I.
A csillárról masszaszerű érzés kúszott végig a plafonon sietve szobám felső sarkaiig, hogy az oldalfalakat meghódítva felém csússzon. A polcokon katonás sorrendben feszítő könyvek gerincén táncot jártak a címek betűi. Nem tisztelték a műfajokat, egymásra ugrottak a képregények címkéi a realista regényével.
Nem volt mit enni. Nem csörgött a telefon, az e-mail sem jelzett a laptopomon. Nem kellett senkinek portré a gyerekéről, magáról, vagy a korcs ebéről. Vízesések, őzikés rétek, havas hegycsúcsok – egyik se.
Vászonfeszítés.
Színkeverés.
Festés.
Már két hete semmi. A legutóbbi kiállítás is pocsékul ment, pedig egy éve még az összes képemet eladtam. Voltam velük Amszterdamban, Oslóban, meg ki tudja hol, de nem nagy termekben, csak kisebb kávézókban, kocsmákban. Ez volt a kezdet, de most semmi. Már rég. Csak az üres szoba, meg az üres vászon. A tányéron nedvedző párizsit egy légy kóstolgatja. Elejtek magam előtt pár káromkodást, aztán megyek egy kört a szobámban. Hatalmasnak és üresnek tűnik ez a 30 négyzetméter, de mindenekelőtt kopottnak. Nem tudom bejárni.
Lefekszem.
Felkelek.
Állok a vászon előtt.
Ülök a gép előtt.
Ülök a telefon mellett.
Fekszem a padlón.
Találok egy-két ezrest a zsebemben. Útra kelek. Az egyik ismerősöm és párja saját kocsmát csinált a lakásukból. Oda megyek. Ha nincs pénzem, akkor egy vázlattal, vagy néhány pingálmánnyal fizetek nekik. Olcsó náluk a fröccs. Megiszok egy párat.
Berúgok.
Valahogy hazakerülök. Elalszom. Ébredek.
Újra üres a szoba
Újra a mennyezetet nézem.
Újra a masszaszerű érzés.
II.
A régi képeimet nézem. Állat eszik embert témák. Halott férfi tetemekből négylábúak lakmároznak: őz, vaddisznó, kutya. Túl egzotikusak voltak, ezért lecseréltem őket. Lett kakas, galamb, vércse. Aztán eluntam azokat is, pedig a tanáraimnak az egyetemen tetszett ez a koncepció.
Most bámulom őket, hátha jön valami új ötlet, egy kiállításnyira való.
Rágyújtok egy cigire, elszívom, még egyet, aztán az egész dobozt. De semmi.
Leugrok egy sörért a boltba, leküldöm. Még mindig semmi.
Unalmasan néznek a szobám porszemei. Eszembe jut egy vázlat, egy kép.
Vászonfeszítés.
Színkeverés.
Festés.
Órákig mozgok, mint egy tornázó kisdiák. A hangya döglött legyet cipel. Gondolataimban a képek nyüzsögnek és rezegnek. Valami kész lett. De semmi.
Figyelmeztető hang. E-mail. Rendelés. Valami gazdag akar hatalmas portrét a gulyájáról. Jó nagyban, ad érte háromszázezret. Csatolva küldött fényképeket a teheneiről. És még egyet magáról.
Megfestem neki, amit kér. Magamnak meg azt, ahogy felfalják a tehenei.
Kicsit többet kérek, mint amit megbeszéltünk. Tetszik neki, amit csináltam, szó nélkül fizet.
III.
Egy-két hónapig jó, aztán újra pénz nélkül maradok.
De legalább érkezett néhány rendelés, így elvegetálok néhány giccses tájképpel. Új kiállításra nem telik. Elhatározom, hogy valami Pollock-félét készítek.
Vászonfeszítés.
Színkeverés.
Festés.
Ecsetem hegyén ott van minden akaratom. Vadul lóbálom a drága vászon felett, de nem jön ki belőle semmi. Félredobom, aztán hatalmas kartont veszek elő és Basquiatot kezdek festeni. Az erkélyemről egy darázs próbálja megkerülni szobám függönyét.
Nem megy. Az elcsépelt színek nem hagynak, nem más ez, csak utánzás, ügyetlen mimika.
A festékoldók vegyületei éhgyomorra sokkal gyorsabban hatnak. Pillanatok alatt kellemes álomba merülök. Próbálom a színeket dolgokhoz kapcsolni.
S mintha látnék valamit azokon túl, a megoldást. De nem, felébredek.
Telefonhívás. Egy srác szól bele, megkér, hogy fessem le a nőjét meztelenül. Fizet érte száz rúgót, így mondja, de ő is ott lesz mellettem, hogy vigyázzon a csajára. Mondom neki jó, de a készülő képet nem nézheti. Beleegyezik.
Festés közben is csak a színekre gondolok. Egy újra, egy másikra! Ez az egyetlen esélyem.
Újra van egy kis pénzem.
Aztán megint elfogy és az utca zaja újra betölti a szobámat. Egy-két szendvicsen élek az üres vászon előtt. Továbbra is a színek zavarnak, az elhasznált koloritok. Újra az ágyra fekszem.
Megint megfakad a mennyezet, s a betűk táncolni kezdenek. Egyre gyorsabban mozognak, elkezdenek futni a szobám falán, miközben sűrű massza folydogál, a fal vakolata átnedvesedik. Meghódítja a kapcsolókat és a konnektorokat. Hurrikán támad a szobámban, felém tart. Csöndes, néma vihar. Ekkor látom meg először azt.
IV.
Megtaláltam az új színt.
Nem rikító és árnyalata sincs. De sugárzik, az újszerűsége miatt. Ugyanúgy tölti be a szobám minden szegletét élettel, mint halállal. Nem vörös, sem narancs, sem sárga, sem zöld, sem kék, sem indigó, sem ibolya.
Az enyém, én találtam. Nem látható sehol, se a fák nedveiben, se a föld mélyében. Új, mert én hoztam világra.
Új alapszín, egyszerre komor és örömteli. Mint én. És hirtelen minden elmúlt, minden éhségem. Keverek belőle két vödörnyit.
Vászonfeszítés.
Színkeverés.
Festés.
Egy hatalmas felületet mázolok be vele.
Látják a barátaim, az ügynököm, mindenki más. Tapsolnak. Örülnek, azt mondják, nagyon sokat fogok keresni vele. Ünnepelek. Ünnepelnek.
Festek, egy hét alatt elkészül tizenöt kép. Az ügynököm ad egy kis előleget, azt mondja, elmegyünk New Yorkba is. Az első kiállítás mégsem megy olyan jól, de szerzünk egy kis pénzt. Elég lesz arra, hogy külföldre menjünk. A szobám sarkában új hálót sző a pók. Festek tovább, régi témák, állat eszik embert és újak is. Nincs tájkép, nincs erdei rét, se portré többé. Csak a művészet. Csak én.
Vászonfeszítés.
Színkeverés.
Festés.
Kiállítás Amszterdamban. A téma: De nieuwe kleur.
Kiállítás Párizsban. A téma: La nouvelle couleur.
Kiállítás New Yorkban. A téma: The New Illusion.
Kiállítás Berlinben. A téma: Der neue Wunder.
Csupa közhely mondatok és feliratok, de nem érdekel. Mert engem ünnepel mindenki, körülöttem ragyog és sorakozik fel a világ. Elbódulok, kicsiből hirtelen leszek nagy. Nem bírom a sok embert. Minden gondolatom elbabusgat. Nem vagyok éhes, nem folyik már semmi felém. Csak egy szag furcsa, amit nem tudok megszokni. A csillogó-villogó hoteleknek mind egy szaguk van, mind a kikötőknek, mind az utcáknak. Mind egy szaguk van az egész világon.
Zavar, de nem baj, mert a kiállítótermek az én színeimmel vannak tele.
V.
Mennek a képek, viszik őket. Beáll az életem. Munka, aztán partyk, kiállítások, kézfogások, mosolygások, ivászatok és minden egyéb. Mindent megtehetek. Másfél év alatt én lettem a sztár. Bár nem tudom mit jelent ez, de szép.
Nincs olyan bor, amit nem vehetek meg.
Nincs olyan nő, akit nem kaphatok meg.
Autók. Ruhák. Szobák. Lakások. Semmi és minden.
Vászonfeszítés.
Színkeverés.
Festés.
Bármilyen rosszat is csinálok, azt megveszik. Csak az a lényeg, hogy a szín rajta legyen, hogy uralkodjon rajta. Mindegy, hogy villog, mindegy, hogy árnyal, mindegy, hogy szép, mindegy, hogy rusnya, mindegy, hogy alakja van, mindegy, hogy csak pár vonala.
Mindenki a színt akarja. Látni, érinteni, élvezni.
De ez csak az én és a szobám falából áradó masszaszerű érzés titka. Nem adom senkinek.
Csak szívok, iszok, jókat szexelek és festek. Eszembe jut az a macska, amely évente egyszer az albérletem feletti padlásra kölykezett és folyton felfalta vak kicsinyeit, aztán meggyászolta őket.
Az egyik nap beállít egy öltönyös muksó. Valamelyik ország, valamelyik városában, valahol egy hotelszobában, valahol egy fotelban. Bódult molylepke röppen ki a kabátomból. Minden bennem van, amit el lehet képzelni. A színt akarja, olyan árat mond, amivel egész további életemre soha nem lenne gondom. Elém tol egy szerződést. Belekáromkodok az arcába. Megduplázza az összeget. Fuck you! – mondom neki és aláírom.
VI.
Két év telik el. Kicsit elázok az alatt. Szokásos művészsors, agyhalál, aztán elvonó. Most tiszta vagyok, sokadjára, ki tudja meddig. Igazából nem is érdekel.
A vásznam újra üres.
Az utcán megyek, mindenhol és mindenkin a szín van, az én színem, amit eladtam. Mintha ez lenne a színük még az utcaszéli kutyatetemben forgolódó kukacoknak is. A reklámok plakátjain, a cipőkön, az ingeken, a szatyrokon, a szemfestékeken, a karórákon, az újságok lapjain, a net honlapjain, a telefonokon, a facebookon, a villamosokon és a buszokon ünnepelteti magát az emberiség új kis kedvence, az én színem. Szimbólummá vált, a semmit mondás szimbólumává. Ott van a temetéseken és esküvőkön, a bulikon, a munkahelyen. Kipingálják vele a virágokat, befestik a hajukat, óvszerként magukra húzzák. Átfestik vele a folyókat, az eget, űrhajókra színezve küldik ki a világon túlra, szondákban rejtik el, akik kiszakadnak a bolygóról. Pedig nem a természetből származik, csak vegyület.
Mű-anyag.
Vászonfeszítés.
Színkeverés.
Festés.
Színtelenség marad, vakító fehér üresség, mozdulatlan falak, mereven feszítő betűk. Visszatérek a régi lakásomba. Innen kitiltom az új színt, egy vonásnyi nem lehet már benne. Furcsállják is, amikor megcsináltatom. De lassan már nem jön senki. Kint a világ kis művem miatt hangos, de rám már nem kíváncsiak. Néhány festő még próbálja használni a színt, de hiába, ostoba utánzatok maradnak.
Később néhány album is megjelenik rólam, majd végzős művészettörténet szakos egyetemista lányok adják egymásnak lakásom kilincsét, akik egy-egy interjú vagy szakdolgozat információért szívesen fekszenek le egy általuk nagynak tartott művésszel, velem. Pedig nem vagyok az.
Vászonfeszítés.
Színkeverés.
Festés.
A szín ott tombol az ablakom alatt.
Egyre több idő telik el.
