitől származik, de egy biztos: téves, hiszen Gábor Áron tudtommal sohasem írt verseket, viszont jó prózaíró volt és főként az emlékirat-írásban jeleskedett. Mivel a második világháború elején haditudósító volt az orosz fronton, s erről könyve jelent meg, később, 1945-ben (már mint a Magyar Vöröskereszt elnökét) a szovjet hatóságok letartóztatták és Szibériába száműzték. Innen csak 1960-ban (!) térhetett vissza Magyarországra, majd öt évvel később, az Ország-Világ c. lap újságírójaként Nyugat-Németországba távozott, itt kapott menedékjogot. Három könyve jelent meg raboskodása élményeiről: Az embertől keletre (München, 1967), Szögletes szabadság (München, 1968) és az Évszázados emberek (Los Angeles–München, 1971). A három könyvet, az ún. „Szibériai trilógiát” 1992-ben Budapesten egy kötetben adták ki. Gábor Áron 1982-ben hunyt el Németországban.
Mindezt nem csak azért írtam, hogy felhívjam a figyelmet egy tévedésre, hanem hogy pár szót ejtsek a Gulág-irodalom e magyar alkotójáról, aki Lengyel József mellett ennek a műfajnak talán legkiválóbb képviselője. Én Gáborral, aki újságíró édesanyám jó ismerőse volt, csak egyszer találkoztam Münchenben, de levelet többször váltottunk. Mivel megfogott a trilógia első kötete, 1972-ben írtam neki, küldjön egy példányt az Évszázados emberekből, írnék róla a Books Abroad c. amerikai világirodalmi folyóiratnak (amelyben a hatvanas évektől kezdve elég sok magyar és erdélyi magyar könyvet ismertettem). Azonnal postára adott egy példányt könyvéből és nagyon örült, amikor recenzióm még 1972-ben a negyedéves lap őszi számában megjelent.
Levelezésünk főleg Gábor Áron egyik könyve esetleges angol kiadásának lehetőségeit latolgatta. 1972-re már művei jelentek meg németül, spanyolul és portugálul, de az angol kiadás még késett – részben azért, gondolom, mert az angol-amerikai piac amúgy is tele volt a Szolzsenyicin után divatba jött Gulág-könyvekkel.
Egy bibliográfiából látom, hogy Torontóban 1975-ben adták ki angolul a Szögletes szabadságot. A három könyv közül, úgy hiszem, a leg-érdekesebb az első, Az embertől keletre, amiben a szerző a többi közt elmondja, az NKVD által letartóztatott Gábor Áront hogyan vallatták Sopronkőhidán és milyen tanácsokat kapott ottani rabtársaitól.
Gábor Áron hetvenegy éves korában halt meg, ha nem is fiatalon, de mai fogalmaink szerint nem túl öregen. Tudom azt is, mi ásta alá egészségét. 1972 július 27-i müncheni levelében ugyanis ezt írja: „Késői válaszom oka, hogy két hónapja kórházban fekszem. A májamat töltögetik, remélem, sikerrel… Krónikus májgyulladásom még szibériai eredetű és minden évben kezeltetem, hogy ne romoljon tovább”. A Gulágot némi szerencsével túl lehetett élni, de a legtöbb volt rab egészségében maradandó nyomokat hagyott a hosszan tartó kényszermunka és nélkülözés. És ezen még a későbbi németországi emigráns viszonylagos jóléte sem segített.
