A gyűrűző holdvízben leszünk akárkivé
A táj körbefutó szélein osztják új szerepeinket. A reggeli testillat
beissza a könnyen hulló hó szagát, és kalandozás csácsog a fehérben.
Hitetlen ujjbegyek és súlyos havazás. Egy hógömbben rázzák
a világot a műhelyajtótól a rohanó városig.
A legutolérhetetlenebb fehérséget ismétlik félénken a kutyakölykök:
tejfogaikkal harapnának az égi tőgybe, majd határtalan nyafogásban
szednék mozdulataikat szúrós szalmakosárba vagy foszló koldusingbe.
Selymes szövetbe fonnák a pelyheket, kitépnék a felhők zsíros szirmait,
beosztanák maguknak a csikorgást vagy beépülnének a meggyűlt esti pihébe.
Én mindennap ezt élem, mesélem, hogy átvág a téren a megbékélés undora,
de amúgy semmit sem tehetek; vitorlázunk a locsogó vízen, párjaink
szenvedélyfüggést okoznak (hetente többször is) ebben a lompos télből
kicsippentett, perzselt-pisztácia vágyban, melyhez a holdnak köze van:
vászonkötegébe csomagolja be a tengert, majd könnyedén hullatja
vissza ránk és féltett dolgainkra, még ha annyira szelíden is, hogy egy
elcsapdosott kiskutyusnak kövéren lepi be az orrát.
A facsaró láz ébenkönnyű irgalmatlanság
A függőség: mint álmos izmok huzakodása, ömlő színváladék,
sósszájú ébrenlét-éjszaka, halánték-csörrenés, éles porc- vagy
hússzakadék visszhangja, a leláncolt testben mámor és fájó vihartorok.
Visszakövetelni a kedvemre való, egész pörgeséget ebben az egyetlen,
véget nem érő kérődzésben, azért az erős szüntelenségért, melyet
birtokló alattomosságomban szoktam meg, mint hipnózist, csillapító
összhangban a köldökforró nappal, a csupált szaharai vadakkal, a tűző
galócával, az aszfalt csörtető magányával, az ajkak rézarany-pírjával s a
nyakra fonódó haragos belenyugvással – nyomorék, fakó ragyogásomban
így kezdenék megint mindent újra megnevezni.
Égig rugaszkodok, majd visszatörök az undorba, a mély lüktetésű
légzőcsőbe és a csöndbe bogzott agyba, mely néha olyan, mint a burkolt
napsárga vagy az inkubátor melege, akár szerelmesek félig ittmaradt
szédülete, a ledöntő gonosztett és a füstölgő kátránykarton.
Talán a fanyar ízek azért bolyonganak a szájpadlásomon, mert megszoktam,
hogy nem ismerem ki magam a megpróbáltatásokban. Homlokom
bánatsúlyait lágy jajkiáltásokba oldottam, s most mellkasomon a kenőcs
úgy torkoll pórusaimba, mint folyó a tengerbe, a bánat írjait fosztó orvosságokra
cseréltem. Így szoktam leszakítani a szűzies fátylat egészségemről,
és nyáresti macskaricsajjal tekerni be a derekam. Ebbe fogódzok,
ez ringat el. És mikor a mámorító álom malomköveit szememből
ismét kitörlöm, megbecsületlenül szívom be újból testembe a tündöklő
már könnyű
ha felviszel egyszer lakásodra
mindenkoron hálás lesz szavam
megpróbállak nem zavarni
vinnyogni
nem sírni
szobornyelved kívánom most csak –
ha elpusztul egyszer a kert
majd ősz sem lesz
meglátod
város gégéjében a kávé
s a lárma fekete izma
nem voltunk boldogok
Café 515, Brassó
olyan mint a hagyma
megint
minden ami nehezebb
a rövidzárlat – kovászba fúló hajad
és te vagy az idő
amiben evezek
nyitva az ajtó – nélküled
bogárfoltos a tenger
japán ablakok az emberek
Ámor előtt
előtted
suhognak a fák
daganatod lettem
és anyád megoperált