Az első igazi tavaszi nap volt, a fény már nemcsak ragyogott, hanem sütött, az arcbőrén érezte, hogy meleg simogatás a sugara, és illat libegett a levegőben, a tavasz szaga. A fák még csontvázkopáran sorjáznak a sétány mentén, virágok még csak a sarki árusok vedreiből nyiladoznak, de a földrögök már egészen feléledtek téli álmukból, ők adják a szagot, ez az az illat, amelyik igazából első hírnöke a kikeletnek, ez az az illat, ami után az asszony utánafordult a fejével, az orrával a munkából hazafelé sétálván. Bármennyire banális volt ez a tavaszias jóhangulat, a mosolygós világ gyermeki szépsége, ő mégis olyan nagyon igazi, átható és komoly boldogságot érzett. Sikeres nő volt, becsülte mindenki a városban, sőt, szerették talán, amennyire ezek a népek szeretni tudnak egy közülük valót. Takarosan dolgos nap után sietett-sétált hazafelé, ahol már várja az ura, ahogy bolondosan hívni szokta magában a férjét. Mikor befordult a Zöldfa utcába, és messziről már láthatta a házukat, hirtelen beléhasított valami, mintha egy szempillantás töredékére egy alattomos kór éles kínja feszített volna az ágyékába, de mire gondolhatott volna vele, már el is múlt volna, és abban sem lehetett volna biztos, hogy valóban fájdalom volt, vagy csak az emlékezete és képzelete játszik csúnyán vele. Valami félérzés volt, nemcsak hogy nem tudatosult benne, de mintha nem is lett volna. Megint minden porcikáját a komoly boldogság járta át, sietett otthonuk felé, a meghittség ölelésébe. Előre örvendezett a mai délután kellemességének, a készülő vacsora eljövendő ízeinek, a jó kis beszélgetésnek férjeurával, a szűkösen meleg konyhában, ahogy majd elmeséli neki a nap eseményeit, ki járt a patikában, mit mesélt, kiről, és mindent.
Belépett a napsütötte verandára, ez is annyira nagyon örömteli volt, ahogy az üvegen átszűrt és felmelegített napsugarak játszottak a kövön, és szólongatni kezdte a férjét:
– Karcsika, megjöttem! Merre bujkálsz? – Semmi válasz – Karcsika! Hun vagy? Karcsika! Karcsika!
Körbejárta az összes szobákat, átszaladt a szomszédokhoz. Semmi magyarázatot nem találhatott arra, hogy ebben az időben Karcsika ne legyen otthon, semmi épkézláb ötlete nem volt, hova mehetett. A pánik forróságként öntötte el újra és újra. Estére már a rendőrség is kereste Karcsikát. Utoljára Horváthné látta.
– A temető végiben tanálkoztam véle – sipította – Kirdeztem is tűle: Hova menc ilyenkor? Van valami dógom kint Petribe, mondja. Kacagtam is, na, mi dógod lehet néked mégis Petribe? Olyan titkosan mondta, hogy valami fontos dóga van, oszt még kacagtam is.
A fiatalasszony ott ül a verandán, a zöldre festett padon, feje a kezébe temetve, nézi az esőt. Először úgy érezte, mint gyermekkorában, mikor nagyon várt valamit, és nem kapta meg, és jól esett a sírás. Utána megint a pánik jött. De ezeket a fajta érzéseket nem lehet sokáig bírni, ahhoz túl lángolóak és erősek. Mostmár belefáradt. Harmadik napja keresik a férjét, harmadik napja nem lelik.
Karcsika az ablakból nézte a ragyogást. Az első igazi tavaszi nap. Ő pedig ezt a napot tűzte ki határidőként, a tél nem volt alkalmas tervei számára. Nagyon megviselte ez a tél, mint ahogyan megviselte mindegyik. Ennek az utált évszaknak a szépségeit csalfa hazugságnak érezte. A tél nem fehér. Lehet fekete, szürke, fémesen kék, kifakult mohazöld, sárszínű, hányásrózsaszín. De nem fehér.
Valamikor biztos fehér volt. Bizonyos kultúrákban (a bizonyos kultúrák mindig valami kolonialista egzotikus vadembereket jelent) a gyász színe a fehér. A magyar népi kultúra archaikus rétegeit örző peremterületeken még ma is találkozhatunk fehérben gyászoló százötven-kétszázéves öregemberekkel és öregasszonyokkal. Akkor még lehet, hogy fehér volt a tél. A globalizáció fogyasztói kultúrája nem tud mit kezdeni a halállal, szokták mondani, ez a mi kultúránk legnagyobb tabuja, nem a szexuális devianciák meg válogatott blaszfémiák. A halál gondolatát eltagadjuk gyermekeinktől, nem éljük meg átmeneti rítusokban, nem tudjuk feldolgozni, satöbbi, satöbbi. Ezért nem fehér a gyász színe. (Persze lehet, hogy nem ezért, hanem azért, mert a fehér még olyanabb a feketénél, még feldolgozhatatlanabb. Elviselhetetlenebb. A teljes sötétség jól tud esni, ellenben a fény könnyen fokozható addig, míg már fizikai fájdalmat okoz.) Ezért nem fehér a tél. (Persze lehet, hogy nem ezért, hanem azért, mert globális felmelegedés van.)
Micsoda önámítás ez, hogy fehér tél. Mint a rendezett család, szeretett munka, kiegyensúlyozott lelki élet. A tél nem fehér. A hó fehér, a karácsony fehér, a szánkózás fehér, a fahéjas forralt bor, a frissen sült bécsi tök. A tél nem.
A patikáriuslány nagyon komoly partinak számított, legalábbis Karcsika számára. Ő is úgy tett, a szülei is úgy tettek, mintha nem hallanák meg az egységes közvélemény hangját, miszerint megfogta vele az Isten lábát egyrészt, a patikáriuslánynak meg hol volt az esze másrészt. Az általános ítélet lassacskán kikristályosodott, ahogy házasságuk haladt. Karcsika nem hogy nem tudta behozni a lépéshátrányt feleségével szemben, hanem egyre inkább leszakadt. Pedig nagyon szerette az asszonyt. És nem alázatos imádás volt ez, nem felfelé történő, csupán csodáló szerelem, nem szolgai, nem kiskutyás. Ha Karcsikának valamire való munkája, egzisztenciája lenne, akkor az ő szerelmük ritka nagy szépsége lenne az, ami miatt beszélnének róluk. De ez kevéssé valószerű, és mindinkább az. Őt mindenki Karcsikának szólítja, és nem lehet már eldönteni, hogy ha másképp alakulnak a dolgok, akkor vajon a neve is képes lett volna másulni, vagy éppen hogy a név az, ami nem engedi őt felnőni saját ruháiba.
Szóval az egyik a felesége, a másik pedig a város. Országos hírekbe egyszer került ez a Karcsika kis városa, még a tizenkilencedik században, mikor tűzvész pusztította el. A birodalom minden szegletéből jöttek akkor az adományok az újjáépítésre. „És épülni kezdett az én elpusztult, régi városom szinte hetek múlva már; új házak, cseréptetővel és vasrolós ablakokkal; új, üvegkirakatos boltok; új, cifra vasrácsok és fedett kapuk; egy év alatt megfrissült, kiszépült, nekilendült minden itt! De az emberek élete mintha elvágódott volna az emlékeiktől, a gyerekkoruktól, különös színes hagyományoktól, amelyek jelölik és megkülönböztetik a maguktól lett, eleven dolgokat. Mesterséges és mondvacsinált város készült itt nemsokára, szép, egyenes utcákkal és egyforma, takaros házakkal; végül a jólét meg forgalom, meg minden csak nyert e csapással; de annyi sok régi, meg nem nevezhető szépség és különösség nincsen itt azóta. És ma is legjobban szeretek azokon a girbegörbe, régi utcákon végigjárni, melyek a tűz előtt épültek még, és megmaradtak a régiben.”
Százvalahány évvel a tűz után ugyanezt érezni a városban és a városon. Elkeserítően pontosan ugyanezt. Ellentmodásos állapot, de sokkal bonyolultabb módon ellentmondásos, mint ahogyan az feltűnik. Egyszerre hatja át a várost a provincializmus, kisvárosiasság nyugodt tempója és kényelmes léptékei; és elviselhetetlen kicsisége, kicsinyessége és butasága. Borzasztó gyökértelenség és tudatlanság és ősiség érzete egyszerre. Pedig azok a házak és utcák, amik a százvalahány év előtt a félelmetes modernséget és globalizációt jelentették, az egyenes utcák és takaros házak most a város patináját jelentik.
És mégis jó valahol, hogy ez az érzés még megvan, mert azt jelenti, hogy valamiképpen létezik még a város. Nem kopik az emlékezés, de tárgya nemigen van már. Emlékszik ez a város, de nem emlékszik, hogy mire. Így volt ez már talán nyolszáznyolcvanhétben is. Karcsika átgondolja, hol is vannak ezek a girbegörbe utcák a városban. (A hosszadalmas belső feltérképezés helyett megnézhetné Szinyért a Google Earth-ön madártávlatból, egyből látszanának a girbegörbeségek, de az most nagyon nem illene ide.) Ott van gusztusa sétálni. És tényleg. Ezeken még jobb végigjárni, kicsit olyan, mintha nem is otthon lenne, hanem egy idegen városban. Vagy méginkább olyan, mint mikor azt álmodja, hogy egy városban rohan, amit ismer persze, de aztán ébredéskor kiderül, hogy szürreális az egész. Nagyon jó végigmenni, végigmenni egy girbegurba szinyéri mellékutcán. Szembejön valaki, elkapja a tekintetét, és nem látja benne azt a múzeumi nyugalmat, amit ő érez. Senki. Elmúlik lassan a derűlátása, megijed. Amiatt kezd szorongani, hogy túlzott elbizakodottság azt látnia, hogy ugyanolyan erős ez a meg nem nevezhető ősi hömpölygés és a város díszletszerűségének feszültsége, hogy ez a feszültség ugyanannyira erős, mint száz és valahány év messzeségében volt. Gyengül igazából, és csak az a kérdés, hogy még az ő életében eltűnik-e. És a feszültséggel együtt eltűnik az is, hogy létezik még a város. Kaffka is szerett volna így sétálgatni, de nem tette, nem élt Szinyéren, hamar elhagyta. A soha véget nem érő honvágyat választotta a nyomasztó és agresszív kicsiség helyett.
Szépen átcsúszott a megfigyelés felől a búcsúzkodásig. Már egészen átérezte azt a sírós honvágyat, amit eddig annyira szeretett volna elcserélni a nyomorúságra. Mérlegelte a különbségeket a honvágyak között. Mikor elutazik valaki, tudván, hogy visszajő. Mikor elutazik valaki, tudván, hogy sohasem. Vagy ami még szorítóbb, elmenni, hogy utoljára voltunk otthon, pedig visszajövünk, de már sohasem jövünk haza. A látógató honvágya a saját valamikori otthonában. Már kint járt, Kisszinyéren, a temetőnél, már ritkult a város, erősödött az elhatározás. Eddig szerencsésen elkerülte a leleplező találkozásokat, ami furcsa a kisvárost tekintve, csak egy-egy odabiccentésen, sietős és gépies köszönésen kellett keresztülevickélnie. Munkaidő van, Karcsika nem tudja, csak érzi, hogy mit jelent ez itt. Most viszont Hortváthné került szembe vele, elállva az utat a járdán, terpeszben.
– Hova menc ilyenkor, Karcsika?
– Csókolom. És Horváth néni?
– Petribül jövök, valami dógom vót ottan.
– Tessék mondani, a halottaknak van honvágyuk? – viccelődős mosollyal kérdezte, szántszándékkal akarta zavarba hozni az öregasszonyt, hadd mesélje majd róla, hogy már meg volt bolondulva. De az nem lepődött meg, hanem összeszűkített szemmel nézett rá, úgy válaszolt.
– Karcsika. Nem sajnálod te azt az angyal felesígedet? Én ha néked vónék elmennék szípen csendesen ebbül a városbul. Hogy ne mondjak többet, mert az öngyilkost nem temeti a pap a megszentelt fődbe. Az ördög meg figyel.
